A franciák legnagyobb öngólja

A franciák legnagyobb öngólja

Az előválasztáson vereséget szenvedők pótlására nincs vészforgatókönyv.

A francia parlamenti választások múlt vasárnapi második fordulójával véget értek a hosszas találgatások.

A végeredmény tükrében egyértelművé vált, hogy az ország új köztársasági elnöke, Emanuel Macron és pártja (La République en Marche – LREM) a törvényhozásban abszolút többséget szerezve kvázi önálló életet élve lesz képes kormányozni, míg a korábbi kormányokat adó szocialista és konzervatív pártok az V. köztársaság életében eddig sohasem tapasztalt kisebbségbe szorultak.

Való igaz, az LREM második fordulós eredménye jócskán elmaradt a várakozásoktól. Az 577 nemzetgyűlési mandátumból ugyanis a korábban valószínűsített 400-440 képviselői szék helyett 359 mandátumot tudtak a velük választási és kormánykoalíciós szövetségben lévő centrista MoDemmel együtt bezsebelni. Ettől azonban még kétségtelen – bárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot –, hogy a kiosztható mandátumok 62 százalékának megszerzésével, hajszállal elmaradva a kétharmadtól, az alig egy éve alakult párt (akkor még mozgalom) földcsuszamlásszerű győzelmet aratott mindazzal, hogy az eddig 302 és 226 főből álló szocialista és republikánus-konzervatív frakciót a bóvli kategóriával vetekedő 44 és 131 mandátumra erodálta.

Persze némi keserűségre ad okot, hogy az így beállt eredmény – az 1993 óta folyamatosan romló részvételi tendencia tetőzéseként – a 47,5 millió fős francia választói közösség kevesebb mint felének az akaratát tükrözi, és hogy az LREM 32,3 százalékos első fordulós eredménnyel végül stabil abszolút többséghez jutott. Mindebből jól látszik, hogy Macron legnagyobb választási fegyverténye az alacsony részvétel volt, ami lehetővé tette, hogy a többségi elven nyugvó francia választási szabályokra rátromfolva csaknem 7,5 millió választó, vagyis egy kisebbségi csoport első fordulós támogatása a mandátumok 62 százalékához juttatta hozzá. Természetesen mondanunk sem kell, hogy a „demokrácia felkent papjainak” kirohanásai – amelyek más országokban már menetrendszerűek – ebben az esetben valamiért hogy, hogy nem, elmaradtak.

De mégis, mivel indokolható ez a történelmi fordulat, ez a politikai garnitúraváltás, amire minden vesztes lázasan keres magyarázatot egyfajta utolsó fogódzkodó és önigazolás gyanánt? A válasz nyilvánvaló módon a szocialista és a konzervatív rendszerpártok válságában keresendő, de Hollande katasztrofális elnöki szereplése, valamint a jobboldali Fillon-kampány morális csődje (ezek persze már elcsépelt ténymegállapításként hatnak) csak részben magyarázza a parlamenti választás eredményét. Vitathatatlan, hogy az utóbbi tíz évben a bal- és jobboldalra egy­aránt kiterjedő morális válság mindkét történelmi pártot végzetesen meggyengítette, de meglátásom szerint a fokozott kampányidőszaknak minősülő elmúlt másfél év bizonyos hibái éppen annyira roncsolták a két párt esélyeit, mint saját vezetőik korruptsága.

Ennek kapcsán sok elemző a 2016-os elnökválasztási kampányban mindkét történelmi pártnál alkalmazott előválasztási küzdelem hátulütőire hívják fel a figyelmet. A kampányidőszakot szokatlanul elhúzó előválasztás ugyanis – túlzott mozgósítási terhet rakva a franciákra – törvényszerűen tömeges választói fásultságot eredményezett, ami az elnökválasztás katartikus pillanata után egyértelműen alacsony részvételhez vezetett. Való igaz, az előválasztás amerikai minta alapján történő átvétele sokak választói bioritmusát megzavarhatta, de ez egy nagy múltú polgári erényekkel rendelkező országban kevésbé valószínű.

Hírdetés

Azonban az előválasztási küzdelem legnagyobb felelőssége sokkal inkább a történelmi pártelitek lenullázásában rejlett, ami szerencsétlen öngólként adott lehetőséget Macron előretörésére.

Természetesen ez a megállapítás elsősorban a republikánusokra vonatkozik, hiszen az Hollande által leírt szocialistákat már semmi sem menthette meg a bukástól. A republikánusok azonban a két politikai nagy öreg, Sarkozy és Juppé előválasztási lemorzsolódásával (és végleges visszavonulásával) komolyabban vehető személyi alternatíva hiányában a kampány sikerét Fillon politikai életképességéhez kötötték.

Nem csoda tehát, hogy a Fillon-botrány eszkalálódása csúfos választási vereségbe torkollott, miután Fillon kiesésével a párt karizmatikus vezető nélkül marad, így a republikánus párt kis túlzással a 20 éve folyamatosan dezintegrálódó Szocia­lista Párt szintjére süllyedt. Igaz, a válságon a tehetséges és fiatalos Francois Baroin – akit már a kampány során is sokan Fillon alternatívájaként emlegettek – kíván úrrá lenni, de nagyon úgy tűnik, hogy ő sem lesz képes egykönnyen egységet teremteni a párt keményvonalas szárnya és a Macronnal együttműködni szándékozó párttársak között.

Innentől kezdve a nemzetgyűlési választások kimenetele végleg megpecsételődött. Stabilan működő pártok és karizmatikus vezetők hiányában a bal- és jobboldali szavazótábor kiábrándult tagjai tömegesen maradtak otthonaikban, mivel egyáltalán nem látták értelmét olyan pártokra voksolni, amelyek képtelenné váltak mind az életképes működésre, mind a hiteles programok elfogadására. Ebben az esetben ráadásul ha a meghirdetett programokkal sem a szocialisták, sem pedig a konzervatívok nem képesek tematizálni a közéletet – márpedig erre az elnökválasztás előtt és után is többnyire képtelenek voltak –, akkor a választói gravitáció Macron, vagyis az új centrális erőtér irányába fog elindulni, noha a közép megszervezésére eddig egyértelműen a konzervatívok törekedtek.

Kis túlzással persze elmondható, hogy Macron csak a szelet fogta ki a vitorlából. Miközben riválisai tömeges politikai öngyilkosságot követtek el a túltolt népszuverenitás oltárán, ő fittyet hányt az előválasztási küzdelmekre, saját imázst épített fel, elkezdte tematizálni a közéletet (például a munka törvénykönyvének módosítása, a politikai erkölcs visszaállítása, uniós kapcsolatok kezelése), majd Le Pen és Fillon között nevető harmadikként köztársasági elnök lett, végül pedig a törvényhozásban is többséget szerzett. Ráadásul a konzervatív párt megosztottsága intézményesült, azaz két frakciót fog alkotni.

Ennek tükrében tehát érdemes feltennünk a kérdést: megérte előválasztást ráhúzni egy olyan politikai rendszerre, amelynek működése ettől teljesen idegen, ahol az előválasztási vereséget elszenvedő politikusok pótlására az Egyesült Államokkal szemben nincs vészforgatókönyv? Másképpen: mennyivel szolgálta jobban a népszuverenitás ügyét a nagy lelkesedéssel belengetett bal- és jobboldali előválasztás, ahol a szavazóknak csupán töredéke vett részt, cserébe a nemzetgyűlési választásokig politikai elitvesztést és rekordmagas passzivitást eredményezett? A kérdést elsősorban a most leváltott szocialista és konzervatív politikai elit tagjainak kell megválaszolni.

A mérlegelés során pedig bizonyára kétszer is meggondolják, hogy 2022-re készülve ismét akarnak-e előválasztást tartani.

Cseke Bence

A szerző nemzetközi kapcsolatok szakértő


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »