Alternatív valóság mutatja, hogy felfelé törni lehetetlen

Alternatív valóság mutatja, hogy felfelé törni lehetetlen

Azt eddig is tudtuk, hogy Fabrice Gobert szereti borzolni az idegeket. Az életre kelt tinédzserek horrorvilága, a Visszajárók sorozat után mégis meglepőt húzott K. O. című skizofrén thrillerével. Igaz, a David Lynch-i hatások átszövik munkáit, de az új film inkább a Harcosok klubja vagy az Idétlen időkig világával rokonítható. Sajnos túlzottan is: rendezőnk szereti teljesen egyértelművé tenni, kiknek a nyomdokában kíván járni. Így ha az elején nem ugrana is be, hogy láttunk már tudathasadásos társadalomkritikát, főhősünk a biztonság kedvéért el is látogat többször egy verekedős klubba.

A K. O. középponti karaktere egy ellenszenves televíziós vezető (Laurent Lafitte), aki bárkit lazán kirúg két perc alatt, ráadásul a családja életét is megkeseríti. Miután napjában húsz ellenséget szerez magának, a folytatás nem meglepő: egyik dühödt haragosa pisztollyal igyekszik megtorolni sérelmét. Hősünk a kórházban tér magához, de ezután egy teljesen más világban találja magát. Ettől fogva a csatorna ranglétrája alján helyet foglaló időjárás-jelentő, akit éppúgy aláznak korábbi beosztottjai, mint egykor ő tette velük. Nem nehéz kitalálni, mi történik: az egykori csúcsvezető, Antoine Lecomte a másik oldalról tapasztalhatja meg viselkedése következményeit, és talán még jó útra is tér.

A sztori egyébként elképesztően sok ziccert kínál, de Gobert csak részben tudja kihasználni őket. A lynchi ihletettségű atmoszférateremtés jót tesz a K. O.-nak: a váratlanul fel-felbukkanó vörös hajú nő, a szürreális történetvezetés sikerrel tartja ébren figyelmünket. Hamar egyértelművé válik, hogy a film nem lesz az Idétlen időkighez hasonló komédia. Ellenben itt is egy cinikus, mások életét megkeserítő időjóst látunk, aki váratlanul valamiféle alternatív valóságba kerül. (Csak ott ugyanaz a nap ismétlődik rendre.) Különbség, hogy Bill Murray karaktere végül meg tudja osztani élményét mással, így nem marad teljesen magára.

A K. O. egyik fő mondanivalója ellenben, hogy nincs ki segítsen, egyedül kell keresztülküzdenünk magunkat az élet rengetegén. Az elért eredményeire büszke tévés dühödten tör ki: saját erejéből tornázta fel magát a csúcsra, őt onnan nem taszíthatják csak úgy le. Fabrice Gobert filmje ezzel szemben azt állítja, hogy felfelé jutni majdhogynem lehetetlen, miután ebben mások akadályoznak bennünket. Ha alul vagyunk, hiába küzdenénk, maximum az illegális bokszklubban verhetjük össze a többi szerencsétlent. Hősünk egy ideig próbálkozna, kikövetelné magának, amiről hiszi, hogy az övé, de persze nem jár sikerrel.

A K. O. egyik legjobb pillanata, amikor Lecomte sorsa párhuzamba kerül barátjáéval, akit az alternatív valóságban már korábban kirúgtak a vállalattól. – Az asztalon várnak a holmijaid, mindenki másként néz rád, nem érted, mi történik? – teszi fel a kérdést, és egyszerre nagyon is kézzelfoghatóvá válik, hogy egyik napról a másikra egy párhuzamos univerzumban találjuk magukat.

Ennek ellenére Gobert filmje jóval több is lehetett volna annál, ami lett. A francia film sztárja, Lafitte persze nagy beleéléssel biggyeszti undorral a száját mindenkire, és a többi szereplőre sem lehet panasz. Viszont jobban működhettek volna ők is egy olyan történetben, ami kevésbé közhelyesen, több meglepetéssel képes mesélni önmagunk és társadalomban elfoglalt helyünk újrafelfedezéséről.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »