Az év, amikor Amerika kiszorult a Közel-Keletről – interjú Rostoványi Zsolttal

Az év, amikor Amerika kiszorult a Közel-Keletről – interjú Rostoványi Zsolttal

A mögöttünk hagyott esztendő világpolitikai, azon belül elsősorban közel-keleti eseményeinek értékelésére kértük fel Rostoványi Zsolt iszlámszakértőt, a Budapesti Corvinus Egyetem volt rektorát: többek között a menekülthelyzet, az iszlám balkáni jelenléte, Jeruzsálem ügye került terítékre.

– 2017-ben is a menekülthelyzet volt az európai biztonság egyik kulcstényezője. Ebből a szempontból a mögöttünk hagyott év konszolidáltabbnak tűnt, mint a korábbiak. Ön hogy látja?
– Ez valóban így van. Ehhez persze az is kellett, hogy lépések történjenek a helyzet kezelésére, mint például az EU–török megállapodás. Európa elkezdett biztonsági kérdésként tekinteni a menekültválságra, meghatározóan a terrorfenyegetettség miatt. Hangsúlyoznunk kell, hogy az Európában elkövetett merényletek mögött már itt született, az adott ország nyelvét anyanyelvi szinten beszélő tettesek álltak. De a nagyszámú menekült növeli a biztonsági kockázatokat.

– Az európai iszlám közösségek helyzete változott?
– Egy lépéssel hadd lépjek hátrébb a válaszomban. Az iszlámnak kétféle felfogása létezik: a monolitikus, kulturalista, illetve a pluralista, ha úgy tetszik, a szekularizált. Az első értelmében egységes iszlám rendszer van, és ez határozza meg a muszlimok viselkedését, mindegy, hogy valaki Bangladesből, Marokkóból származik, vagy netán egy berlini török közösség tagja. A másik nézőpont szerint – magam is ezzel értek egyet – nincsen a tér-idő kontextusból kiragadott iszlám, hanem különböző „iszlámok” és helyi muszlim közösségek vannak a maguk történelmi összefüggésében. Ezért a helyi közösségek viselkedését kell vizsgálnunk. Az Európai Unióban 25-30 millió muszlim él, és még ott vannak a Balkánon élő „őshonos” közösségek. Ezek nagyon változatosak, differenciáltak a hagyományhoz és a modernséghez való hozzáállásuk és egy sor más vonás szempontjából. Tény, hogy az integráció hiánya általános probléma, de ez több évtizede megoldatlan kérdés. A többségi társadalom részéről is sokszor hiányzik a szándék a muszlim kisebbségek befogadására, sőt érzékelhetően nőtt az iszlámellenesség. Ha megnézzük az európai szélsőséges pártokat, sokuk kifejezetten az iszlámellenes, bevándorlásellenes retorikával akar politikai tőkét kovácsolni.

– Mondana erre példát?
– A japán–morva Tomio Okumara pártja, a cseh parlamentbe frissen bejutott Szabadság és Közvetlen Demokrácia, a holland Geert Wilders vezette Szabadságpárt és Marine Le Pen Nemzeti Frontja éppen nemrég találkozott, hogy az „iszlámkérdésről” tárgyaljon. Nevezett pártok élesen iszlámellenesek, Wilders Hitler Mein Kampfjához hasonlította a Koránt, amelyet be kellene tiltani. Az iszlámot tekintik a fő ellenségnek, mert úgymond le akarja igázni Európát. A fő törésvonalat pedig az iszlám és a kereszténység, az iszlám és az európai-nyugati civilizáció között látják. Ez téves megközelítése a helyzetnek, ami ráadásul a szélsőséges dzsihadisták malmára hajtja a vizet. Az iszlám egyike a három nagy egyistenhívő világvallásnak – a másik kettő a kereszténység és a judaizmus –, amelyek alapvető értékei között nincs lényegi különbség. Hangsúlyozom az alapvetőt, mert természetesen vannak érték- és normarendbeli, az eltérő kulturális sajátosságokat tükröző és egyéb különbségek. Az iszlám évszázadok óta jelen van Európában, és sokat tett hozzá az európai-nyugati, sőt az egyetemes emberi civilizációhoz. Súlyos hiba az iszlám és az erőszak, az iszlám és a terrorizmus közé egyenlőségjelet tenni. Nincs olyan vallás, amelyre hivatkozva ne lehetne aljas tetteket elkövetni, amint ezt számtalan történelmi példa bizonyítja. A dzsihadizmus áldozatai között sokkal több a muszlim, mint a keresztény. Ráadásul az iszlámnak a legkülönbözőbb értelmezései léteznek, s a „fősodor”, a muszlim vallástudósok és a széles közvélemény túlnyomó többsége szerint a radikális dzsihadizmus ideológiája és tettei szemben állnak az iszlám értékeivel. Véleményem szerint a fő törésvonal a mérsékeltek és a szélsőségesek között van, és a terrorizmussal, a dzsihadizmussal szembeni harcban keresztények és muszlimok egymásnak szövetségesei.

– Említette a balkáni iszlám közösségeket: a régióban Szaúd-Arábia, Törökország és Irán is bőkezűen támogat mecsetépítéseket, kulturális, oktatási intézetek létesítését, illetve imámokat is küldenek. Ez jelent biztonsági kockázatot?
– Különösebb veszélyt nem látok ebben. Ezek az országok valóban szívesen terjesztik az iszlámot, pontosabban saját iszlámértelmezésüket ilyen módon is. Kockázat ebben nincs, figyelnünk természetesen kell rá. Egyébként valóban egyre több országban ismerik fel az imámok képzésének fontosságát: nyugat-európai országokról beszélek. Fontos, hogy olyan vallási vezetőket képezzenek, akik beszélik az adott ország nyelvét, integrálódtak a társadalomba, és másokat is erre ösztönöznek. Pont amiatt, mert ezek az imámok sok magát gyökértelennek érző, másod-, harmadgenerációs bevándorlónak mutathatnak példát. Ők azok ugyanis, akik adott esetben a leginkább fogékonyak a radikalizálódásra.

– 2017 egyik legfontosabb eseménye az Iszlám Állam felszámolása volt. Ezt a problémát kipipálhatjuk? Területileg ugyan felszámolták az Iszlám Államot, de a hálózat több jelentés szerint megmarad, és még mindig rendkívül sok pénz fölött rendelkezik.
– Az Iszlám Állam az első olyan terrorszervezet, amely képes volt saját bevételekre szert tenni, amelyekből eltartja magát. Ez származott az olajból, az elfoglalt városok régiségeinek értékesítéséből, a bankokban talált pénzből és egyéb forrásokból. Az Iszlám Állam nagyon professzionális módon építette fel magát. Tény, hogy nagyrészt sikerült felszámolni területileg, néhány elszigetelt helyet leszámítva. De ez nem oldja meg a kérdést több szempontból sem. Egyrészt ezrével csatlakoztak hozzá európai országok polgárai is, akik most hazamennek, és komoly biztonsági kockázatot jelentenek. Másrészt az ideológia nem szűnt meg, a dzsihadizmus tovább él, ráadásul azokon a területeken, ahonnan sikerült kiűzni az Iszlám Államot, könnyen újra kiéleződhetnek azok a szektariánus ellentétek, amelyek korábban jellemzőek voltak; nem véletlen, hogy Irak szunnita lakosságának egy része tulajdonképpen szívesen fogadta az ugyancsak szunnita Iszlám Államot, mert korábban a síiták atrocitásaitól szenvedtek.

http://mno.hu/

http://mno.hu/

– Szíriában is döntő fordulatot hozott az év, világossá vált, hogy Aszad nem bukik meg, és az is, hogy Oroszország szava lesz a döntő a rendezésben. Ez mennyire volt benne a pakliban?
– Oroszország rég nem látott határozottsággal szállt be ebbe a geopolitikai játszmába 2015 szeptemberében, és ez eldöntötte a polgárháború menetét. Orosz szempontból érthető: Szíria már a Szovjetuniónak is szoros szövetségese volt, mára pedig Moszkvának nem is maradt más stratégiai partnere a Közel-Keleten, mint Damaszkusz. A tartúszi kikötő a Független Államok Közösségén (FÁK) kívüli egyedüli fontos katonai bázisa Oroszországnak, igaz, azóta Latakia mellett légi bázist is kiépítettek. Ehhez persze kellett az a defenzív és követő amerikai politika, amelyik teret adott az orosz kezdeményezéseknek. Nemcsak katonailag, diplomáciailag is. Emlékezetes, hogy amikor 2013-ban Gútában vegyifegyver-támadást követtek el, Barack Obama korábbi fenyegetőzései ellenére sem lépett semmit. Oroszország viszont rögtön magához ragadta a diplomáciai kezdeményezést. Ma úgy néz ki, Aszad és rendszere győztesként kerül ki a konfliktusból. Két síkon folynak a béketárgyalások is. Az ENSZ égisze alatt Genfben és az idei év elejétől orosz vezetéssel a kazak fővárosban, Asztanában, de mintha a lényeges dolgok itt dőlnének el, Oroszország, Irán és Törökország szándékainak megfelelően. Január elején ennek ismét lesz egy fordulója, igaz, ez már pikánsabb lesz, mert Moszkva meg szeretné hívni a szíriai kurdokat is, de a török vezetés ez ellen tiltakozik.

– Törökország 2017-es mozgása megérne akár egy önálló interjút is. Egyre jobban távolodni látszik nemcsak az Európai Uniótól, de már a NATO-tól is, és erősen közeledik Oroszország felé, immár katonailag is.
– A török külpolitikai irány meglehetősen kacskaringós volt az elmúlt években, ebben sajnos csak egy szempontból látható világos tendencia, a távolodásban az Európai Uniótól. A török uniós csatlakozás eddig is végtelen történet volt, mára ha lehet, még távolabb került. Persze furcsa is lenne, ha az EU legnépesebb tagállama – mert a demográfiai tendenciákat nézve Törökország hamarosan magasabb lakosságszámmal bír majd, mint Németország – iszlám állam lenne. Erdogan elnök egy iszlamista szervezet élén került pozícióba, és nagyon ügyesen szerelte le a hadsereg vezetését, így nem merült fel a puccs lehetősége. A Nyugattal való szembefordulása pedig logikusan hozta magával a kapcsolatok megerősítését Oroszországgal. Ami abszurd, de legalábbis furcsa abból a szempontból, hogy a NATO második legnagyobb haderejét adó tagállamáról beszélünk.

– Az Európai Unió és Törökország megállapodását ez a széttartó folyamat hogyan befolyásolhatja?

– Ez a megállapodás most ingatag lábakon áll, de még áll. Törökország óriási terheket vállal a szíriai polgárháború menekültjeinek befogadásával, azért ezt nem szabad elfelejtenünk. Egyes források szerint már meghaladja a hárommilliót a befogadottak száma, ez a világon a legmagasabb. Persze ezek egy része már elkezdett hazaköltözni, ahogy a helyzet, ha minimálisan is, konszolidálódik Szíriában; mellesleg ez mutatja, hogy tényleg a harcok elől menekültek, és szeretnének a szülőhelyükön élni. Az EU–török megállapodást a Németország és Törökország közötti politikai ellentétek zavarták meg többször ebben az évben, és mivel Németországnak jelenleg még nincs stabil kormánya, nem tudhatjuk, ez a kapcsolat a jövőben hogyan alakul. Az biztos, hogy az egymásrautaltság nagyon erős.

– Libanonban is rengeteg menekült él, és az országban eleve nagyon ingatag a politikai helyzet, ráadásul most ez a kis ország Szaúd-Arábia és Irán geopolitikai ellentétei közé került. Itt mi várható?
– Libanonnal kapcsolatban először hadd utaljak Szaúd-Arábiára. Szalmán bin Abdel-Azíz személyében 2015 óta új királya van az országnak, fia, Muhammad herceg pedig bár még csak 32 éves, már ő a kulcsfigura a szaúdi külpolitikában, első számú trónörökös és egyben védelmi miniszter is. Ő áll a jemeni szaúdi beavatkozás hátterében, és különösen élesen fogalmazott Iránnal kapcsolatban, amikor kijelentette, hogy Iránt ellenségének tekinti, és nem akarja megvárni, amíg ők támadnak először. Persze amikor 2016 januárjában Szaúd-Arábiában kivégezték Nimr al-Nimr sejket, a síita vallási vezetőt, az is nagyon komoly feszültséget okozott, mégsem lett belőle nyílt konfliktus. Ez a hadszíntér tevődött át Libanonra, melynek jelen pillanatban minden harmadik lakosa menekült: szíriai és palesztin is, utóbbiak már évtizedek óta ott élnek. Libanon nagyon megosztott. A maronita keresztények, a síiták és a szunniták között rendkívül érzékeny egyensúly áll fenn, és erős befolyással bír a síita Hezbollah is, amely része az orosz–iráni–török tengelynek Szíriában. A Hezbollah elképesztő fejlődésen ment keresztül az elmúlt években mind felszereltségét, mind professzionalizmusát tekintve, mára a legerősebb milíciává vált a térségben. Tegyük hozzá, az Iszlám Állammal szembeni fellépéssel pozitív szerepet vállalt, emellett az Aszad-rendszer oldalán a kisebbségek, köztük a keresztény kisebbségek mellett lépett fel. Ez is mutatja, milyen sajátos együttműködések jöhetnek létre a Közel-Keleten.

– „2017 Amerika kiszorulásának éve a Közel-Keletről” – ez kicsit zsurnalisztikus, de már beszéltünk róla, hogy Washington teljesen kimaradt a szír rendezésből, és most, hogy Donald Trump bejelentette, Jeruzsálembe költözteti az izraeli amerikai nagykövetséget, még olyan régi térségbeli szövetségesei is ellene fordultak, mint Egyiptom.
– Lehet így is fogalmazni, én inkább úgy mondanám, folytatódott az előző évek tendenciája. Ez már az „arab tavasz” 2011-es kezdetétől jellemző, most betetőződni látszik. Az arab tavasz sajnos nem oldotta meg az égető problémákat, hanem inkább újabb konfliktusokat szült, és mára Irak részben, Szíria, Líbia és Jemen egyértelműen bukott államnak tekinthető. Stratégiailag több rossz lépést is tett az Egyesült Államok az elmúlt években vagy bő évtizedben, hiszen sokan a 2003-as iraki beavatkozástól eredeztetik a mai helyzetet, Irán megerősödését, a korábbi hatalmi egyensúly felbomlását és magának az Iszlám Államnak a létrejöttét is. A Trump-adminisztráció belenyugszik abba, hogy nem hívták meg Asztanába a szíriai rendezési tárgyalásokra, Jeruzsálem fővárossá elismerésével pedig darázsfészekbe nyúlt; nem gondolnám, hogy erősítette ezzel az amerikai pozíciókat. Jeruzsálem kérdése a palesztin–izraeli konfliktus egyik legvitatottabb pontja, hiszen két állam szeretné fővárosának, igaz, a palesztinok csupán Kelet-Jeruzsálemet. Mára azonban Kelet-Jeruzsálem közelében van egy Maale Adumim nevű nagy zsidó telep, és körülbelül kétszázezer zsidó él Kelet-Jeruzsálem területén, vagyis a helyzet nagyon összetett, és csak minden érintett fél részvételével zajló tárgyalássorozattal lehet megoldani. Az Iszlám Konferencia Szervezete török kezdeményezésre Kelet-Jeruzsálemet mint a palesztin állam fővárosát fogadta el. Ez nem visz közelebb a megoldáshoz. A Jeruzsálem kapcsán kialakult konfliktus nyilvánvalóan negatív irányban befolyásolja Szaúd-Arábia és Izrael utóbbi időben tapasztalható közeledését.

– Líbiával működni látszik az új uniós politika: inkább fizetünk és befogjuk az orrunkat, hogy a líbiai parti őrség, de akár paramilitáris szervezetek is visszatartsák a menekülteket. Mennyire lehet tartós ez az állapot?
– Líbia is mesterséges képződmény, akár a térség több állama, ez is az oka a mostani dezintegrációnak, ráadásul törzsi társadalom, így hiába a remények, ahogy Irakban, itt sem következett be a demokratizálódás. Mindig nagy dilemma a Nyugat számára, hogy mi a jobb vagy rosszabb: egy stabil diktatúra, amely rendet tart az országban, vagy a diktátor megdöntése, ami viszont egyáltalán nem biztos, hogy demokráciához, hanem akár bukott államhoz, anarchiához vezethet, és kitűnő táptalaj a dzsihadista szervezeteknek. Végleges megoldás akkor lenne, ha sikerülne egységkormányt létrehozni, addig pénzzel fenn tudjuk tartani a mostani helyzetet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »