Bayer Zsolt: Várjuk az óévet

Jön az új év. Várjuk a régit. Soha nem vártuk ennyire, hogy a régi itt maradjon. Folytatódjon.

A fenséges tűz csiholója elment nyugdíjba. Nyomában aprócska robbantgatók jöttek, egyebet sem, mint hiteket dúlni, s elcsodálkoztak erősen, hogy káromkodásból épül új katedrális.
Az utolsó, a legutolsó emberi bátorság őrizni a régit. Foggal, körömmel, vagyis hát „populizmussal”, mit a populus meg nem ért, de érez. „Nem hallottátok Dózsa György hírét?” Dehogynem. Csak azt hallottátok. Pedig Bakócz Tamásra és Werbőczyre kellett volna figyelnetek.

Jön az új év. Várjuk a régit. Soha nem vártuk ennyire, hogy a régi itt maradjon. Folytatódjon. A legcsodálatosabb, legbátrabb, legszükségesebb forradalom: megőrizni mindent, mi ó, mi régi, mi elmúlásra ítélt, szembeszállni a „fejlődés” apostolaival, kik nem mások, mint az apokalipszis lovasai.

„Ami van, széthull darabokra”: ezt a rettenetes mondatot kell körülülnünk, ez a mondat a mi tábortüzünk, amelynek fényénél látszik, hogy tényleg. Széthullik minden a „fejlődés” apostolainak nyomában, verik szét, dühvel, haraggal, az értelmetlenség, a végtelen ostobaság magabiztosságával az életet, a hagyományt, a múltat, a családot, a nemzetet, a hazát, Európát és a világot, a férfit és a nőt, összekennek mindent „modernséggel”, „haladással”, a populus már rá sem ismer az őt körülvevő világra, a nagymamák még egyszer, utoljára üvegbe zárják a nyarat, majd egy nagy sóhajtással meghalnak, a populus pedig érzi, nincsen jól ez így, de szólni sem mer, mert az apokalipszis lovasainál van a világ legrettenetesebb fegyvere, a „közösségi média” ítélete.

És minden valóságshow, hogy lehetetlen legyen köszönőviszonyba kerülni a valósággal. Ezek az igazi álombakók. S minden új a rettenet maga.

„Szeretsz kérdeztem a lánytól s vártam hogy mondjon valamit amitől ketté hasadnak a falak az emeleti erkélyen állt alig értem fel a melléig sokáig vártam az eredményre de hogy semmi különösebb nem történt vörös úszódresszbe öltöztem és kimentem a tengerre.”

Kassák volt az utolsó, legutolsó befogadható modernség, lásd itt, fent, a 71 című számozott verset. S ha veszed a fáradságot, és kiteszed az írásjeleket, ha központozod a szöveget, megkacagtat a csodálatos önirónia, az első csalódás elnevethetősége.

Olyan jó lenne megélni végre, ismét, hogy semmi különösebb nem történik. Ülni tovább a tábortűznél, és megérteni végre a maga teljességében a talányos kijelentést, amely szerint megpróbálja az Úr azokat, akiket szeret.

Hát bennünket megpróbált, de igazán. Az utolsó nagy háború után a fal másik oldalán soha nem látott jólét köszöntött be, ezen az oldalán pedig négy évtizednyi szürkeség és iszony. Ebből lett odaát a lótuszevők nyálfolyató idiotizmusa és az önfenntartási ösztön halála, itt pedig az önfenntartási ösztön túlélése.

Mi vagyunk a szegénylegények, legkisebb fiúk, mi megyünk fel az égig érő fa tetejére, saját combunk húsából kanyarítva a griffmadárnak, míg odaát a más combjának húsából fal a modernség, bár a legmodernebb egyetemek irodalom tanszékein Shakespeare is betiltatik, meg túlságosan véres és szörnyű, amit ír.

„Safe-space” az új jelszó arrafelé, a légüres tér, hol nyugodtan lehet hülye végre minden gender, várva a kipusztulást. Ide húzódott vissza Európa, a mi vadabb tájainkra, s ha Szerb Antal marslakója most jönne közénk, kérve, mutassuk meg neki Európát, már „csak” Varsóba, Pozsonyba, Kassára, Prágába, Budapestre, Egerbe, Zágrábba, Dalmáciába, Belgrádba, Erdélybe, a Baltikumba, és igen, Szentpétervárra vihetnénk őt Európát nézni. És Szatmárba, hogy el ne felejtsem. Még Psyché és Ungvárnémeti Tóth László mondhatna őneki fontos dolgokat.

A többi néma csend. Csak ülünk a tábortüzünk körül, és hallgatjuk távolról a poeta doctus intelmét: „jöhet / a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd / a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak / maradj a tavaly őre! s ha a jövevény / lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« – feleld: / »A Régi jobb volt«”.

Várjuk az óévet. Nehogy megérkezzen jövőre az új. Nehogy áttörjenek az apokalipszis lovasai.

Bayer Zsolt


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »