Egy csata, ahol tilos volt hátralépni

Egy csata, ahol tilos volt hátralépni

Hetvenöt éve, 1942. augusztus 21-én kezdődött meg a világtörténelem legvéresebb és leghosszabb csatája Sztálingrádnál. A második világháború európai hadszínterén fordulatot hozó ütközet teljes szovjet győzelemmel zárult, a fél évig tartó harcok során a keleti frontra vezényelt német haderő egynegyede vérzett el. Mindkét oldal példátlan kegyetlenséggel, a katonai és polgári veszteségekre, szenvedésekre való legkisebb tekintet nélkül harcolt.

Alapos előkészületek után a német Harmadik Birodalom 1941. június 22-én, a Barbarossa névre keresztelt hadművelet során a teljes határvonal 300 km –es arcvonalán megtámadta a 170 milliós lakosú Szovjetuniót, és rövid idő alatt hatalmas területeket foglaltak el tőle. A támadás méreteit jól érzékelteti, hogy a közel 7 milliós német hadsereg állományának fele, közel 3,5 millió katona, 182 hadosztály, 3500 harckocsi, valamint 4000 repülőgép vett részt az offenzívában. A német haderő a keleti fronton három irányba indította támadását: északon Wilhelm von Leeb vezetésével a Baltikum és Leningrád elfoglalás volt a cél, középen Fedor von Bock vezetésével Minszk, Szmolenszk és Moszkva megszerzése volt a feladat, délen pedig Gerd von Rundtedt parancsnokságával Kijev és a Fekete-tenger északi partvidékét akarták megszerezni.

A végtelen orosz síkságon előrerobogó német csapatok 1941 szeptemberére északon elérték Leningrádot, középen Moszkva felé közeledtek, délen pedig bevették Kijevet. A Szovjetunió elleni támadás három hónappal a hadművelet megindulása után teljes sikernek tűnt. Ám 1941 októberében a középső hadseregcsoport Moszkvához közeledve megtorpanni kényszerült, majd kezdetét vette egy elkeseredett és lassan kudarcba fulladó küzdelem, melynek eredményeképp a moszkvai csata néven ismerté vált harcok során a németek elszenvedték első vereségüket.

“Kék hadművelet” kifejezetten Sztálingrádért

Hitler és vezérkara így 1942 márciusában lázas tervezgetésbe kezdett arról, hogy hogyan tudnák gyorsan és véglegesen térdre kényszeríteni a Szovjetuniót. Végül 1942. április 5-én megalkották a 41. számú hadműveleti utasítást, mely később a kék hadművelet nevet kapta, ebben – mivel a második front megnyitása késett – a nyugatról átdobott, harcedzett erők is részt vettek. Úgy vélték az erőket egyetlen kiválasztott frontszakaszra kell összpontosítani és ott áttörni a Vörös Hadsereg védvonalát. A kiválasztott frontszakasz pedig Hitler utasítására a déli lett, végső célja pedig a kaukázusi olajmezők elfoglalása, a további harcokhoz szükséges üzemanyag biztosítása volt, de a Volgán átkelve a német erők előtt Moszkva felé is nyitva állt volna az út.

A támadás 1942. június végén kezdődött, s kezdetben szinte akadálytalanul folyt. Hiába üzent hadat a szovjet vezetés a dezertőröknek és “pánikkeltőknek”, hiába állítottak fel büntetőszázadokat és büntetőtáborokat, a Friedrich Paulus tábornok vezette német 6. hadsereg és a 4. páncélos hadsereg augusztus végére megközelítette a Volgát. A szovjet hadvezetés azonban viszonylag sikeresen vonta vissza erőit, amelyek Sztálingrád térségében kapaszkodtak meg, a csata kezdetén mindkét oldalon egymillió katona állt egymással szemben. A városnak mindkét fél számára inkább csak szimbolikus jelentősége volt, Hitler “Sztálin városát” akarta bevenni, ahogy fogalmazott: “Egész hadjáratom értelmét veszti, ha lemondok Sztálingrádról.” Morális okokból a szovjetek számára is létkérdéssé vált a legfőbb vezetőjükről elnevezett város védelme, és Sztálin kiadta az “egy lépést sem hátra” parancsot. A csatában szabad kezet kapó szovjet tábornokok felismerték, hogy a térségben idővel lehetőségük nyílhat az ellenség bekerítésére és felmorzsolására, ezért egyre több katonát vezényeltek Sztálingrádba.

Ellentámadás és német vereség

Hírdetés

A németek a szovjet védelmi gyűrűt áttörve szeptemberben a várostól északra kijutottak a Volgához, de a túlsó parton nem sikerült hídfőállást kiépíteniük. Az erőddé átalakított városban kíméletlen harc folyt házról házra, utcáról utcára, amelyben a németek nem sok hasznát vették tankjaiknak. Novemberre így is elfoglalták a város nagyobb részét, de a szinte emberfeletti elszántsággal küzdő védők iszonyatos véráldozat árán (volt olyan nap, hogy tízezernél is több embert vesztettek) megtartották állásaikat, így a kimerült német csapatok novemberre védelembe mentek át. Paulus helyzetét sebezhetővé tette, hogy a szárnyait biztosító olasz, magyar és román csapatok felszerelése gyengébb volt, miközben a szovjet hadvezetés minden nélkülözhető erőt Sztálingrád mögött vont össze, és elkészítette az ellentámadás tervét.

1942. november 19-én reggel, mínusz 25 fokos fagyban a 28 kilométer hosszú fő áttörési szakaszon 3500 szovjet löveg és aknavető zúdított össztüzet az ellenséges állásokra, majd megindult a támadás, amely néhány óra alatt elsöpörte a várost északról és délről biztosító román erőket, öt nap múlva bezárult a harapófogó a 22 hadosztályt, 330 ezer katonát magában foglaló német központi csoportosítás körül. Paulus kétségbeesve küldte a sürgönyöket Berlinbe, de Hitlertől csak azt a választ kapta, hogy foglaljon el körkörös védelmet, és várja meg a “kívülről jövő felszabadító támadást”. A katlanba szorult hadsereg ellátását légihídon kísérelték meg, de a légi fölény hiányában ez szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. A katonák téli öltözék, élelem és gyógyszer nélkül maradtak, éheztek, betegségek és fagy tizedelte őket. December 12-én sikertelenül kísérelték meg a kitörést, a felmentő hadművelet is kudarccal zárult, de a Führer megtiltotta a kapitulációt.

Hősi halált vártak tőle, de megadta magát

1943. január elején a szovjetek megkezdték a körülzárt németek felmorzsolását, az utcai harcok fordított szereposztásban kezdődtek újra, a németek szorultak vissza egyre kisebb területre. Hitler január végén marsallá léptette elő Paulust, abban reménykedve, hogy mivel német marsall addig még sohasem adta meg magát, ő is a hősi halált választja. Csalódnia kellett: a parancsok érzéketlenségén felháborodott, a további harcot értelmetlennek tartó, fázó és éhező katonái életét menteni akaró Paulus január 31-én megadta magát. Február 2-án valamennyi német katona letette a fegyvert, a foglyok között 22 tábornok volt.

Soha nem látott veszteségek

A tágabb értelemben vett „kék hadműveletben” összesen 230 hadosztály vett részt, azaz körülbelül 3 millió német, román, szlovák, olasz és magyar katona, valamivel kevesebb szovjet haderővel szemben. A kétszáz napig tartó ütközetben a tengelyhatalmak 800 ezer embert vesztettek halottakban, sebesültekben, foglyokban és eltűntekben, anyagi veszteségük 3000 repülőgép, csaknem 2000 harckocsi és rohamlöveg, több mint 10 ezer tüzérségi eszköz volt. A fogságba esett 91 ezer német katonából csak hatezer vergődött haza évekkel a háború befejeződése után. A sztálingrádi ütközettel a szovjet hadsereg iszonyatos veszteségek árán – az emberáldozat akkora volt, hogy a számot nyilvánosságra sem hozták, egyes források szerint több mint egymillió – a keleti fronton átvette és a háború végéig megőrizte a hadászati kezdeményezést.

A totális háború szinonimája

Sztálingrád 1945-ben a “Hős Város” címet kapta, amit 12 olyan szovjet városnak adományoztak, amelyek a világháborúban különösen kegyetlen harcok színterei voltak. A 60-as években a Mamajev Kurgánon hatalmas emlékmű-komplexumot építettek. A súlyosabb harcok színhelyei (Pavlov-ház, a gabonasiló, egyes gyártelepek) múzeumként ma is látogathatók.

Sztálingrád neve egybeforrott a gigászi, könyörtelen küzdelemmel, ahol az egyetlen lehetséges emberi magatartás a hősi önfeláldozás. Sztálingrád tehát a modern, totális háború szinonimája lett.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »