Egy válás „bonctana” – így látta Csehszlovákia kettéválását Zászlós Gábor

Egy válás „bonctana” – így látta Csehszlovákia kettéválását Zászlós Gábor

1992. december 31-én éjfélkor az újév már nem az akkori Csehszlovákiába, hanem az abban a percben önállósodott két utódállamba érkezett. Zászlós Gábor a kettéválást megelőző három év számos mozzanatát első kézből ismeri, hiszen a Független Magyar Kezdeményezés jelöltjeként 1990 februárjától pár hónapig az SZNT alelnöke, augusztustól pedig két éven át az első Mečiar-kormány miniszterelnök-helyettese volt.

A tekintélyes The New York Times az 1993. január 1-jén megjelent naprakész cikkében az ország fölbomlasztásának fő vétkét Vladimír Mečiarnak tulajdonítja, de tárgyilagosan hozzáfűzi: a csehek közül sokan elismerik, hogy Václav Klaus készséges segítője volt ebben; sőt, meg akart szabadulni a közös szövetségi állam szegényebb felétől! A szóban forgó idők aktív politikusaként, bő negyedszázad elteltével, miként látod ezt?

Csehszlovákia kettéválása távolról sem pusztán kétszemélyes, hanem mindenképpen többszereplős játszma volt. És az akkor még egységes ország mindkét részében fokozatosan erősödő indulatokról is szólni kell. Csehországban valóban főként Václav Klaus, Jan Kalvoda és az őket támogatók alkották a keménykedő politikusok csoportját, míg például a „két ház, közös tető” elméletét hirdető Petr Pithart vagy Jičinský professzor a szövetségi államformát megőrző kompromisszumokra törekedett. Václav Havel több feszültségoldó javaslata szintén a fennálló föderatív államjogi forma egyenrangúbb kialakításának lehetőségeit kereste. Csehország, legalábbis a rendszerváltást követő első időszakában, nem a közös állam esetleges megszűnésére számított, hanem a kommunizmusban létrejött föderáció alkotmányos kereteinek újragondolását tartotta célravezetőnek. Szlovákiában viszont ez sokak szemében kevésnek tűnt. Az itteni politikusok közül főként Ivan Čarnogurský és a kereszténydemokraták voltak ebben a tekintetben a hangadók. Ez az új irány nem egyezett a rendszerváltó Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom és az FMK álláspontjával, noha a VPN politikusai közül például Jozef Kučerák a KDH nézeteivel szimpatizált. Nem sokkal később Ján Čarnogurský is megszólalt, és egyre aktívabban Szlovákia nemzetközi pozícióinak bővítését sürgette. Egyúttal azt javasolta, hogy legyen Szlovákiának önálló csillaga az Európai Unió zászlaján. Az események menetét racionálisan értékelve látni lehetett, hogy egy megállíthatatlan folyamat kezdetén állunk. Szlovákia önállósodási szándékai – mind a prágai Szövetségi Gyűlésben, mind a nemzeti parlamentek és kormányok szintjén – egyre gyakrabban kerültek előtérbe, de konfliktushelyzetekbe is a cseh fél rafináltabb diplomáciai stílusával.

Az 1990 nyarán, tehát az első szabad választások után alakult szlovák kormányban összhang volt?

Nem mindig. Sőt, Szlovákia esetleges önállósodásának kérdése fokozatosan egyre több feszültséget okozott. Aránylag sokáig a szövetségi államformát támogató kormánytagok voltunk többségben, Csehszlovákia kettészakításának folyamata, politikai kezdeményezésként, sem a pozsonyi kormányból indult ki. Később azonban, a nacionalista hangulatok nyomására, a miniszterek közül többen helyezkedni kezdtek. Megpróbálták fölmérni, melyik szélirány fog fölülkerekedni, és számukra mit hoz, mit hozhat a jövő…

És Vladimír Mečiar?

Eleinte szigorúan az őt szlovák miniszterelnökké jelölő VPN irányvonalához tartotta magát. Nemegyszer dörgedelmesen kijelentette: akinek nem tetszik a szövetségi államforma, azt, ha erőszakkal is, de betuszkoljuk oda! Az egyre hangosabb ellentábor láttán azonban átállt. Egyszerűen meglovagolta – ahogy azt később is többször megtette – a szavazatokat és népszerűséget hozó populista hullámot. Az 1992-es, már sorsdöntő parlamenti választások után így került a cseh országrészben győztes Václav Klausszal a Csehszlovákia „bársonyos válását” kitárgyaló és irányító két csúcspolitikus egyikének pozíciójába.

Parázs hangulatú időkben voltál aktív politikus. De ez a két és fél esztendő talán elég volt ahhoz, hogy mérlegeld magadban, vajon azoknak van-e igazuk, akik úgy vélik: Mečiar fölbomlasztotta, mi több, szétzilálta Csehszlovákiát; míg Klausnak pusztán elege lett a meddő tárgyalásokból, és egy adott ponton kettévágta a gordiuszi csomót, hogy azután a technokraták ridegségével kidolgozza az ország vagyonmegosztásának mikéntjét.

Az ennyire sarkított fogalmazással nem szívesen értenék egyet. Hiszen Mečiar „csak” meglovagolta a váláspárti közhangulatot, hogy ő is rájátszhasson, Václav Klaus pedig a demokratikus kompromisszumokat kereső tárgyalások eredménytelensége láttán kimondta a lényeget: Csehország is, Szlovákia is keresse külön-külön a maga boldogulását. És már ha így alakult, érdemes megemlíteni, hogy Szlovákia nemzetállami önállósodása annak a történelmi szituációnak a küszöbén történt, amikor az ország szétválásával szinte párhuzamosan régiónk az integrálódó Európába igyekezett. Persze, Szlovákiának senki sem tehet szemrehányást csupán azért, hogy a saját államának megteremtésére törekedett.

Az ismert cseh történész, Jan Rychlík vélekedése szerint ha nincs az 1968-as orosz katonai invázió, akkor a prágai tavasz időszakában fellángolt cseh és szlovák ellentétek révén Csehszlovákia már jóval 1992 decembere előtt szétesik…

Ez egy vélemény. És nem hiszem, hogy minden tekintetben helytálló. Az ilyen folyamatok ugyanis hosz-szasan érlelődnek. Nálunk a rendszerváltást követő társadalmi nyitottság, a hirtelen jött szabadság légköre hozta helyzetbe azokat, akik Csehszlovákiában a korábbi föderatív államforma megszűnését és a két utódállam létrejöttét akarták. Én inkább azt a kérdést feszegetném, hogy 1992 őszén Csehszlovákia szétválasztása mennyire történt demokratikus úton, hogy ez a válás mennyire egyezett az egész ország akkori lakosságának véleményével. Ezeket a mindmáig megválaszolatlan dolgokat bolygatva rendre fölmerül az elmaradt demokratikus népszavazás kérdése. Huszonöt évvel ezelőtt ezt a válást a politika mondta ki, az ilyenkor szükséges referendum megtartása nélkül.

Ha bárki visszagondol 1989 novemberének eufóriájára, arra a lendületre és a rendszerváltoztatás örömére, joggal fölmerülhet a kérdés: végül is miért csupán három esztendeig bírta ki együtt az akkor már szabad és a demokrácia ösvényét taposó Cseh-Szlovákia?

Közhellyel szólva, a forradalom könnyen fölfalja a saját gyerekeit. Olykor a sikereit is. De a tényeknél maradva azt is látni kell, hogy itt az előző éra bő négy évtizedében egy egészen más, az embereket sok tekintetben megalkuvásra késztető társadalmi és gazdasági struktúra alakult ki. Aki negyven esztendeig a megalkuvások terhe alatt él, az nagyon nehezen döbben rá arra, hogy a demokráciában mindenkinek megvan a saját egyéni felelőssége, az atyáskodó állam helyett – a polgár felelősségérzetével – önmagával és egyéni javainak megteremtésével kell törődnie. A demokrácia ugyanis szabadságot jelent, annak polgári felelőssége értelmében. Csehszlovákiában, röpke három esztendővel a rendszerváltás után, egyszerűen hiányzott az az önállóan és józanul gondolkodó, kritikai szemlélettel és kompromisszumkészséggel bíró önszerveződő réteg, amely egy ilyen éles történelmi helyzetben határozottan kieszközölte volna a demokratikus népszavazás intézményét.

A magyarság számára mit jelentett az önálló Szlovákia létrejötte?

A szlovákiai magyarok egyértelműen azt szerették volna, ha fennmarad a közös állam, mert úgy közösségként sokkal védettebbnek érezték magukat a szlovákok részéről tapasztalható nacionalista megnyilvánulásokkal szemben. Egyszerűen több föderációt, több szövetséget, több Európát akartunk. És több jogot, ehhez pedig a cseh történelmi kulturáltság hagyományainak garanciáit is. Más kérdés, hogy a cseh vezetés nem foglalkozott a szlovákiai magyarokkal, ezt a kérdéskört számos tekintetben nyűgnek tartotta. Olykor még Václav Havel is. De Pozsonyban is, ha a lényegbe vágó szlovák érdekek kerültek terítékre, sokszor még a VPN képviselőivel szemben is mi húztuk a rövidebbet; legföljebb csak szóba hozni tudtuk az érintett ügyhöz fűződő gondjainkat.

A kilencvenkettő nyaráig kormányzati pozícióban lévő FMK nem ütött eléggé erélyesen az asztalra?

Nyilván mi is elkövettünk kisebb-nagyobb hibákat, és vállalom az ebből eredő felelősség rám eső részét. De hadd kérdezzek vissza: mi számít nagyobb véteknek? Tapasztalatlan és újonc politikusokként esetleg hibázni egy forradalmi időszakban, vagy a már meglévő demokráciában nem élni a törvényesen is rögzített kisebbségi jogokkal?! Mert manapság, sajnos, nagyon gyakran ez utóbbi történik. Az iskola- és névválasztástól kezdve a nyelvhasználati jogok alkalmazásán át akár a választási kedv polgári kötelességéig, vagy a közélet számos egyéb területén tapasztalható felületességünkig. És ahogy annak idején az FMK önkritikusan szembenézett a kormányzati szerepével és önmagával, napjainkban a szlovákiai magyar közösségnek illene megtennie ugyanezt pozícióinak további javítása, társadalmi tekintélyének növelése érdekében. Mert én a lehetőségek jobb kiaknázásának és a szlovákiai magyarok határozottabb érdekérvényesítésének mulasztásaiért vétkesnek tartom mind a ’89 utáni idők, mind az önálló Szlovákiában eltelt esztendők mindenkori kisebbségi képviseletét.

Miklósi Péter


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »