Elszánt és vitéz tiszt

Elszánt és vitéz tiszt

Nemcsak a tizenötödik aradi vértanú történetéről szeretném lesöpörni a néha oly hálátlan és feledékenységre hajlamos utókor miatt rárakódott képzeletbeli port, hanem annak a számomra ismeretlen gyűjtőnek is szeretnék emléket állítani, még ha csak egy újságcikkben is, akinek mostohán kezelt hagyatékából a minap hozzám került egy könyv (Pásztor Emil: A tizenötödik aradi vértanú, Kossuth Könyvkiadó–Zrínyi Katonai Kiadó, 1979), amelyikből részletesen megismerhettem Kazinczy Lajos ezredes rövid életének eseményeit.

Hajlamosak vagyunk csak az 1849. október 6-án kivégzett egy altábornagyról, tizenegy tábornokról és egy ezredesről megemlékezni. A tömeges kivégzés ténye talán megrendítőbb és hangsúlyosabb a sokak által szerencsétlennek tartott 13-as szám miatt is. Ám Haynau már augusztus 22-én elindította a megtorlásokat, amikor felakasztatta a cseh származású Ormai (Auffenberg) Norbert honvéd ezredest, és az október 25-én a vár északkeleti kapuja melletti sáncban agyonlőtt Kazinczy Lajos ezredessel együtt összesen tizenöt magas rangú honvédtisztet végeztetett ki Aradon. (Az ő ügyét külön tárgyalták, ennek alighanem az lehetett az oka, hogy ő csak Világos után tizenkét nappal tette le a fegyvert.)

Kazinczy Ferenc, a nagy író és nyelvújító fia, Kazinczy Lajos Péter Ferenc 1820. október 20-án született. Családjában a hét gyerek között – és Aradon a vértanúk között is – a legfiatalabb volt. Apjának, anyjának és főleg lánytestvéreinek kedvence.

Kazinczy Ferenc így ír legkisebb gyermekéről egyik lányának 1829. szeptember 17-én: „Lajosnak igen jó feje van”, majd három hónappal később: „kivált Laló felette eleven gyermek, soha nem tud csendesen állani, ülni”. Utolsó levelében, 1831. augusztus 16-án is megemlíti kisfiát: „Lajos elkapta a cholerát, hányt és ment a hasa, s görcsöt kapott a lábában. De Sophie a dörzsölésekkel s egyéb szerekkel segített.” (Egy héttel később, 1831. augusztus 23-án magát Kazinczy Ferencet viszont elragadta a kolera.)

Okos, eleven gyerek volt, aki a kolerát is kiheverte. De vajon milyen volt kamaszként, fiatal férfiként?

Kedvenc nővérének írta egyik fennmaradt levelében 1833-ban: „igazságod van, hogy víg természetű vagyok. Szeretek táncolni, énekelni.” De volt felelősségtudata és kitartása, igyekezett megfelelni a félárva, szegény fiú neveltetését magára vállaló gróf Teleki József elvárásainak: „igen sokat kell tanulnom, jól is feleltem. A magam jövendő hasznomra kell vigyáznom, de ami több, a Gróf gráciáját érdemelni igyekszem. Most Újhelbe vagyok és klavírt, rajzolást tanulok. Igen nehezemre esik.” És visszaköszön, amit évekkel azelőtt édesapja írt: „Restellem a rossz írásomat, engedd meg, nagyon sietek, mert nekem ülni nagy kín.”

Az 1835-ös esztendő sorsdöntő volt Kazinczy Lajos számára: Teleki gróf „őt további kiképeztetés végett a tullni pio­nír oskolába vétette fel 1835-ik évi november hó 3-ikán” – tudhatjuk meg az MTA Kézirattárában található feljegyzésből. Több száz kilométerre szülőhelyétől, Széphalomtól utász-hadapród iskolában kezdte meg katonai tanulmányait, örült, hogy tanulhatott, de szenvedett a nagy távolság miatt, amely elválasztotta édesanyjától, testvéreitől. Alig tizenöt éves volt és a legkisebb a családból, mégis azon gyötrődött, hogyan segíthetne édesanyján, és mindenre gondja volt az otthoni tennivalókat illetően. (182 évvel ezelőtt kicsit másként gondolkodott egy külföldön tanuló magyar ifjú, mint ma.)

Hírdetés

Négy évet töltött Tullnban, kitűnő eredménnyel fejezte be tanulmányait, és beosztották a Miklós cárról elnevezett császári-királyi huszárezredhez. Miután utolsó vizsgáját is letette 1840-ben, az ezredében hadnaggyá nevezték ki, majd 1846-ban főhadnaggyá léptették elő, de nem sokkal később kivált az osztrák hadsereg kötelékéből. Feltételezhetjük, hogy döntésének egyik indítéka az lehetett, hogy nem értett egyet a hadsereg reakciós szellemével, de közrejátszott az is, hogy édesanyja 1842-ben bekövetkezett halálakor tetemes kölcsönt vett fel, hogy a holttestet Nagyváradról Széphalomra hazaszállíttathassa, és hogy adósságát rendezhesse, eladta tiszti állását és végleg hazajött Magyarországra, ahol Zemplén vármegyében „becsületbeli szolgabírónak” nevezték ki.

Nem halhatott meg bajtársaival, az utókor emlékezetében sem él velük

Amikor 1848 tavaszán megkezdődött a nemzetőrség toborzása, Kazin­czy Lajos azonnal jelentkezett szolgálattételre a Szabolcs megyei Kisvárdán. Előrehaladása a katonai ranglétrán szédületes volt, mozgása, helyváltoztatása az akkori közlekedési viszonyokat figyelembe véve nemkülönben. Júniustól önkéntes volt a 10. honvédzászlóaljban, augusztus végétől honvéd főhadnagy, Ivánka nemzetőrtáborának segédtisztje, szeptember közepétől százados, november végétől őrnagy, a 2. utászzászlóalj szervezője Pozsonyban és a 3.-é Győrben, 1849 januárjától alezredes, az 1. huszárezred parancsnoka, dandárnok Perczel seregében. Február közepétől hadosztályparancsnok az 1. hadtestben. És bár betegsége miatt másnak kellett átadnia a vezetést, a hónap végén megvívott – vesztes – kápolnai csatában a haditörvényszék előtti vallomása szerint „nézőként” részt vett.

Április 19-én Nagysallónál ütközött meg a magyar és az osztrák sereg. Kazinczy Lajos kitűnt példás hősiességével, életének egyik legnagyobb eseményére büszkén emlékezett vissza a haditörvényszék előtt: „Az április 19-i nagysallói csatában tanúsított jó magaviseletemért Görgey tábornoktól a katonai érdemjel III. osztályát kaptam.” Május elején a budai táborban találjuk, de Budavár május 21-i győztes megrohanásában már nem vett részt, a Csallóközben vette át egy hadosztály parancsnokságát. Május 24-én ezredessé, néhány nap múlva pedig az ország északkeleti részében három megye haderőinek parancsnokává nevezte ki Görgey. Kazinczy feladata volt, hogy hadosztályával Zempléntől Máramarosig őrizze az ország határait.

Augusztus közepén 8000 főnyi hadtestével Erdélybe indult Bem segítségére. Mindvégig elszánt és vitéz tiszt, körültekintő csapatparancsnok volt. A világosi fegyverletétel hírére az erdélyi hadsereg hozzá csatlakozott maradványaival együtt augusztus 25-én a zsibói Wesselényi-kastélyban feltétel nélkül letette a fegyvert Grotenhjelm orosz tábornok előtt.
Felségsértés vádjával ítélték lőpor és golyó általi halálra október 13-án, de az ítéletet csak 24-én olvasták fel neki, amikorra Haynau már megerősítette, így esélye sem volt kegyelmet kérni.
Tizenkilenc napot késett Kazinczy Lajos ítélete, így nemcsak hogy nem halhatott meg együtt azokkal, akikkel a csatatereken együtt harcolt, hanem az utókor emlékezetében sem él velük együtt. Pedig a legfiatalabb aradi vértanú megérdemli, hogy emlékezzünk rá, és azt is, hogy a még mindig a vár sáncában porladó maradványait méltóképpen elhantolják.

B. Orbán Emese


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »