A háború első napján megalapított magyar királyi budapesti 1-es honvéd és népfölkelő gyalogezrednek – ahogy az egység harcait papírra vető Balassa Imre fogalmaz könyvében – „nem voltak hagyományai, nem volt múltja, nem volt története”.
Az első világháború végére mindhárom lett, hiszen az 1914-18-as világégés majd minden magyar vonatkozású frontját megjárt ezred az elejétől a végéig derekasan kivette részét a küzdelmekből:
vitézül harcoltak a szerbek, a románok és az olaszok ellen.
1917 októberében ők is részt vettek a caporettói áttörésben, ahol az első naptól kezdve kitüntették magukat helytállásukkal és kezdeményezőkészségükkel. Utóbbi szülte azt a Balassa Imre által megörökített történetet, amihez foghatót csak valóban rátermett katonaember képes végrehajtani.
Tudta? Száz éve kis híján megnyertük az első világháborút – Caporetto, az egyik legnagyobb „majdnem”
1917. október 24-én indult meg az a támadó hadművelet, melyről a hadtörténet XII. isonzói csataként, vagy caporettói áttörésként emlékezik meg. Az akció egy olyan bravúros sikersorozat kezdete volt, mely még az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetését is meglepte, és kis híján végleg eldöntötte Olaszország, és talán az egész háború sorsát.
Az ágyútűz sem tartotta vissza őket
Az 1-esek október 26-án vették üldözőbe a teljes összeomlás után fejvesztve menekülő olaszokat. A népfölkelők már ekkor több bravúros akciót is végrehajtottak, anélkül, hogy a halált megvető haditettekre konkrét utasításokat kaptak volna:
„A II. zászlóalj hírszerző különítménye Ravnétól délnyugatra eső magaslatokon rendkívüli vakmerőséggel kerül az ellenség hátába és elvesz az olaszoktól 10 ágyút. (…) Ugyanazon a napon a zászlóalj zöme Hangay százados parancsnoksága alatt megrohanja Kobileket, 600 foglyot és 4 géppuskát zsákmányolva.”
A hadiszerencse azonban elpártolni látszott a magyaroktól, az elfoglalt állásokat ugyanis lőni kezdte az olasz nehéztüzérség, aminek következtében 12 hősi halottat és 37 sebesületet voltak kénytelenek hátrahagyni.
Ám „a tisztek példaadása és a legénység nyugodt szívóssága megtartják a véres elszántsággal megszerzett magaslatot”, és az egység félelmet nem ismerve nyomult tovább, és űzte a taljánokat a Tagliamento folyó felé.
Vakmerő western-bravúr: a filmért kiáltó elfogás
27-én a plavai hídfőnél kissé megtört a lendület, a visszavonuló olaszok ugyanis felrobbantották maguk mögött a hidat, a műszaki alakulatok pedig nehezen haladtak a helyreállítással: egyszerre csupán egy ember tudott biztonságban átjutni a túlpartra.
Raies Károly ezredes a hídon átérve megelégelte a hosszas várakozást: a szálláscsinálókat dolgukra küldte, majd segédtisztjével, az ezredorvossal, a tábori lelkésszel és két küldönccel felderítő vállalkozásra indult. (Mondja bárki, hogy ez nem máris jobb felállás egy történelmi akciófilmhez, mint az összes hollywoodi klisédömping… – a szerk.)
Gyalogszerrel indultak meg Quisca irányába, és amint elérték a falut, az egyik udvaron nagy tömegre lettek figyelmesek:
sikeresen belefutottak a visszavonuló olasz sereg utóvédjébe, vagy ötven-hatvan, állig felfegyverzett taljánba.
Adjuk is át a szót újra Balassa Imrének:
„Nem volt veszteni való idő: ha az olaszok észreveszik, hogy mindössze hatan vannak, vagy lelövik, vagy elfogják őket. Kerítés mögül hirtelen ugrottak be az udvarba, rákiáltottak az olaszokra, akik a visszavonulás izgalmában és ebben a zavart helyzetben nem tudták, mekkora erő ütött rajtuk, eldobálták fegyvereiket és megadták magukat.”
A hatfős csapat Hum felé terelte a foglyokat, akik csak ekkor döbbentek rá, milyen könnyelműen adták meg magukat a sokkal kisebb magyar csapatnak.
Mire Raiesék elérték a másik falut, rájuk esteledett. A városszéli kocsmánál ismét meglepetés érte a vakmerő honvédeket:
az ivóban itt is egy ötven-hatvan fős, jól felszerelt olasz utóvéd várta őket, tisztek parancsnoksága alatt.
„Ha ezek észreveszik, hogy mindössze hatan vannak és fegyvertelen olaszokat hajtanak maguk előtt, okvetlenül megtámadják őket”
– írja Balassa. Ám a népfölkelőknek még ekkor sem szállt inába a bátorsága:
„Ki kellett tehát fogni az egész csapatot. De hogyan? Két ember lövésre készen tartott puskával hátra maradt a foglyok mellett, az ezredes pedig negyedmagával berúgta a kocsma ajtaját, előre tartott revolverrel beugrott és harsányan elkiáltotta magát:
„Senki se moccanjon! Fegyvereket a sarokba dobni!”
A színjáték megismétlődött. A sötétben a meglepett olaszok nem sejthették, hogy az országúton nem áll-e egész ezred? Megadták magukat, eldobálták fegyvereiket és engedelmesen kivonultak az útra, a többi foglyok közé”
– olvasható a visszaemlékezésben.
Az ezreddes a tiszteket előrelátóan a menet végére, külön őrizet alá parancsolta, hogy ne tudják fellázítani a legénységet kevés fogvatartójuk ellen.
A veszély nem volt valótlan, hiszen a száz-százhúsz főnyi olasznak nem csak számbéli fölénye volt, de Balassa beszámolója szerint az út környéke tele volt a menekülés hevében elszórt hadianyaggal, köztük rengeteg puskával és egyéb kézifegyverrel.
„Ha a tisztek összedugják a fejüket és csöndben kiadják a parancsot, pillanat alatt fölfegyverezhetik az egész csapatot és a hat főből álló fogolykíséretre támadhatnak.”
Erre azonban szerencsére nem került sor, és a merész akció résztvevői minden gond nélkül elérték a foglyokkal az 1-esek elővédjét.
„Gyors előretörés napjai következtek most, a rendezetten visszavonuló ellenség nyomában rohan előre az ezred, egyre harcolva, egyre üldözve a hátráló olasz seregeket a Tagliamento felé”
– e sorokkal zárul Balassa Imre beszámolója, ami önmagában izgalmasabb, mint bármelyik fiktív akciófilm, amit ránk ömleszt az amerikai álomgyár. És tudjuk, mi a legszebb az egészben?
Ez a hőstett valóban megtörtént, ráadásul magyar honvédek vitték végbe!
Kik voltak a népfölkelők?
A hadkészültség és a katonai kiképzés foka szerint az osztrák-magyar haderő
- első vonalát a császári és királyi közös hadsereg és haditengerészet,
- második vonalát a magyar királyi honvédség, illetve császári-királyi Landwehr,
- harmadik vonalát pedig a magyar királyi, illetve császári-királyi népfölkelés alkotta.
Az 1886. évi XX. törvénycikk szerint minden olyan állampolgár népfölkelőköteles volt, aki sem a közös hadsereg, sem a honvédség tényleges, tartalék vagy póttartalék állományába nem tartozott, tehát nem volt hivatásos katona.
Minden férfi népfölkelőköteles volt annak az évnek az elejétől, melyben a 19. életévét betöltötte, annak az évnek végéig, amelyben a 42. életévét meghaladta.
Az első népfölkelő osztályba tartoztak a 37 éven aluliak, a második osztályba a 37 éven felüliek.
A törvény kimondta, hogy az első osztályba tartozó népfölkelők a hadsereg és a honvédség kiegészítésére igénybe vehetők, ami tulajdonképpen a katonai szolgálat 37. életévig történő kiterjesztését jelentette.
A népfölkelésben csak gyalogos és lovas alakulatok szolgáltak.
(Forrás: Balassa Imre: Az egyes népfölkelők hadi históriája 1914-1918)
Száz éve futamított meg húsz magyar katona két századnyi románt
A román árulást követően az első világháború új keleti hadszíntere is lehetőséget adott a magyar vitézek remeklésére. Hadi erényeink öregbítéséhez nagyban hozzájárult az a 100 éve kezdődött, nem mindennapi ütközet, melyben egy maroknyi magyar katonának sikerült visszavernie két teljes román század rohamát.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
