Jó keresztények, jó magyarok – tényleg?

Hányan vannak, akik szemrebbenés nélkül kijelentik: ők jók. Jó keresztények, jó magyarok. Igen, így. Nem, nem azt, hogy jó keresztényekké és magyarokká törekszenek válni. Nem. Ők már most azok.

Már-már hajlamos lennék, hogy azt mondjam, oké. De valahogy ott furakodik bennem valami. Nevezhetjük akár kételynek is. A lényeg, hogy egy kérdés merül fel bennem. De mit szól ehhez Jézus Krisztus?

„És amint elment [Jézus – Ifj. T. L.] az útra, hozzá futván egy valaki, térdre esvén előtte, kérdé őt. Jó mester! mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem, Jézus pedig mondá neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten.” (Mk 10, 17-18.)

Aztán eszembe jut erről – hogy, hogy nem – egy jelenet. Valaha a Mazsihisz (de régen írtam le ezt a szót, nyilall hirtelen eszembe!) elnöke (mindegy, hogy hívták) Naftali Kraus budapesti könyvbemutatóján azt mondta a szerzőnek, hogy blogja árt a zsidóságnak, mert – úgymond – „nem mindig igazságos”. Meg is kapta a szerzőtől nyomban a kádenciát. „Teljesen csak az Isten igazságos.”

Igen, csak Ő. Az utóbbi hónapokban mégis, hol a lombikbébi-program, hol az iszlám-befogadás hívei részéről hangzott el egyre sűrűbben: „Én jó keresztény vagyok.” Jó, de mégis – mitől?

Egy biztos. Irigylem az ókeresztény kort. Miért? Mert akkor még az igen igen volt, s a nem nem. Mindkét részről. Krisztus ellenségei és barátai részéről egyaránt. Akkor valahogy nem volt „átjárás” a jó és a rossz között. S hogy mennyire nem, íme erre egy korhű példa:

„Az ősegyház egyik koronatanúja, Irenaeus püspök († 202) roppantul érdekes adatot őrzött meg az utókornak. Elbeszéli, hogy midőn Szent János, az apostol, egyszer fürdőben volt s meghallotta, hogy Marcion, a gnosztikus, ugyanazon fürdőhelyiségben tartózkodik, rögtön kisietett a fürdőből, mert nem akart együtt fürödni azzal, aki az Egyház egységével szembehelyezkedett.”

Hírdetés

(Bangha Béla SJ: Nagy kérdések útján. 2. kiadás. Budapest, 1923. Magyar Kultúra-Pallas Rt. Nyomdája. Katolikus Kultúrkönyvtár I. 75. old.)

Keresztények vagyunk. Pláne jó keresztények – és így automatikusan nyilván jó magyarok is. Hát nem tudom, de nekem ilyenkor mindig – monománia ide, monománia oda – Bangha páter sorai villannak fel:

„Keresztények vagyunk, de kerüljük az Isten házát s elvesztettük az imádság szárnyaló lendületének, az áhítat boldogságának, a magunkba szállás töredelmének érzetét. Keresztények vagyunk, de az evangéliumot, a világirodalomnak ezt a legnagyobb remekét és a világtörténelemnek ezt a leghatalmasabb lendítő kerekét csak hallomásból ismerjük. Byront és Shakespeare-t, Petőfit és Aranyt, sőt Zolát és Anatole France-ot, sőt Szomori Dezsőt és Nádas Sándort olvastunk, de Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost soha! Az évszázadok vagy a jelenkor nagy keresztény gondolkozóit, bölcselőit, történészeit soha! Egyházunk történetét, büszkeségeit, érdemeit nem tanulmányoztuk soha! Keresztények vagyunk, de az evangélium hirdetése nem érdekel; ha egy-egy nagynevű szónokot hirdetnek, akit meghallgatni retorikai és költői élvezet, azt meghallgatjuk, mint ahogy cigányt megyünk hallgatni a kávéházba, de ahol keresetlen szavakkal Krisztust prédikálják, ott unatkozunk és kritizálunk, mert a magunkba szállás s az evangélium fenséges egyszerűsége iránt szinte érzékünket is elvesztettük. Keresztények vagyunk, de Istent káromoljuk, de párbajozunk, de házasságot törünk, de virágzik köztünk a prostitúció s az orfeumok és mozgószínházak szemérmetlensége, de beszennyezzük a házasság szentségét könnyelmű elválásokkal, új feleség vételével, végül tán a feleségek csereberélésével is s a gyermekáldás bűnös megakadályozásával. Keresztények vagyunk, de nővilágunk olyan divatot követ, amely fittyet hány a keresztény szemérem és nőiesség méltóságára s utcáinkat a vándorló kerítés és bűnre izgató frivolság kirakataivá teszi. Keresztények vagyunk, de őrült materialista versenyt folytatunk a koncért és durva mohósággal vetjük rá magunkat minden kínálkozó nyereségre, bármily eszközzel érjük is el azt. Keresztények vagyunk, de mint gyermek a mumustól, félünk és reszketünk a „klerikálizmus” szörnyű vádjától; idegen, ismeretlen fakíroknak nézzük a papjainkat, akikről minden rosszat és semmi jót nem szabad elhinni és akiknek társasága megbélyegez és megfertőz, mint a leprásoké. Keresztények vagyunk, de egyházat, pápát, kánonjogot, keresztény iskolát, sajtót, irodalmat s egyesületet ne említsen senki előttünk.

Nem, nem ez a magyar kereszténység természetrajza, de ugyebár akad soraink közt is elég, akinek kereszténysége körülbelül ezek közt a határok közt mozog. S az ellenség persze kaján kárörömmel könyveli rá ezek hitványságát az összesség nevére. S ilyen kereszténységgel természetes, hogy nem lehet megváltani a világot, még egy akkorka országot sem, mint aminő szegény Csonkamagyarország! Ilyen kereszténységgel legfeljebb önmagunkat ámíthatjuk s ellenségeinket izgathatjuk fokozottabb ellenállásra, anélkül, hogy a keresztény gondolat igazi hatásait és gyümölcseit remélhetnők.”

(U. ott, 83-84. old.)

Bocsánat, ha már mindezt korábban idéztem – mentségemre talán csak az szolgálhat, hogy mégsem elégszer. Szóval lassabban az agarakkal. Lassabban a szóval. Kevesebb öndicséret, több önbírálat. S akkor, Kölcseyvel szólva, meglehet, hogy a haza fényre derül.


Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »