Magyar zászló Jeruzsálem fölött?

Magyar zászló Jeruzsálem fölött?

Donald Trump nem tett mást, csupán szakított elődei képmutatásával. A kongresszusban a demokraták és a republikánusok már 1995-ben békés egyetértésben megszavazták nagykövetségük Jeruzsálembe költöztetését – azt, amiért most a fél világ háborog –, csak éppen egy beépített jogi kiskapu segítségével fél évről fél évre halasztgatták a megvalósítást. Talán valamely emigráns magyartól hallottak az okos lány meséjéről, aki hozott is, meg nem is. Mert a két ország ugyan könnyen megérti egymást, szövetségük megkérdőjelezhetetlen, de a business hazájában mégis az a jobb megoldás, ha egy konfliktus mindkét résztvevőjét elláthatja fegyverekkel. Ezért teljesen felborítani az asztalt, amelynek a másik oldalán gazdag arab üzletemberek ülnek, nem látszott hasznos megoldásnak. Ezt hívják fennkölten nemzetbiztonsági érdeknek – ami a halogatás hivatkozási alapja volt.

Sok minden elhangzott az amerikai elnök döntésével kapcsolatban, de egy kérdés nem nagyon vetődött fel: vajon tudatában volt-e annak, hogy döntésével szinte napra pontosan a Balfour-nyilatkozat centenáriumán taposott bele az emiatt eleve izgalmi állapotban lévő palesztinok lelkébe? Az arab világ arra emlékezik keserűen, hogy a britek annak idején – mint Mahmúd Abbász palesztin elnök a centenárium alkalmából írja – olyan földet ígértek oda a zsidóságnak, amely nem is volt az övék. Vagy ahogy egy tiltakozó palesztin transzparensen olvasható: „Aki nem birtokolta… annak, aki nem érdemelte…” A zsidó narratíva erről nyilván merőben mást mond. Chaim Weizmann, Izrael későbbi alapító elnöke azzal győzködte Lord Balfourt, hogy „mi már akkor Jeruzsálemben éltünk, amikor London még csak mocsár volt!” Mindez hidegen hagyta volna a brit külügyminisztert, ha a korona érdekei nem estek volna egybe a cionista törekvésekkel. Egy megbízható, nekik lekötelezett előretolt helyőrség létrehozása a Szuezi-csatorna tőszomszédságában vonzó lehetőségnek tűnhetett az akkor még Indiát is birtokló birodalom számára.

A történelmi érvelés a területi követelés alátámasztására más konfliktusok esetében is jól ismert módszer, és kétségtelen, hogy Weizmanné jóval szilárdabb talapzatra épül, mint például az erdélyi magyarság elűzését vagy beolvasztását megideologizálni próbáló dákoromán elmélet. Jeruzsálemben a zsidó jelenlét ezredévek óta dokumentáltan folytonos, és egy olyan erős nemzeti tudatú diaszpóra számára, mint a zsidóság, kézenfekvő volt, hogy a birodalmi átrendeződés adta lehetőséget az ősi föld visszahódítására használja ki.

A gond az, hogy az őshaza nem volt üres, olyan nép lakta, szintén évezredekre visszamenő folytonossággal, a Mózes előtti időkre visszanyúló történelmi jogigénnyel, amely harcosan ragaszkodik hozzá. Őket nem lehet olyan egyszerűen elűzni, mint Trianon után az államesküt letenni nem hajlandó magyar középosztályt, vagy a Benes-dekrétumok alapján a felvidéki magyar parasztokat. Brutálisabb módszerekre volt szükség, többek között civilek legyilkolására, de így is folyton visszajönnének, méghozzá az idő múlásával egyre inkább megszaporodva. A bosszú persze elérte az arab országok zsidó lakosait is, akik meg emiatt Izraelbe kényszerültek menekülni. Lényegében korántsem önkéntes lakosságcsere játszódott le, ahol a menekülésre kényszerülők mindkét oldalon elveszítették vagyonuk nagyobb részét. A különbség az, hogy az arab országokból alijázott zsidók nem vágynak vissza korábbi országukba, ám az Izraelből elűzött palesztinok igen. Minimum az ENSZ által nekik szánt területekre.

Krómer István / Magyar Nemzet


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »