Mit ér a magyar, ha külföldi?

Mit ér a magyar, ha külföldi?

Időről időre fellángol a vita (főként mostanában, a választások közeledtével), vajon jogosan szól-e bele az ország ügyeibe az, aki nem él életvitelszerűen Magyarországon, dönthet-e úgymond “kívülállóként” az otthoniak sorsáról.

Rendkívül bonyolult és több szálra bontható kérdés, hiszen mi, magyarok a világtörténelemben egyedülálló helyet foglalunk el, egy évszázadnyi szenvedés alakította ki a mai társadalmi berendezkedésünket. 1920. június 4., a szovjet megszállás, az ’56 utáni véres megtorlás majd a “puha” diktatúra, de az elhazudott rendszerváltozás utáni politikai elit dilettantizmusa is mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy soha nem volt még olyan alacsony a magyarság lélekszáma mint ma. A mostani kormány pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy ez a tendencia tovább folytatódjon.

A trianoni békediktátum aláírásának pillanatában a modern kori történelemben példátlan módon több mint 3 millió honfitársunkat száműzték egy tollvonással, a népszámlálási adatok szerint ma is mintegy 2 millió magyar él jelenlegi határainkon kívül a Kárpát-medencében. Mondhatjuk félig viccesen, félig szomorúan, hogy Magyarország önmagával határos, ám azoknak, akik saját bőrükön érezték és érzik a mai napig a döntés súlyát, ez maga a kőkemény valóság. A statisztikai adatokon és a hideg számokon túl szörnyű megtapasztalni, miként árnyékolja be az egész XX. századot emberi tragédiák sorozata, miként szakítottak szét családokat és miként fosztottak meg egy népet a hazájától. Erdélyi, felvidéki és délvidéki testvéreink nem önszántukból kerültek a gúnyhatár másik oldalára. Kitaszították őket. De joggal érezheti magát ugyanígy számkivetettnek az a közel egymillió állampolgár, akik az utóbbi pár évben indultak neki a nagyvilágnak, hisz nagy többségük nem saját akaratából hozta meg ezt a döntést, hanem a kilátástalanság, a létbizonytalanság, az egyre degradálódó politikai miliő kényszerítette erre a lépésre.

Édesapák és édesanyák keltek útra, hogy enni tudjanak adni a családjuknak, fiatal párok kerekedtek fel egy tisztességes, élhető jövő ígéretében bízva. És ezek az emberek egytől egyig abban a pillanatban, ahogy átlépték a határt, másodrendű állampolgároknak számítanak a Fidesz szemében.

Természetesen sok különbség van a két történet között, ám több azonosság is felfedezhető: ilyen a szavazati jog is. Sokan azon a véleményen vannak, hogy hiába magyar valaki, ha soha nem élt Magyarországon vagy átlépte a határt nincs jogalapja beleszólni az ország belügyeibe. Példaként hozzák fel hogy befizetett adójukkal nem az állami kincstárat gyarapítják, nem ismerik az otthoni folyamatokat, vagy nem viselik döntéseik súlyát. Ezek akár igazak is lehetnének, ha mindent fekete-fehérben látnánk, a valóság viszont jóval árnyaltabb ennél.

Az, hogy milyen vezetése van az országnak, nagyon erősen kihat a határon kívül élő hazánkfiainak életére is, úgy társadalmi, mint pénzügyi szempontból. A fentebb taglaltak okán nagyon nem mindegy milyen nemzetpolitikát folytat a mindenkori kormány a környező országok irányába, de ugyanígy jelentős az Unión belüli de az egész világ magyarságának érdekképviselete szempontjából is. A jelenlegi kormánykoalíció, bár tagadhatatlanul tett lépéseket a külhoni magyarság megsegítése céljából, sajnos közel sem eleget, melynek oka, hogy bár szavakban elkötelezettek az ügyben határozott intézkedésből nagyon kevés van, mert fontosabb az úgymond jószomszédi viszony fenntartása mint honfitársaink védelme. Az önmagát szabadságharcosnak ábrázoló Orbán Viktor erdélyi útjai során hiába pufogtat nagyívű lózungokat, a világpolitika színterén, ahol ennek értelme lenne, összesen nulla alkalommal csapott az asztalra a székelyek, vagy a mai Szlovákia területén élő magyarok önrendelkezésének érdekében. A kettős állampolgárság intézményének bevezetése egyetlen célt szolgált: szavazatvásárlást. Zárójelben jegyzem meg, ez az ötlet is a Jobbiktól származik, a 2010-es választási program szerves részét képezte a kérdés, míg a Fidesznél nyomokban sem találtunk erre vonatkozó mondatokat, ám mikor felismerték, hogy ez voksokat hozhatnak nekik gyorsan bevezették.

Viszont míg a Jobbikot valódi jószándék és igazi tenni akarás vezérelte, a jelenlegi kormány csak a számokat látta az intézkedés mögött. Azóta is csak az öncélú propagandát tolják, semmilyen előremutató terv nincs az asztalon, egyedül szintén a Jobbik fogalmazott meg konkrét lépéseket, melyeket a Vona18 nevű vállalás-sorozat tizedik pontjában fogalmazott meg a pártelnök, melynek alapja a határon túli magyarság minden eddiginél erősebb képviselete úgy helyi, mind nemzetközi szinten.

A Nyugat-Európában és szerte a világban élő magyarok helyzete is némiképp hasonló, sőt még inkább kétségbeejtő, hiszen ők a saját hazájukban nőttek fel, első kézből tapasztalták milyen nemzetpusztító intézkedések garmadája vezetett odáig hogy elszánják magukat a távozásra. Valamint egy nagyon fontos dolog: jó részüknek nem örökké szól a külföldi életük, a többség szeretne visszatérni de a jelenlegi helyzetben sajnos erre igen csekély az esély. Az ő szavazatuk épp arról szól, hogy ezt a romlott rendszert megváltoztassák, illetve elősegítsék saját maguk és családjuk, illetve sok esetben otthon maradt szeretteik, barátaik számára egy kiszámítható, igazságos és tartós fejlődést hozó kormányzat létrejöttét.

Sokan már nem tervezik a visszatérésüket, ők egyébként sem élnek alkotmányos jogukkal, immúnissá váltak a Magyarországon zajló eseményekre. De akik tervezi a hazatérést, és az ő számuk a nagyobb, biztosítani kell érdekeik védelmét és meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy hallassák a hangjukat.

Jelen pillanatban egy másik országnak adóznak, valóban. És aki otthon él és nem járul hozzá a közöshöz? Csak mert Magyarország fele nem fizet be semmit az államkasszába. Mi van a nyugdíjasokkal, a közmunkásokkal, az adókedvezményben részesülőkkel? Tőlük is vonjuk meg a szavazati jogot? Persze az otthon élők fizetnek ÁFA-t, rendelkeznek ingatlannal, használják a közműveket. Mint ahogy a külföldre költözöttek jó része is, sőt a hazalátogatásuk alkalmával, vagy a családnak küldött súlyos pénzekkel sokszor többel járulnak hozzá a hazai GDP-hez, mint sok otthon élő honfitársunk. Hol húzzuk meg az összeghatárt? Ha a friss diplomás tanár vagy orvos választja a nyugati béreket az otthoni alamizsna helyett, vajon árulónak kell bélyegezni, csak mert emberhez méltó életet szeretne? És mi a helyzet azokkal, akik húsz éve tanítanak vagy praktizálnak, akik generációkat neveltek, és mentették meg százak életét? Ők nem tettek le eleget az asztalra, nem látják át a rendszer hiányosságait? Hol van az a pont, amikor már nem számít teljes jogú állampolgárnak?

Mázsás kérdések és nagyon nehéz igazságot tenni. Illetve nem, nem az. Egy összetartó, kölcsönös tiszteleten és gyarapodáson alapuló jóléti társadalomban legalábbis nem. Csak sajnos Magyarországon egész más légkör uralkodik. A Fidesz neokommunista diktatúrát épít, nem hogy orvosolná a problémákat, de egyenesen előnyös számára éket verni. Nemcsak a hazai érdekcsoportok, de a külhoni és külföldi magyarok között éppúgy, mint az otthon boldogulni próbálók és hazájuktól távol élők között is. Az egymásra mutogatás, az irigység és gyűlölködés szítása kiváló alapot teremt a kormány “Oszd meg és uralkodj” típusú önkényuralmi rendszeréhez.

Új év, ráadásul választási év következik, minden szempontból remek alkalom az újrakezdésre. Ha félre tudnánk tenni vélt vagy valós sérelmeinket, ha az ellentétek táplálása helyett megmutatnánk, hogy a világ magyarsága igenis képes összefogni és képes közösen, mindannyiunk érdekében egy célért dolgozni.

2018 és az azt követő időszak végre nem a múlt század viharai által megtépázott, mindinkább leszakadó nemzet, hanem egy fejlődő és virágzó Magyarország képét vetítené elénk. Ez lenne az igazi karácsonyi csoda.

Szathmáry-Király Gábor


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »