A kártérítéssel kapcsolatos kérdések újbóli felvetése immár csak a függetlenné vált Lengyelországban történt meg a XXI. század elején.
A második világháborút a németek robbantották ki Európában. A harcok 1939. szeptember 1-jén, a Lengyelország elleni német támadás első napján kezdődtek, hiszen Lengyelország volt az első az államok sorában, amely katonailag ellenszegült a német megszálló hadigépezetnek.
Tizenhét nappal később a Szovjetunió – a XX. századi másik totalitarizmust kiépítő állam – hátba támadta Lengyelországot. Az agresszorok együttes erővel megszállták a lengyel területeket és felosztották azokat egymás között. Lengyelország azonban a vereség ellenére sem adta meg magát, végig harcban maradt a háború öt és fél esztendeje alatt.
Hadi alakulatai távol a saját határaitól folyamatosan küzdöttek a világ összes frontvonalán, de a lengyelek a megszállt területeken is rendkívül erős partizántevékenységet fejtettek ki. Főként a németek ellen kellett harcolniuk, hiszen a Szovjetunióval kapcsolatos viszony a németek 1941-es orosz invázióját követően gyökeresen megváltozott: az ellenséges megszálló birodalom a németek elleni harcban átváltozott Lengyelország látszólagos szövetségesévé.
Időközben már egész Európa háborús lángtengerré változott, és az őrült küzdelmek mérlege 1943-tól kezdődően egyre inkább a németellenes koalíció javára kezdett billenni, amelynek katonailag és politikailag a legnagyobb hatalmai a Szovjetunió, Nagy-Britannia és (ugyancsak 1941-től) az Amerikai Egyesült Államok voltak.
A szövetségesek háború utáni nagyvonalúsága
A hitleri Németország vereségének közeledtével e nagyhatalmak vezetői három alkalommal is találkoztak annak érdekében, hogy egymás között elrendezzék a háború utáni világ folyásának ügyeit (Teherán, 1943; Jalta, 1945; Potsdam, 1945). Az utóbbi két konferencia alkalmával döntöttek a németek kártérítési felelősségéről az általuk a náciellenes koalíció országainak okozott károk miatt. Az összeget 20 milliárd akkori dollárban határozták meg.
A FED 2014-es kimutatása alapján ez jelenleg körülbelül 345 milliárd dollárnak felelne meg. Ennek a felét a német állam szovjet megszállási övezetbe tartozó részének kellett volna biztosítania a Szovjetunió és Lengyelország számára.
A lengyel részvétel nélkül zajló tárgyalásokon a fenti összegből a lengyel részesedés aránya a szovjet fél ellenmondást nem tűrő követelése hatására 15 százalék lett, ami 1,5 milliárd korabeli (26 milliárd jelenlegi) dollárt tett ki. Németország nyugati felét ellenben az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a többi nyugati koalíciós ország számára nyújtandó kártérítés fizetésére kötelezték.
Azután, hogy a győztes nagyhatalmak – immár a hidegháború korszakában – létrehozták a két német államot (az NSZK-t és az NDK-t), a nyugati államok az 1952-es londoni adósságegyezmény keretében lemondtak a továbbiakban nekik fizetendő kártérítésről. Erre reagálva a Szovjetunió – illetve szovjet nyomásra az akkoriban nem önálló Lengyelország is – 1953-ban eltekintett az NDK további adósságszolgálatától.
A kártérítéssel kapcsolatos kérdések újbóli felvetése immár csak a függetlenné vált Lengyelországban történt meg a XXI. század elején. Ezzel összefüggésben először 2004–2005-ben keletkezett nagy vita a szejmben, amelyet német kártérítési követelések váltottak ki „a lengyel állam által német kitelepítettek sérelmére elkövetett anyagi károkozás” címén. Az akkori állásfoglalások szerint 1953-ban lengyel részről nem született semmilyen dokumentum, amelyben Lengyelország jogerősen lemondott volna kártérítési igényéről.
Egy döntő jelentőségű ellenőrzés az ENSZ-székházban
Még erősebb felhangokkal 2014-ben került elő újra az ügy, miután Grzegorz Kostrzewa-Zorbas varsói politológus nyilvánosságra hozta, hogy ellenőrizte a New York-i ENSZ-székházban: ott 1953-ban semmiféle lemondást nem jegyeztek be a lengyel kártérítési igényről, ami pedig akkoriban – és napjainkban is – minden nemzetközi szerződés érvényesítésének feltétele lett volna.
Ilyen dokumentum az ENSZ-nél egyáltalán nem található, vagyis a lengyel lemondást nem létezőnek kell tekinteni. A német kártérítéssel kapcsolatos újbóli tárgyalásokat Jaroslaw Kaczynski, a jelenleg kormányzó Jog és Igazságosság párt elnöke is szükségesnek nevezte többek között a párt legutóbbi, a közép-lengyelországi Przysucha városkában megtartott küldöttgyűlésén.
A német állam az utóbbi években hivatalosan nem nyilatkozott ebben a témában, habár az ottani egyik vezető hetilap, a Der Spiegel 2016 februárjában Üres fenyegetés című cikkében idézett a Frank-Walter Steinmeier SPD-tag német külügyminiszter által a Bundestag vezetőjének, Johannes Singhammernek írt leveléből, amelyben így fogalmaz:
„A (lengyel – KS) háborús kártérítés ügye jogilag és politikailag lezárt ügy”, továbbá „1953. augusztus 24-én Lengyelország csatlakozott a szovjet lemondáshoz, és eltekintett mindenféle kártérítési igénytől egész Németországgal szemben”; itt a hangsúly az „egész Németország” kifejezésre került.
Jaroslaw Kaczynski miniszterelnök idei przysuchai kijelentését követően Ulrike Demmer kormányszóvivő-helyettes az augusztus 2-án tartott sajtótájékoztatón kijelentette, hogy „habár a berlini kormányzat politikailag, morálisan és gazdaságilag felelősséget érez a II. világháború miatt, de a lengyel kártérítés ügyét véglegesen lezártnak tekinti. – Németország jelentős mértékű kártérítést fizetett általánosságban a háborús károkozásért, így Lengyelországnak is, és továbbra is biztosít jóvátételeket a náci bűnökért (…) 1953-ban Lengyelország végérvényesen elkötelezte magát, méghozzá egész Németország viszonylatában, hogy egész Németország háborús kártérítési kötelezettségét elengedi, és a későbbi időkben is számos alkalommal megerősítette ezt”.
E megnyilatkozásból is látszik, a német kormányzati taktika azon alapszik, hogy az NDK kifejezést a számukra kedvezőbb egész Németország kifejezéssel helyettesítsék. Demmernek a náci bűnök további jóvátételével kapcsolatos megjegyzése arra vonatkozik, hogy 55 évvel a II. világháború befejezését követően a nemzetközi közvélemény nyomására, továbbá volt kényszermunkások által indított perek egyre szaporodó bírósági ítéletei hatására, amelyek már erősen kezdték sérteni az USA területén működő német cégek érdekeit, az újraegyesített Németország beleegyezett, hogy korlátozott mértékű kártérítést fizessen a még életben maradt lengyelországi és Kelet-Európa más országaiból elhurcolt kényszermunkásoknak.
Ezt a fajta kártérítést ugyanakkor mégsem volna szabad egybemosni a lengyel állam számára fizetendő kártérítéssel, mert nem képezi annak a részét. Ugyanakkor amit a helyettes kormányszóvivő emlegetett, hogy a kártérítésről való lengyel lemondást különböző korszakok lengyel kormányai is megerősítették, ez csupán a német álláspont erőltetése.
Ennek okán Arkadiusz Mularczyk, a Jog és Igazságosság képviselője, akit a szejm megbízásából új felmérés készítésére kértek fel a háborús kártérítések megfizettetésének lehetőségei ügyében, írásban fordult Ulrike Demmerhez: vajon a német kormány birtokában van-e bármilyen dokumentumnak, amely tartalmazza a lengyel állam részéről a német háborús kártérítési kötelezettség eltekintésétől való lemondást?
Az 1945-ben Lengyelországnak elismert kártérítést szükséges egybevetni a tényleges károk nagyságával, amelyeket Lengyelország elszenvedett 1939-ben a német támadás, illetve az utána öt és fél évig tartó megszállás következtében, akkor is, ha ezeket nem lehet aprólékos pontossággal megállapítani; többek között azért nem, mert a jaltai és potsdami diktátum nyugat felé tolta az ország határait – a keletit 200-350, a nyugatit pedig 100-200 kilométerrel –, amelynek következtében az ország területe is 388 ezerről 312 ezer négyzetkilométerre csökkent, ráadásul mindez párosult a lakosság tömeges áttelepítésével.
Három csoportban az okozott károk
A III. Német Birodalom által Lengyelországnak okozott károkat első alkalommal közvetlenül a háború után a lengyel Háborús Kártérítési Iroda számolta ki. Az immár függetlenné vált Lengyelországban – különösen a 2000-es években – ismét elkezdtek a károk mértékének kutatásával foglalkozni. A kutatások koordinálását és összegzését 2006 óta a Kultúra és Nemzeti Örökség Minisztériumának háborús károk osztálya, illetve a Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) végzi.
A károkat általában háromféle érték viszonylatában szokták felmérni. Ezek a nemzeti vagyon (a tartós anyagi értékek), a kulturális javak, illetve az emberi erőforrások (népességszám). Az utóbbi években elvégzett, pontosított kutatások szerint a nemzeti vagyon 38 százaléka semmisült meg a háború előtti állapothoz képest, igaz, az egyes ágazatokban különböző mértékben.
A vasútüzem 84 százaléka semmisült meg, a textilipar 70 százaléka, a vasipar 48 százaléka, az erdőgazdaság 28 százaléka, a mezőgazdaság 20 százaléka. A városi épületek megsemmisítési aránya többszöröse volt a vidékiekének (Varsó esetében 80 százalék).
A szakértők becslései szerint a II. világháború során elveszített lengyel nemzeti vagyon értéke 650-700 milliárd jelenlegi amerikai dollár körül ingadozhat. A kulturális javakat vizsgálva a károkozás mértékét 43 százalékra taksálták, amelynek számszerűsített értéke – az IPN 2007. márciusi jelentése szerint – 20 milliárd dollárra rúg.
Közismert európai festőművészek alkotásai közül 2800-at tulajdonítottak el és szállítottak ki az országból, lengyel festőművészek esetében 11 000 festményt, továbbá 1400 értékesebb szobrot. A lengyel könyvtárak szintén komoly veszteségeket szenvedtek el, javarészt a bombázások, illetve a háborús cselekményekkel összefüggő tűzvészek miatt.
A veszteséglistára 22 millió könyv került fel, ami a háború előtti teljes könyvtári állomány mintegy 66 százalékát teszi ki. Az emberi erőforrások veszteséglistáján 5,47-5,67 millió lengyel állampolgár, köztük zsidók élete szerepel. Ennek az értékét kegyeleti okok miatt nem lehet pénzben kifejezni.
Pótolhatatlan személyi és demográfiai veszteségek
A veszteség nagyságrendjét inkább úgy lehet érzékeltetni, ahogy azt Lukasz Kaminski, az IPN vezetője tette 2016-ban a Lengyel Sajtóügynökségnek adott interjújában: „A II. világháború idején Lengyelország szenvedte el a legnagyobb mértékű személyi veszteséget és demográfiai károkat. A Lengyelország területén lévő megszállás egész Európában a legborzalmasabbak és legbrutálisabbak közé tartozott. Az európai országok közül százalékosan Lengyelország veszítette el lakosságának legnagyobb hányadát.”
Számba véve e hatalmas veszteségeket, amelyeket a német állam okozott a lengyel nemzetnek és államnak, és amelyeket a szakértők anyagi téren mintegy 700 milliárd dollárra becsülnek és melléállítva a háborús kártérítés 26 milliárd dolláros összegét (amelyet 1945-ben a koalíciós nagyhatalmak megítéltek Lengyelországnak és amelyet a gyakorlatban valószínűleg soha, még töredékeiben sem kapott meg), azonnal szemet szúr, hogy utóbbi aránytalanul csekély (1:27) mértékű, elképesztően alulértékelt.
Ettől függetlenül amennyiben Lengyelország mégis ezt az alacsony összeget venné tekintetbe mint kiindulási alapot a jelenlegi Német Szövetségi Köztársasággal való tárgyalásokhoz, milyen esélye lenne meggyőzni német partnerét a saját igazáról? Az igazság mind történetileg, mind erkölcsileg bizonyosan lengyel oldalon áll.
A más, jogi természetű igazság ennél sokkal bonyolultabb, és biztosan szükséges lesz még különféle dokumentumokkal (vagy azok hiányának bizonyításával) megtámogatni a mellettük szóló érveket, amint az ellenkező oldalon is hasonlóképpen fognak ellenérveket keresni és igazolni.
Ami a kártérítéssel kapcsolatos követeléseket és az egyezkedés megkezdésének metódusát illeti, szinte minden lengyel politikus egyetért azzal, hogy ez csak tárgyalásos úton, diplomáciai eszközökkel történhet. Történt, ami történt, Lengyelország és Németország mégiscsak ugyanannak az uniónak a tagja, és már jó pár éve jószomszédi viszonyt ápolnak egymással.
E szerencsés történelmi fordulatot kár lenne eltékozolni. Nota bene annyi évszázad véres háborúit követően e sorsfordulat nemcsak a lengyeleknek, de a németeknek is nagy adományt jelent.
A versailles-i adósság csak 2010-ben járt le
A versailles-i békeszerződés értelmében az I. világháborút elvesztő Németország 123 milliárd márka értékű aranyat kellett megfizessen Franciaországnak, Nagy-Britanniának, Olaszországnak és Belgiumnak 50 év távlatában. Tekintettel a Németországban a háború után kialakult óriási válságra, az összeget 1923-ban 112 milliárd márkára mérsékelték, a futamidőt pedig kitolták 59 évre.
Hitler 1933-as hatalomra jutását követően megtagadta a kártérítések további folyósítását. Franciaország, Nagy-Britannia és Belgium azonban nem feledkezett meg erről. A kifizetéseket Németország részéről 1952-től fel kellett újítani. Az utolsó részletet immár az egyesült Németország fizette meg 2010-ben.
A fentiekből kitűnik, hogy Lengyelországnak egy Németországgal lefolytatott vitát követően esélye lenne kártérítés megszerzésére. Az ügy széljegyzetében pedig érdemes megjegyezni, hogy a Lengyel Köztársaságnak 1939-től kezdődően két megszálló hatalma, két elnyomója volt.
Az a bizonyos másik a Szovjetunió volt, amelynek Oroszország a jogutódja. Lengyelország ennek esetében is kiszámolta már az elszenvedett kárai mértékét, csupán a kártérítési igényével nem állt még elő…
A szerző Magyarországon élő lengyel író, történész
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
