Németország változóban van

Németország változóban van

A szeptember 24-i szövetségi választás valóban váratlan és radikális fordulatot hozott: kiderült, hogy a németek jelentékeny részének elérte a tűréshatárát a szövetségi kormány tehetetlensége a migránsválság kezelésé­ben.

A német közszolgálati televíziókban (ARD, ZDF) a szeptember 24-i választások estéjén a kommentátorok földrengésszerű változásokat emlegettek. Nem is alaptalanul, hiszen a CDU 1949 óta a legrosszabb eredményét érte el 33 százalékkal, míg a bajor CSU és a szociáldemokraták, tehát a nagykoalíció további tagjai történelmi mélypontra jutottak 38, illetve 20 százalékos eredményükkel, vagy pontosabban eredménytelenségükkel. A „földrengés” másik, az előzővel szorosan összefüggő előidézője, hogy a jobboldali radikális Alternative für Deutschland (AfD) 12,6 százalékos eredménnyel bejutott a parlamentbe úgy, hogy a CDU-tól egymillió, míg a szocdemektől (SPD) csaknem félmillió szavazót hódított el.

Ezek azonban csak a szikár tények. A legfontosabb változás mégis az, hogy a fentiek következtében jelentékenyen meggyengült annak az Angela Merkelnek a pozíciója, aki 2005 óta Németország és Európa Muttijaként irányítja a folyamatokat hazájában és az unióban – s ezáltal repedések keletkeztek a német stabilitásban. Megítélésem szerint ez a legfontosabb pont, ami miatt azt írtam a címben, hogy Németországban a helyzet változni fog.

Németország, a német állampolgárok egyik fontos jellemzője ugyanis, hogy szeretik a stabilitást, a biztonságot és a változatlanságot. Márpedig ez irányú vágyaikat a 12 éve hatalmon lévő Merkel kancellár asszony mind ez ideig teljesítette, az ország kiemelkedő gazdasági teljesítményt nyújtott az elmúlt években, nemzetközi szerepe pedig egyre jelentősebbé vált. S bár a 2015 őszétől megkezdődő migránsválság, a Willkommenskultur bevezetése hónapról hónapra egyre jobban megtépázta a kancellár asszony tekintélyét, mégis egy ideig úgy tűnt, a német polgárok inkább tudomásul veszik, hogy a Mutti „rugalmasan elszakad” saját, korábban vállalt nézeteitől, nem róják fel ezt neki, mert fontosabbnak tartották a fent említett, Merkel által megtestesített stabilitást.

Ám a szeptember 24-i szövetségi választás valóban váratlan és radikális fordulatot hozott: kiderült, hogy a németek jelentékeny részének elérte a tűréshatárát a szövetségi kormány tehetetlensége a migránsválság kezelésé­ben. Visszaütött mindaz, amit az úgynevezett fősodratú média és sajtó művelt ebben a kérdésben: gyakorlatilag elnyomták azokat a hangokat és véleményeket, amelyek a hivatalos migránspolitikával szemben fogalmazódtak meg, s a határok védelmét, az illegális migránsáradat leállítását, az országon belül illegálisan tartózkodó migránsok azonnali visszatoloncolását követelték. S bár egyes felmérések már mutatták, hogy a német emberek véleménye megváltozott, s már nem fogadják el a korlátlan bevándorlást, illetve nem hisznek az integrációban, az iszlám és az euró­pai keresztényalapú kultúra összeegyeztethetőségében, ennek ellenére nem sokan számítottak arra, ami végül szeptember 24-én bekövetkezett.

A német mentalitás másik jellemzője, hogy komolyan veszik a komolyan veendő dolgokat. Így vannak ezzel a választási eredményekkel kapcsolatban is: láthatóan nem kívánják elkenni ez ebből eredő lehetséges következményeket. A szociáldemokraták nem túl sikeres jelöltje, Martin Schulz nem próbálta szépíteni az eredményeket, s lényegében visszavonult, pártját pedig felszólította a nagykoalícióból való visszalépésre. Jellemző az is, hogy a szinte egyetlen variációként felmerülő, úgynevezett Jamaica-koalíció (feketék-sárgák-zöldek, tehát kereszténydemokraták-liberálisok-zöldek) lehetőségét sem azonnal és elvtelenül ragadta meg a liberális FDP, és a Zöldek (Grünen) is feltételeket fogalmaztak meg a koalícióba lépés kapcsán.

Magyarán: a német pártok és politikusok hozzáállása a legkevésbé sem hasonlít a magyar baloldali és balliberális kis és nagyobb pártok mentalitásához. Míg az utóbbiak szánalmasan elvtelen taktikázgatást és hatalmi osztozkodást mutatnak be egy végeláthatatlan szappanopera keretei között, addig a német politikai szereplők igyekeznek elveiknek, értékeik­nek megfelelő lépéseket tenni a választások után kialakult helyzetben (amíg lehetséges).

Amit állítok tehát, az az, hogy a választások után megrendült a szokásos német stabilitás, s ezt a tényt sem a politikai elit, sem a választópolgárok nem kívánják elkenni. Ennek viszont az lesz a következménye, hogy politikai erjedés indul meg Németországban, ami akár Merkel kancellár helyzetének megrendülésével is járhat – ha nem is azonnal, hanem a következő négy év során. A

Hírdetés

már most elhúzódni látszó koalíciós tárgyalások mindezt előre jelzik, s ez nemzetközileg is hatni fog: lelassul Emmanuel Macron „előremenekülési terve”, amelynek során a fiatalos elnök a francia gazdaság és társadalom belső problémáit mintegy zárójelbe téve, Európa egyik vezető politikusaként fellépve az unió teljes reformját próbálja megvalósítani Merkel asszony támogatásával. S bár mindketten elkötelezett globalisták, akik hisznek a szuperföderális Európai Unió létrehozásában és a tagállami szuverenitások feladásában a birodalmi központ javára, Merkelnek most egy ­ideig kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy Macronnal tervezgesse az európai jövőt. Neki most azt kell elfogadtatnia saját hazája polgáraival, hogy a csökkent népszerűsége ellenére ő még mindig jogosult arra, hogy az országot vezesse.

Fontos, és talán nekünk, magyarok számára akár kedvező változások kezdődhetnek el tehát Németországban, különös tekintettel arra, hogy az AfD a migránsválság, az európai identitás, a tradíciók, a kereszténység, a hagyományos családmodell iránti elkötelezettség terén – hogy csak néhány példát említsek – az Orbán-kormánnyal megegyező vagy hasonló nézeteket vall. Ettől még nem alakul ki Fidesz–AfD-tengely, de arra lehet számítani, hogy az AfD a Reichstagban nagy erőkkel fogja „tolni” e témákat, s nyomást fog gyakorolni a leendő német kabinetre. Megjelenik tehát egy új hang a német politikában és közéletben, s ami talán a legfontosabb: PC-beszéd és elhallgatások, balliberális egyenhangok uralma után végre újra valóságos viták, nézetek és értékek nyílt ütköztetése indulhat meg Németországban.

Mindezen túl két fontos tanulsága van a német választásoknak, amelyek meghatározóak lesznek a továbbiak szempontjából is.

Egyfelől kiderült, hogy a német gazdaság szárnyaló teljesítménye sem volt elég ahhoz, hogy a német választópolgárok megadják a korábbi bizalmat a kormányzó nagykoalíció­nak. Ez, ha belegondolunk, döbbenetes tanulság: kiderült, hogy az átlagpolgárok számára mégsem csak és kizárólag a saját anyagi helyzetük az egyetlen mérvadó szempont, kiderült, hogy tévednek a pártok és politikusok, amikor azt gondolják, hogy ha teletömik az emberek száját csupa finomsággal, s viszonylagos jólétet teremtenek számukra, akkor minden más kérdésben is helyeselni fognak nekik, és automatikusan rájuk szavaznak.

Hát ez nincs így: a mindennapi emberek jóllétéhez sem pusztán pénzre és állásra van szükség, hanem bizonyos kollektív értékek megvédésére is, ilyen a haza, a nemzeti kultúra védelme, a család, a nők védelme, a terrorizmussal szembeni valós félelem stb. Az emberek nem pusztán fogyasztó individuumok, akik esznek-isznak-dolgoznak, hanem közösségi lények, akik egy tradíció, egy kultúra, egy civilizáció részesei, s ez legalább annyira fontos nekik, mint a tömött has.

Mindezt precízen alátámasztja a tény, hogy az AfD-re nem a szegény, nyomorgó, munkanélküli rétegek szavaztak, tehát nem támasztották alá azt a szokványos és végtelenül közhelyes liberális „konklúziót”, hogy a szélsőjobboldali „populizmus” (mi is az?) és a neonácizmus a sokszorosan hátrányos helyzetű, frusztrált és retardált emberek körében hódít. Nem: az AfD-re elsősorban a biztos egzisztenciával rendelkező középpolgárok szavaztak, tehát nem érdekek, hanem elsősorban értékek mentén!

A másik tanulság: az AfD a volt NDK területén 22,5 százalékot ért el, míg a nyugati területeken csak 11 százalékot. Szászországban pedig megnyerték a választásokat – még a CDU-t is megelőzték! Vagyis, a volt kommunista tartományok és a nyugatnémet tartományok polgárainak értékrendje között éles választóvonalak húzódnak. (Mint említettem, nem a szegény keletnémetek szavaztak elsősorban az alternatívokra.) Miben áll ez a különbség? Abban, ami a nyugat-európai és a közép- és kelet-európai országok polgárai között is: a nemzeti függetlenség, a kereszténység, a hagyományok, a tradicionális családmodell értékeit megőrizték magukban a volt kommunista országok lakói – szemben a nyugat-euró­pai, nyugatnémet állampolgárokkal, akik immáron a multikulturalizmus és a globális kozmopolitizmus szellemét tették magukévá.

Sajnos.

Fricz Tamás

A szerző politológus


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »