Szilveszter éjjelén – És bónuszként egy 130 évvel ezelőtti történet

Szilveszter éjjelén – És bónuszként egy 130 évvel ezelőtti történet

Az év utolsó napja hallgatólagos ünnep, hivatalosan munkanap, amely ünnepi hangulatban telik. Szent Szilveszter pápáról (4.  század) kapta a nevét, aki az év utolsó napján halt meg. A nap vidám, hangos  ünneplése a római kori örökség, melyen még a rabszolgák is részt vehettek. Mint minden „jó“ gyorsan elterjedt, s népszokássá vált a világ minden pontján.

Szilveszter éjjel,  pontban éjfélkor az összes ajtót ki kell tárni, hogy az óév kimehessen, s helyére bejöhessen az újév.  Erdélyben kiharangozták az újévet, s énekekkel köszöntötték az újat.

Talán a legjelentősebb cél, hogy távol tartsuk a háztól a rontó, ártó erőket. Ennek mai leggyakoribb formája a durrogtatás, tűzijáték, melynek hangja elűzi a gonoszt. Így lehet, hogy a Föld forgásának megfelelően 24 órán keresztül mindig van olyan helye a világnak, ahol rakéták öltöztetik az eget változatos színekbe. Egykor elődeink ugyanerre az ostort, dudát, csengőt, kolompot használták.

A naphoz kötődő szokások jelentős része a múló év nehéz pillanatainak feledtetését szolgálták, pl. papírra vetették majd elégették az elkövetett bánatokat, hibákat, bűnöket, hogy azok ne ismétlődjenek meg az új évben. hogy abban csupa boldogság, szerencsés történés következzen be. Inni, ünnepelni, de fogadkozni is jobb együtt, csoportosan.

Ezt szolgálja a pezsgő zajos felbontása is. A pezsgő, a bor, az italok is elmaradhatatlan részei az éjjeli ünneplésnek. Az alábbi 130 éves történet is egy ilyen ünneplést és annak eredményét jelenítik meg.

 

Egy korhely Szilveszter-éje

Egészen különös hangulat volt a mélyben  Részegi Vendel  úr  a jéghideg  Szilveszter-éjben a csapszéket elhagyta, melynek tulajdonosa sietett ezen vendége után az ajtót bezárni. A derék férfi, aki oly hirtelen az utcán találta magát, az első pillanatban csak homályosan emlékezett vissza a feltűnő hőmérséklet-változásnak okaira. Az első sejtelem amely benne támadt, hogy tudniillik egészen megfoghatatlan módon a hideg fürdőbe jutott, hamisnak bizonyult,  mert  az   első  tempónál fekvőhelyének szilárd mivoltáról oly tökéletesen meggyőződött, hogy a szándékolt uszkár-úszást teljes megnyugvással abban hagyta és mindamellett azon reményben ringatta magát, hogy nemsokára  biztonságban lesz.

Kezeivel óvatosan körültapogatózva azon örvendetes fölfedezést lette, hogy körülötte annyi szárazföld létezik, amennyire a fölkeléshez  szük­sége  van  és  mivel  olyasvalami  volt  közelében,  ami támaszpontot nyújtott.  Részegi uram nemsokára a lábán állott, miközben persze az az érzése volt, mintha lábai magasan nyúlnának és ő tulajdonképpen fején állana.

Fáradozása közben, hogy környezetével egyensúlyt tartson, nyakravalójánál fogva ragadta meg magát, melynek létezése, valamint a felső kabátnak rövid idő múlva bekövetkezett fölfedezése mindinkább azon meggyőződést szilárdították meg benne, hogy valamely  egyelőre  közelebbről nem ismert,  de bizonyára fölötte  czivilizált vidéken van.

Lassanként az a csöndes visszaemlékezés is támadt lelkében, hogy közel vendéglőnek kell állania, ahol véghetetlen hosszú idő előtt valakit kutyának híttak; de mentől tovább feszegette ezen mitikus eseményt, annál valószínűtlenebbnek látszott előtte, hogy személye annak középpontja lettvolna. Most egészen pontosan emlékezett, hogy az összegyűlt társasághoz beszédet intézett, amely fölött ez zajos lelkesültségben tört ki.

Kézen hordozták, a szobában diadalmenetben mentek vele végig, és az ün­nepelt férfiút éppen a künnlevő ujjongó népnek akarták mutatni, midőn az ajtó megnyílt és jéghideg légáramlat­nak engedett utat, mely elől mindnyájan melegebb égalj alá futottak. Ezen alkalommal őróla egészen meg kellett feledkezniük. Ekközben a föld ezen helyről tovább moz­dult, tudja isten, hogy milyen messze volt már, és ő most azt várja, hogy holnap megint erre jöjjön és őt magával vigye? …

„Szép barátok!” mormogá Részegi úr és bal lábát kinyújtotta, hogy elinduljon. Ezen szándéka közben azon kellemetlen megfigyelést tette, hogy valamely láthatatlan hatalom folytonosan egy lámpaoszlop felé dobálja, anél­kül, hogy ezen neveletlenségért bocsánatot kérne. A különben oly bátor és vállalkozó férfiú most a rendőrséghez azon kérdést szerette volna intézni, vajon nem érzi-e a kötelezettséget, hogy ily túlkapásokkal szemben hivatalos tekintélyét latba vesse, de mérsékelte dühét, midőn meg­gondolta, hogy valószínűleg csupán részeg szellemmel van dolga, ki a lámpa lángjánál melegítkezni szeretne.

De mi­vel a dobálások semmiképpen sem akartak megszűnni, a jámbor férfiú végre leült és az önelhatározás ezen cse­lekményének annyira megörült, hogy torkaszakadtából nevetni kezdett. A nevetés miatti erőlködés, valamint a ködös távolba való nézés elfárasztották és — miután még valakinek, aki őt közelebbről nem érdekelte, de akiről azt hitte, hogy sietve mellette elhaladtában, „Jó éjszakát kívánok, Részegi úr!” kívánságot hallatott. „Szervusz”-t mondott — szemeit behunyta.

A magános  alvó   megesküdött volna,   hogy  éppen csak elszunyadott, midőn valóságos halálos félelem ébresztette föl. Egek ura, mily hideg tapintású a homloka, mily tükörsimák voltak véredényei, amelyeken sok ezer hangya korcsolyázva nyüzsgött; hogyan terjedt agyának fagyott síkja koponyáját szétrepesztessél fenyegetvén! És ki írja le ijedelmét, midőn kimondhatatlan fáradsággal csizmáit lehúzza és lábai is oly tapintásúak, mint a kőszobrok; mi­dőn kiáltani akar — és szája homokkal lesz teli!

Az utóbbi körülmény magában véve a legcsekélyebb lett volna, mert józan megfontolás mellett Részegi uram bizonyosait nem felejtette volna el, hogy csupán jobb csizmájának makacs ellenállása vetette őt arcával egy homokrakásra. A sze­rencsétlenre nézve azonban nem volt többé kétséges: meghalt és azok az emberek odabenn nem diadalmenetben vitték ki. Hanem azért, mert szomorú vége őket az ivásban feszélyezte.

A szörnyetegek! Még kalapját sem adták neki oda oly hosszú útra… Persze, a halál már belé fész­kelte magát… Egykor már álmában szintén oly árnyékszerűnek, hidegnek és borzalmasnak érezte magát, mint ma, és akkor is azt hitte, hogy ez a halált jelent, pedig ez csak előérzete volt ama mindenesetre szintén nagyon szomorító eseménynek, mely néhány nappal később állott be, midőn tudniillik ekszekválták.

De most komoly volt a dolog. Egészen világosan érezte saját hullaszagát és mivel úgyse lehetett rajta se­gíteni, legalább arra törekedett, hogy illedelmes, komoly hallottarcot vágjon. De azután családjára gondolt és sírnia kellett. Mindenképpen szerette volna tudni, hány árvát hagy hátra: de nem jutott eszébe bármily bensőleg irányult is minden gondolata ezen pontra.

Erre könnyei még jobban megeredtek, mert azt vélte, hogy az örökkévalóságban minden atyától rossz néven fogják venni, ha azt sem tudja, hogy hány gyermeket tett árvává. Épp oly kevéssé tudott magának szegény feleségét illetőleg egyöntetű   képzetet   alkotni.  Háromszor nősült, de a jelen pillanatban halálbüntetés terhe alatt (mily esztelen fenyegetés reá nézve) nem jutott volna eszébe, hogy három Vénusz közül melyik időzik még abban a világban, amelyet éppen elhagyott. Szívszorulást érzett, midőn azon valószínűségre gondolt, melynél fogva legközelebb a két elhunyt hölgygyel kell az ismeretséget megújítania, amelyet a földön szívesen félbeszakított.

Attól is tartott, hogy ha a földöntúli lakosok békeszeretetét az illető szaktudósok csak kissé is túlozták, az említett hölgyek nem késnének neki a paradicsomot oly meleggé tenni, amint csak lehetséges. Ily bizonytalan sorssal szemben véghetetlen lehangoltság vett rajta erőt.

Miközben folytatólag azt fontolgatta, hogy őt élettelensége dacára tulajdonképpen mégsem kellene kutyának nevezni, és hogy a meleg nemez kalap a túlvilágon sem árthatna, megmerevedett kezeivel megásta sírját és orrát belefektette. Így feküdt elhunytának egyéb fejleményét várván, míg egy égi sugár szemébe nem villant és egy harsonahang mely nagyon ismerősnek tűnt föl előtte, nem mondta ki ezen föltámadási szókat: „Korhely, ha ma éjjel föl nem szedlek, megfagytál!”

(Losoncz és Vidéke, 1888. január 1., 1. szám)

Megtalálta és lejegyezte, a korabeli képeslapokat összegyűjtötte:

Puntigán József


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »