Szilveszterkor ki sem mozdul

Szilveszterkor ki sem mozdul

Régi álma, évek óta dédelgetett vágya valósult meg ebben az évben Gálvölgyi Jánosnak. Magyar színpadon ő játssza először Ladislav Fuks krematóriumi dolgozóját, a hullaégető Kopfrkingl urat, a példás cseh hazafiból lett példás német hazafit, a családját kiirtó, elszánt fasisztát.

Gálvölgyi János azonban nemcsak Fuks zseniális művét szereti, a regény filmváltozatát is többször látta, mivel erős lelki rokonságot érez Rudolf Hrušínskýval, akit nem egy alkalommal szinkronizált. De a csehek humora és Prága is közel áll a szívéhez.

Egy kicsit sem csodálkoznék, ha Hrabalról zengene ódákat, hiszen Hašek mellett ő a legnépszerűbb cseh író a magyar olvasók körében. Fuksot kevesebben ismerik, és ők is csak A hullaégetőt. De merítsünk nagyobbat: honnan ez az erős vonzódása a csehekhez?

Konkrétan? Nem tudom. Nincsenek misztikus dolgaim, hogy már az előző életemben is… Hašeket és Čapeket régóta szeretem, a Švejk nekem is meghatározó élményem volt. Az oroszokkal is így vagyok. Csehov képe kint van a szobám falán, Gogol a mániám. Fuksról, amikor először láttam A hullaégetőt, fogalmam sem volt, mégis azonnal megfogott. Huszonvalahány évesen hátborzongató az ember számára ennyi morbiditás, a krematórium, a sok koporsó, a hamvasztásra váró holttestek. Aztán úgy hozta a sors, hogy én szinkronizáltam Hrušínskýt A hullaégetőben és a Pacsirták cérnaszálon című Menzel-filmben is. Addigra már sokat hallottam a remek cseh színészről, még azt is, hogy hatvannyolcban, amikor nem léphetett színpadra, beállt taxisofőrnek. A hullaégető története nagyon tetszett, de akkor még nem tudtam, hogy valójában miről is szól. Az utóbbi három évben, amikor Jutkával, a feleségemmel elkezdtünk dolgozni az anyagon, már tudtam. Az olvasópróbán mégis meglepődtünk, amikor megszólalt a szöveg. Azt mondtuk, hűha, ez most nagyon erős, nagyon aktuális! Erre érzett rá Pelsőczy Réka is, aki a darabot az Orlai Produkciós Iroda felkérésére állította színpadra.

Eltértünk a csehektől.

Ja, igen! A csehek. Az irántuk való vonzódásomban Darvas Ivánnak is komoly szerepe volt, aki gyerekként évekig élt Prágában. Iván megtisztelt a bizalmával, megszeretett és három Csehov-egyfelvonásost rendezett nekem. Eredetileg az Egy őrült naplóját akarta megcsinálni velem, amelyet ő vitt sikerre anno a Pesti Színházban, aztán egy éjjel felhívott, és azt mondta: „Ne haragudj, János, rengeteg titkot tudok a darabról, de átadni egyiket sem tudom, bocsáss meg!” Ehelyett kaptam a három Csehovot. És rengeteget beszélgettem vele, hallgattam őt, és tőle tudom, hogy a csehek mennyire előbbre voltak, mint mi, ott volt ugye egy polgárság. S amit megtudtam róluk, azt Iván úgy apránként csöpögtette belém, s az egyszer csak vonzódássá, szerelemmé állt össze bennem. Csak úgy rakódtak rám a dolgok. Aztán amikor először kijutottam Prágába, elájultam a csodálkozástól. Azt mondtam: édes jó Istenem, mikor fogjuk mi utolérni őket? Ez pár évvel ezelőtt történt. Azóta megint odébb vagyunk száz évvel. Menzel és Chytilová filmjeiért is mindig odavoltam. Miloš Kopecký is nagy kedvencem volt. Nálunk őt is kevesen ismerték. Vagy Josef Abrhám! Hrušínskýban a politikai kiállása is nagyon szimpatikus volt, Kopeckýt nem lehetett nem észrevenni. Van az a típus, akit harminc ember közül is azonnal kiszúrsz, és ő ilyen volt. Abrhámhoz hasonlót „magyar változatban” nem is láttam. Egyszerre jóképű és nagyon jó színész. Ezt én mondom, akinek Páger Antal, Jean Gabin, Spencer Tracy és a Monty Python a világ teteje. De Woody Allent is nagyon szeretem, akire sokan azt mondják, hogy Jézus Mária, csak őt ne! De itt ez a kávé. Nekem nagyon finom, neked meg esetleg keserű. Hát nem?

A humorérzékünk sem biztos, hogy egy tőről fakad.

Mint ahogy másképpen hat ránk Buster Keaton, Chaplin és Benny Hill. Bankigazgatók közé hívnak meg kétórás előadást tartani, hogy mondjam el, milyen egy vezető, hogyan kell viselkednie, mit kell tenni, ha pozíciód miatt sokan utálnak, hogy követeled meg magad körül a rendet, a fegyelmet. Ilyenekről beszélek nekik. És elmondom azt is, hogy a mi szakmánkban az a szép, hogy kötelező lopni. Chaplinről olvastam, hogy az egyik kollégájától lopta a bajuszát, a másiktól a marha nagy cipőjét, a harmadik mindig forgatta a sétapálcáját, a negyediknek volt egy ilyen kalapja… és ő ezt összerakta, így lett Chaplin. Én is összelopkodtam magamnak bizonyos dolgokat, hiszen Rátonyi Róberttel öltözködtem húsz évig, Körmendi Jánossal léptem színpadra, Rodolfó volt az apósom. De ehhez az is hozzátartozik, hogy nem hordok bokazoknit egy elegáns öltönyhöz, csak térdzoknit, annak a színe pedig mindig sötétebb, mint a nadrágomé, vagy a nyakkendőm hogyan van megkötve, a mandzsettám mennyire látszik ki a zakómból. És most vissza a bankigazgatókhoz!

Akiknek nyilván imponáló, hogy azt mondja: a színészi pályán legális a lopás.

Igen, az előadás végén mindig elhangzik a kérdés, hogy ki mit szűrt le a hallottakból. Az egyik bankigazgató azt mondta: azt, hogy szabad lopni. Igen, uram, de a bíróságon ne hivatkozzon majd rám! – feleltem. A mi szakmánk valóban ilyen. A csehektől is bizonyára sok mindent átvettünk. Darvas Iván is rajongott a cseh színházért, a cseh filmekért. Ez olyan szakma, hogy ha látok valami jót valahol, valakinél, akkor azt el kell venni. Persze úgy, hogy ne vegyék észre, hogy azt honnan vettem. Azt be kell tudni építeni.

Miközben meg kellett tennie egy utat, amelyen rátalált a saját humorára.

Bodrogi Gyulának van egy olyan elmélete, meg most már nekem is, hogy ha meghalunk, a lelkünk felszáll, ott kilötykölnek bennünket, majd megint leszületünk a földre. És vannak lelkek, amelyek rosszul vannak kilötykölve, állítja Bodrogi. Szerintem én is ilyen vagyok. Egy szem gyerekként suli után, otthon kezdtem el bábszínházazni, de úgy, hogy én varrtam a bábokat, én csináltam a fejeket, közben hallgattam a rádiót, mert televízió akkor még nem volt. Hol a Rátonyi, hol a Kellér Dezső hangján beszéltem. Tizenkét-tizenhárom évesen levelet írtam Kabos Lászlónak, aki a Vidám Színpadon játszott, hogy hallgasson meg, mert hallásból megtanultam az egyik számát a rádióból. Mamám elkísért, nehogy baj legyen. Kabos meghallgatott, megdicsért, megölelt, megcsókolt, kaptam tőle egy tábla csokoládét, és azt mondta: „Nagyon nagy színész lesz belőled!” Vártam, hogy aznap este már fel is léphetek, de erről szó sem esett. Megnézhettem viszont az előadást, amely tizenhat éven felüliekhez szólt. Csak a színház érdekelt, semmi más. Az viszont őrületesen. Aztán jött a hatvannyolcas Ki Mit Tud?, ahol sok volt a szavaló, ezért egyéb kategóriában indultam. Paródiában. A walesi bárdokat mondtam el dramatizálva, különböző hangokon. Embertelen nagy sikerem lett. Berobbantam. A középdöntőben már Cyrano monológját mondtam tizenhét hangon. Az sem okozott gondot. Mintha egyik lábamat tettem volna a másik után. Jött a főiskola, ahol négy évig gyötörtek, hogy van-e saját hangom. Azt mondtam, soha többet a humor közelébe nem megyek. Aztán mégis mentem. Ennek az az ára, hogy magánemberként egyáltalán nem vagyok humoros.

Chaplin sem volt az, Kopecký sem.

Banketten eltöltött leghosszabb időm, még ha főszerepet játszottam is, három-négy perc, de nem azért, mert nagyképű vagyok, hanem mert nem érzem jól magam. Nem vagyok társasági ember. Ülök egy ideig, aztán hazamegyek. Ha süt a nap, akkor is észreveszem a sötét felhőt az égen.

Mértéktartó, ha Neil Simont vagy Ray Cooneyt játszik, ízlésesek, sosem sértőek a paródiái, szeretem, ahogy finoman, de annál célzatosabban fogalmaz, ha társadalompolitikai kérdésekről faggatják.

Ilyen a humorom. Ezzel születtem. Egyébként sokkal nehezebb négyszázszor eljátszani egy Ray Cooney-vígjátékot, mint kétszer a Hamletet. De ha ez utóbbit játszod el rosszul Szatymagon, akkor is beírják a nevedet a nagykönyvbe, mert a drámairodalom nagy szerepével küzdöttél meg valahogy. Volt régen egy Kapcsoltam-paródiám Rózsa Györggyel. Lement egy vasárnap este a tévében. Nem sokkal ezután Mesterházi Lajos Pesti emberek című darabját játszottuk Bitskey Tiborral, Szabó Gyulával, Mécs Károllyal. Meglátott egy lány és felkiáltott, hogy: „Igyál vizet!”. Felrobbant a nézőtér. Láttam a kollégákon, hogy most meg fogsz dögleni, kis Gálvölgyi! Nagyon komoly drámai szerepem volt. Azt mondtam, ha ezt a sikító röhögést nem tudom abbahagyatni velük, el kell hagynom a pályát. Abbahagyták. Azóta nekem ilyen problémám a büdös életben nem volt. Olyan erővel kell sugározni, hogy ez ne fordulhasson elő. Én ezt szexuális találkozásnak tartom a közönséggel. Olyan jó numerát kell nyomni, hogy a végén úgy érezze a néző, neki nagyon jó volt.

Akkor A hullaégető most balzsam a lelkének.

Függetlenül a múltamtól, mindentől ez a darab minden alkalommal nagyon nagy kaland. Nincs se kötél, se háló, este hétkor mégis kiállok a színpadra. Hatalmas koncentráció kell a szerephez, hiszen súgó nélkül játszunk, de tudom, hogy meg fogom csinálni. El kell hitetnem magammal. Jutka negyven éve a feleségem, angolból fordít könyveket. A hullaégető el volt téve neki, ő tudta megmozdítani bennem. Néha kell az embernek olyan anyag, ami nagyon birizgálja a csőrét. Az enyémet most ez birizgálta. Szerepálmom soha nem volt. Laurence Olivier-re úgy néztem fel, mint az Istenre. Macbeth szerepét választottam, amikor Shakespeare-évünk volt a főiskolán. Megcsináltam ugyanazt a maszkot, amelyet ő viselt a szerepben. Egy könyvborítón láttam. Olyan rossz voltam, mint a bűn. Akkor azt mondtam, soha többé nem áhítozom szerepre, mert megkapom, és akkor nagy baj lesz. A hullaégetővel szerencsére nem ez történt. Az valahogy a szívügyem volt.

Szilveszter napján kirúg a hámból?

Soha. Sok éven át, még a békeidőkben, munkával telt a szilveszter. Tíz-tizenkét fellépés egy éjszaka. Minden színháznak fél tizenegytől szilveszteri műsora volt. És a nagymozikban is ugyanez ment. Az utolsó ilyen este után, amikor hazaértem, megettem fél pár virslit, megittam egy üveg sört, és elaludtam. Másnap azt mondtam: ha a jó Isten megengedi, hogy ne kelljen ezt csinálnom, én soha többet. Nagy kasza volt, de úgy gondoltam, amit meg lehet keresni egész évben, nem kell egy este során. Ha előadásom sincs ezen az estén, akkor egész nap pihengetek. Megvárom éjfélkor a himnuszt, és megyek aludni. A világ legjobb artistáit vesszük fel egy francia csatorna műsorából, és elsején azt nézzük meg a feleségemmel. Cirkuszmániásak vagyunk mind a ketten. A legjobb otthon, Jutkával. Nincs malac, töltött káposzta. Semmi ilyen. A születésnapommal is így vagyok. Minek hívjak vendégeket arra, hogy öregszem? Semmi értelme.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »