Tovatűntek

Tovatűntek

Hajnal volt vagy éjszaka, édes mindegy. Egy biztos: cudar egy hideg idő volt. De menni kellett. Szólt a felettes. Mindenki csak így hívta, a rangja nem volt érdekes, mert mindenkinek a felettese volt, pár évtizeddel ezelőtt talán vigyázzba vágatta még a királyt is. Ő adta ki az ukázt, hogy sötétben kell elvégezni az operatív intézkedést. Felsőbb utasítás. Olyan felülről jött, hogy a jelentőségét még a zöldfülűek sem merték volna kétségbe vonni. Nincs nyafogás, menni kell, irány a Vörösmarty tér. A felettes szólt, hogy nagyon gyorsnak és hatékonynak kell lenni, kép nem készülhet, sajtó nem neszelhet, szomszéd nem ébredhet fel. „A felvonuló személyzet pedig köteles gondoskodni plédről, ponyváról, nagy felületű, hajtogatható alkalmatosságra, takarás céljából” – ez állt a feladatleírás nyilvános részében. Volt benne egy titkos záradék is. Azt csak a felettes olvashatta. El is olvasta, de aki ránézett a felettes arcára, az onnan is leolvashatta, hogy mi állt abban a titkos záradékban.

A jó öreg Bronyetranszportyor ott feketéllett a sötétben, csak a barátságtalan körvonalai, na meg hát a vöröslő szégyenfolt éktelenkedett rajta. Tétován támolygó árnyak vették körül. Nézte a legénység, és nem értették, hogy miért kell innen elvinni ezt a nyolckerekű kétéltűt. Egész belakta ezt a kis részt itt a Vörösmarty tér sarkában. De a felettes hajthatatlan volt – vinni kell és kész, elvégre ez a parancs. Nyilván sosem vallotta volna be, ő azért örült ennek egy kicsit. Egyrészt tekintélyrombolónak tartotta, hogy az egyik harci járművükből ugyanolyan látványosságot faragtak, mint ezen a környéken bármiből. Ugyanúgy fényképezkedtek vele a turisták, mint a bronz zsánerszobrokkal vagy a letörölhetetlen vigyorú cigányzenészekkel. A másik ok pedig az volt, hogy a felettes régóta a szakmában volt: és pontosan tudta, hogy ez a sötétlő tankutánzat igazából nem jó semmire az ég egy adta világon. Ahogy azt sem szerette, ha a menetfelszerelésbe öltözött fiait beosztják biodíszletnek, hogy feszítsenek géppuskával a kezükben az olajszagban. Szóval még örült is, hogy összefirkálták. Tudta, hogy elkapni úgysem fogják a tettest, de talán nem röhögnek rajtuk tovább. Végül is a mérleg pozitív, gondolta a felettes: felsőbb utasításra jöttünk, felsőbb utasításra megyünk. Senkinek nem lehet egy rossz szava sem.

http://mno.hu/

Ahogy közeledett a legénység és a felettes a műtank felé, úgy lett egyre világosabb, hogy mik is azok a tétován támolygó árnyak. Részeg turisták voltak. Megpróbálták nagyon udvariasan, de azért igen határozottan a tudtukra adni, hogy jó lenne menni. De hát ez nem ment olyan egyszerűen, lévén a legénység nyelvtudása nem valami jó, a turistáknak pedig már összeakadt a nyelve a sok, frissen felfedezett torokégető pálinkától. Végül egy sikátorból kiszóló, csábosan csilingelő női hang csalogatta el a BTR–80-as környékéről a tétován támolygó árnyakat, úgyhogy már semmi nem akadályozta az operatív művelet kivitelezését. Szakszerűen elcsomagolták a kétéltű nyolckerekűt körbevevő szalagkordont, és elmorfondíroztak rajta, hogy ha „helyzet” lett volna, mit csináltak volna a járművel. „Hát berongyoltak volna a kürtőskalácsos meg a kulcstartóárus közé, és akkor aztán lett volna hacacáré” – közölte egy borízű hang a jármű alól. Egy hajléktalan volt az, kezét feltartva mászott elő, a legénység ugyanis azonnal a fegyveréhez kapott. Ő nagyon szeretett a kamutank alatt éjszakázni, ezért nem viccelődött, amikor a felettes és a legénység a nagy fekete kétéltűvel tovatűnt. Viszont legalább otthagyták neki a takarót. Hiába, nem lehet senkinek egy rossz szava sem, gondolta magában a felettes. De most valahogy nem volt meggyőződve saját igazáról.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »