2016 – az elidegenedés éve

2016 – az elidegenedés éve

A jövőről írni szórakoztató, mivel utólag visszakereshetők az ilyen szövegek, és sokat lehet mulatni a félrecsúszott állításokon-várakozásokon. Meg azokon is, amik bejönnek. Meg nem is csak mulatni.

2015 elején azt írtam, hogy az akkor kezdődő, ám azóta véget ért év a NEM-ek éve lesz. Többek közt olyan pontok szerepeltek a jegyzetben, hogy: nem megy nyugdíjba Orbán Viktor (majd ha bolond lenne); nem jön meg az esze a Fidesznek (fogalmilag kizárt); nem keletkeznek repedések a centrális erőtérben (mitől keletkeznének); nem adja fel újjászületési ambícióit Gyurcsány Ferenc (ő örök); nem szervezi magát szervezetté az új ellenzék (nem tűnik fel senki, aki megszervezné); nem lép színre új elit (nincs másik elit); nem lesz béke Ukrajnában (lehetetlen, hogy megszülessen); nem tör ki a világbéke (haha).

Ebben a felsorolásban az érdekesebb részeket emeltem ki, de akár a teljes listát is áthúzhattam volna, a politikai részből lényegében minden bejött. Ez azért is érdekes, mert tizenkét hónappal ezelőtt híre-hamva sem volt még a menekültválságnak – a Fidesz és a kormány a tematizációs-elterelési lehetőségeket keresgélve tanácstalanul tapogatózott –, és bár a 2014-es utcai ellenzéki megmozdulások lendülete kifáradni látszott, vezéralakjaik még nem tettek le róla, hogy ők legyenek az új demokrácia apostolai. Később letettek, és ma szinte egyikük nevére sem emlékszünk már, sőt arra sem, hogy miket írtak zászlaikra. Orbán Viktor ez idő szerint erősebb, mint valaha – persze Gyurcsány Ferenc is ambiciózus, naná –, és messzebb vagyunk a világbékétől, mint az utóbbi évtizedekben bármikor.

A következtetésemben mindazonáltal hatalmasat tévedtem: “2015 egy ilyen év lesz. Kicsit sem izgalmas, viszont unalmas és kiszámítható.” Előfordul az ilyesmi. E tévedésemben amúgy elsősorban nem a magyar, hanem a világhelyzet alakulása játszott nagy szerepet. Ám ahhoz, hogy a hazai viszonyokra brutális hatása legyen a szíriai–iraki háborúnak, a gyilkos Iszlám Államnak és a migránsáradatnak, a Nyugat kommunikációs és stratégiai tévelygései mellett szükség volt a magyar miniszterelnök témaérzékenységére, leleményességére, cinizmusára és szerencséjére is.

Orbán Viktor és csapata ügyesen ment a történések elébe, nem reagált az eseményekre, hanem előrevetítette őket – a falra festve az ördögöt, színesen –, majd amikor bekövetkeztek, magabiztosan aratta le a valóra vált jóslatok édes gyümölcsét. A migránsok még szinte el sem indultak, amikor a fideszesek már százezreket láttak határainkon – később meg is érkeztek. A terrorizmus még csak kóstolgatta Európát, amikor a fideszesek már gyilkosoktól rettegtek – és a párizsi tömeggyilkosságokat nem is sikerült megakadályozni, mi több, azóta is egymást érik az újabb fenyegetések. Nem telitalálatok voltak ezek, csak találatok – az állítólagos bevándorlóknak eszük ágában sem volt bevándorolni, csak keresztülmasírozni akartak hazánkon –, de így is sokat hoztak a konyhára.

Az Európa előtt álló kihívások természetesen valósak, kemények, izgalmasak. A migráció fontos kérdéseket tett fel 2015-ben a Nyugatnak, amelyekre egyelőre hiába keresik az érvényes és értelmes válaszokat. Ez egy jó ideig így is marad. Azzal, hogy Orbán Viktornak voltak és vannak válaszai – függetlenül a minőségüktől, de nem függetlenül a tartalmuktól –, óriási előnnyel járt számára, amit nem is csak itthon tudott kihasználni. Nem-nem, korai lenne olyat állítani, hogy máris ő a jobbra tolódó Európa szellemi vezére, minthogy pillanatnyilag fogalmunk sincs, hogy Európa merre mozdul végül. Hogy zajlik az erjedés, nem vitás, de hogy mi forr ki ebből, arra egyelőre a luxusszipogó luxustanácsadók sem merhetnek mérget venni. Ők is csak dupla vagy semmit játszanak. Vagy bejön hosszabb távon is, vagy lesz nemulass.

Ahhoz, hogy rövid távon bejöjjön, könyörtelenül, skrupulusok nélkül le kellett fölözniük az általuk is gerjesztett háborús logika, háborús retorika és háborús hangulat hasznát. Ha a támogatottságok alakulását nézzük, látjuk, hogy képtelenek voltak hibázni. De ha azt idézzük fel, hogy a hazai politikai közbeszéd a 2004-es kettős állampolgárságos népszavazás hazugságai idején sem volt annyira nyomasztó, mint tavaly, akkor meg azt látjuk, hogy a sikernek ára van.

A politika iránt érdeklődők előtt két út áll. Az egyik: beállnak prót vagy kontrát kiabálni a nekik és nézeteiknek megfelelő tábor katonái közé, minél hangosabban, mert a halk szavak hallhatatlanok a zajban. A másik: azt mondják, menjen mindenki a fenébe, és megpróbálnak nem törődni az egész ocsmánysággal. Hogy végső soron mindkettő ugyanazok – a háborús helyzet haszonélvezői – malmára hajtja a vizet? Ettől ördögi igazán a terv. Melynek sikerét kb. ugyanaz akadályozhatja meg, ami jó esélyeket teremtett számára. Mármint a világtörténelem. A világbéke (haha). Jó-jó: egy szóval sem mondtam, hogy jól áll a békejeles-virágcsokros hippik és az elidegenedő-anakronisztikus egzisztencialisták szénája a mai Magyarországon. Mindegy, túléljük valahogy ezt is. Annyi mindent túléltünk már.

*

A hivatkozott tavalyi jegyzetben hogy ne csak csak politika legyen, mert nemcsak az van alapon ilyen okoskodásaim-jósolgatásaim is voltak:

– nem jut ki az Európa-bajnokságra a magyar futballválogatott (elbukik a pótselejtezőn)

– nem jut fel az A-csoportba a magyar jégkorongválogatott (szerencsére nem is esik ki)
– nem nyeri meg az EBEL-t a Fehérvár (a rájátszás azért bizonyára meglesz)
– nem jön el a Szigetre Jack White (van jobb dolga)
– nem hódítja meg a nemzetközt a tokaji aszú (a nemzetköz nem kíváncsi rá)

Ötből három, hatvan százalék. Az első kettő sistergősen-látványosan mellé ment, de milyen jó, hogy mellé ment! Ezek miatt is van meg a garancia arra, hogy az idén se csak politika legyen. Hanem legyen Európa-bajnokság is a magyar futballválogatottal – az első világverseny harminc szűk esztendő után –, meg A csoportos világbajnokság is a magyar jégkorong-válogatottal. Ha Jack White is eljönne a Szigetre, akkor végképp nem lenne unalmas 2016.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »