A demokrácia ünnepe

A demokrácia ünnepe

Április nyolcadika: választásra készülődik Magyarország. A demokrácia ünnepére, ahogy mondják. A küzdelem egyenlőtlennek tűnik, és az is. Az egyik oldalon a politikai élet minden fórumát – az intézményeket, a sajtót, a parlamentet – uraló, állammal egybenőtt monolit tömb, a másik oldalon – valójában nem egy oldal ez, persze – az egymással marakodó, a hatalom által minden lehetséges módon gáncsolt ellenzék. Április nyolcadika: 1990-ben. És 2018-ban. Huszonnyolc évvel az első szabad választás második fordulója után ismét urnákhoz járul a magyar, a választás tétje pedig ugyanúgy történelmi, de éppenséggel fordított: a kérdés ugyanis az, hogy végleg visszatérünk-e a rendszerváltás előtti állapotokhoz, konfirmálva az elmúlt nyolc év (igen, ismét elmúlt nyolc) ámokfutását.

Akkor voltak már ellenzéki hangok, és voltak már független médiumok: most még vannak ellenzéki hangok és még vannak független médiumok. Most még mindenki, akinek kedve van hozzá, szabadon utánanézhet, hogy mi is a Fidesz nyolcéves országlásának mérlege. Belenézhet mindenki a saját pénztárcájába, aztán nagyjából azzal kapcsolatban is képbe kerülhet, ha utánanéz, hogy a Fidesz közelében lévő embereknek mi vándorolt a pénztárcájába. A nagy része le lett írva, el lett mondva, fel lett rajzolva, el lett mesélve. Mindenki elmehet körülnézni Felcsútra is, kisvonatozni a családdal, megcsodálni az impozáns stadiont a miniszterelnök úr hátsó kertjében, amelyről épp a minap közölt hosszú anyagot a brit The Guardian. Még onnan is a csodájára járnak! Mármint nem a stadionnak, hanem annak, hogy a kormányzat a kormányfő személyes passzióját kielégítve mennyi közpénzt öntött bele a magyar futballba – látványos eredmény nélkül.

Április nyolcadikáig nem egészen három hónap van hátra. Ennyi idő alatt mindenki megfontolhatja, hogy melyek az ország valódi problémái. Hogy valóban a migráció és Soros György, illetve az országot sok millió forintnyi fejlesztési támogatással elnyomó Brüsszel-e a legfontosabb problémánk, vagy valami más. Például a kórházak siralmas állapota, az országra rátelepedő – és a vidéket különösképpen megfojtó – hűbéri rendszer. Az, hogy minden fontos pozícióban, minden megmaradt demokratikus intézményben egy akaratot, egy célt kiszolgáló emberek ülnek. Nincs függetlenség. Nincs különvélemény.

Hogy mi ez a cél? Nem az, hogy mindenki lépjen egyet előre, minden keményen dolgozó kisember – ez lett volna a 2015-ös év szlogenje a Fidesznél, ha nem jöttek volna erre a Közel-Keletről menekülök. A cél az, hogy egy érdekkör meggazdagodjon. Ez minden korábbi „elmúlt nyolc évnél” tisztábban rajzolódott ki az elmúlt nyolc évben. Nincs mögötte egyéb magasztos gondolat, ideológia vagy összefüggő eszmerendszer. Persze, hivatkoznak rá. A Kádár-rendszer is hivatkozott ilyenekre, és elég sokan voltak tisztában ennek a teljes hazugságával, hogy aztán végül leváltsák a rendszert.

De akkor, huszonnyolc évvel ezelőtt, április nyolcadikán és előtte egészen más volt a helyzet. Nemcsak hazánk, de egész Európa egy hosszú történelmi pillanatot élt meg. A világtörténelem mozgott, és mozogtunk vele mi is. A politikai viták nem elhalkultak, hanem felerősödtek; a hatalom nem központosult, hanem szétosztódott; a sajtóélet nem szétesett, hanem felpezsdült, vidéki lapok tucatjai indultak, hogy a szintén felpezsdülő politikai élet tucatnyi pártjáról, az ő sokszínű jelöltjeikről tudósítsanak. Ez a választás nem ilyen lesz. Mocskos kampány lesz, amelyben az elmúlt években felhúzott fideszes bulvármédia teljes arzenálját bevetik majd. Miniszterelnök-jelölti viták nem lesznek, mert a Brüsszelben mindig oly bátor Orbán Viktor nem vállalkozik ilyesmire. A kormánypárt nem fog az ország jövőjéről szóló programot ismertetni.

http://mno.hu/

Három hónap van hátra. Addig még mindenki magába nézhet, és végiggondolhatja, hogy mit akar tenni április nyolcadikán. A demokrácia ünnepén.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »