A közel-keleti politikai kultúrát európaiként néha nehéz megérteni

A közel-keleti politikai kultúrát európaiként néha nehéz megérteni

Irán és Szaúd-Arábia új konfliktusa könnyen tipikus „kihelyezett háborúba” torkollhat Libanonban, bár a Magyar Nemzetnek nyilatkozó szakértő nem számít harcokra.

Éppen hogy eltűnni látszik az Iszlám Állam jelentette fenyegetés a Közel-Keleten, máris újabb, akár minden eddiginél jelentősebb konfliktus lehetősége sejlik fel. Ezúttal a térség két valódi regionális hatalma, Szaúd-Arábia és Irán kezdett veszélyes játékba. A szaúdi vezetés a héten Libanon azonnali elhagyására szólította fel polgárait, ami általában egyet jelent: az illető országot hamarosan katonai támadás éri. Az ügy közvetlen előzménye, hogy november 4-én jemeni területről egy ballisztikus rakétát indítottak el a szaúdi főváros repülőtere felé. Az amerikai Patriot rakéták tökéletesen vizsgáztak éles helyzetben, a harceszközt Rijád északi külvárosai fölött sikerült megsemmisíteniük, a lehulló roncsdarabok nem okoztak kárt, a reptér forgalmát nem is kellett módosítani. A szaúdi vezetés egyből Iránt okolta a „háborús tettért”, Teheránban harcias elutasítással reagáltak, majd a két ország kölcsönösen azzal vádolta egymást, hogy a másik ellen áskálódó mozgalmakat, terrorcsoportokat támogat, és minden lehetséges módon bekavarnak a térség kisebb államainak életébe. Ezzel mindketten igazat mondtak, hiszen Irán és Szaúd-Arábia is úgy tekint a környező országokra, mint amelyekben joga van minden lehetséges eszközzel a saját érdekeit érvényesíteni.

Az egyébként is mindig törékeny közel-keleti hatalmi egyensúlyt a 2003-as második iraki háborúval sikerült teljesen megbillenteni: Irak polgárháborús káoszba süllyedése már önmagában is kedvező helyzetet teremtett az iráni befolyásra, az pedig középiskolai történelemkönyvből is tudható volt, hogy ha valaha is többségi reprezentációjú kormány alakul majd Szaddám Huszein diktatúrájának megdöntése után, az törvényszerűen síita dominanciájú lesz, és szoros kapcsolatra törekszik majd a világ egyetlen síita iszlám köztársaságával.

Ebben a helyzetben próbál valahogy talpon maradni az alig kétmegyényi területű Libanon, amely nemcsak a térség geopolitikai játszmáinak hagyományos játszótere, de a szíriai polgárháború kitörése óta a 4,4 milliós országnak 1,5 millió menekült ellátásával is szembe kell néznie. Libanonban nagy nehezen sikerült egységkormányt létrehozni, és fenntartani a törékeny stabilitást a síita, szunnita és keresztény közösség között. Ez a stabilitás kapott nagyon erős mélyütést éppen november 4-én, amikor Szaad Haríri miniszterelnök bejelentette: lemond tisztségéről, mert szerinte a Hezbollah és Irán rátette a kezét az országra, már mindent ők irányítanak. Haríri azt is mondta, félti az életét, nem szeretne édesapja sorsára jutni, akit autójában robbantottak fel korábban. Igaz, a bejelentés furcsasága, hogy Haríri mindezt Rijádban mondta el; rögtön fel is röppentek a pletykák, hogy esetleg erőteljes szaúdi nyomásra cselekedett. A szaúdi vezetés számára természetesen tökéletes pluszérvet jelentett a lemondás Iránnal szemben. Irán azonban rögtön tagadta, hogy bármilyen módon belepiszkálnának a libanoni belügyekbe, és kifejezte óhaját, hogy Haríri maradjon a posztján. Sok elemző ezért gondolja azt, ha nem is lesz közvetlen konfliktus Irán és Szaúd-Arábia között, a felek akkor is lejátsszák ezt a meccset – Libanonban.

– Nem lesz háború. Több tényező miatt sem – mondta a Magyar Nemzet kérdésére Wagner Péter, a Külügyi és Külgazdasági Intézet munkatársa, a térség szakértője. Szerinte több minden is alapvetően a fegyveres konfliktus ellen hat. Az első persze triviális: Irán és Szaúd-Arábia nem rendelkezik közös határral. A két ország között ott a Perzsa-öböl. Persze mondhatnánk, hogy ma már ennek nem kellene akadályt jelentenie, de tengeren megtámadni valakit, még a XXI. században is, a legnehezebb stratégiai feladatok közé tartozik. Ráadásul Wagner Péter szerint a Military Balance szakkönyv alapján egyik fél sem rendelkezik olyan haditechnikai eszközökkel, amelyekkel képes lenne egy hagyományos partraszállásra, majd szárazföldi támadásra (ez tényleg csak a nagyhatalmak kategóriája). Egy légi háború elvileg szaúdi fölényt hozhatna a mennyiségi és minőségi szempontok alapján, ám itt a frissen Iránba telepített orosz gyártmányú légvédelem jelentene komoly akadályt, illetve a szaúdi légierő tapasztalatlansága. Arról nem is beszélve, hogy a szaúdi vadászgépek és vadászbombázók csak az amerikai és brit cégek nyújtotta támogatás és kiszolgálás révén lehetnek hadra foghatók (így szerződött Rijád annak idején), azaz a két ország indirekt módon meg is állíthatná a szaúdi támadást, ha érdekei azt kívánnák. Lehetőségként kínálkozik még egyfajta rakétaháború, amely során ballisztikus rakétákkal támadhatná egymást a két ország (városokat, fontosabb ipari létesítményeket, kikötőket), de így még nem sikerült megnyerni egy konfliktust sem. Ezekből egyébként Rijádnak kevés van, Teheránnak viszont több tucat, ráadásul a meglevő típusait több mint egy évtizede igyekszik fejleszteni.

http://mno.hu/

Wagner Péter szerint a perzsa államnak egyszerűen nem érdeke nyílt konfliktus a térségben, hiszen sokkal jobb helyzetben van, mint akár tíz évvel ezelőtt: Irakban gyakorlatilag diktál, erős pozíciókkal bír Libanonban és Jemenben is, ráadásul sikerült tető alá hozni az EU-val és az Egyesült Államokkal a megállapodást az atomprogramja ellenőrzéséről, így a gazdasági blokádot is feloldották. A legtöbben persze tipikus „helyettesítő háborúra” gondolnak (az eufemizmus hidegháborús „termék”: két atomhatalom nem közvetlenül kerül egymással szembe, hanem egy sor jobb sorsra érdemes országban – Vietnam, Angola, Nicaragua – avatkozik be helyi konfliktusokba, hogy a másik érdekszféráját megpróbálja szűkíteni), de Wagner Péter szerint még ennek is nagyon kicsi a valószínűsége.

http://mno.hu/

– Irán sokkal jobb helyzetben van a térségben. Szíriában világosan nyerésre állnak, míg a szaúdiak pénzelte ellenzék évek óta folyamatos vesztésben van. Libanonban az Irán támogatta Hezbollah az egyetlen rivális erő a hadsereggel szemben. Itt Szaúd-Arábiának – bár fontos politikai szerepet játszik több évtizede – nincsenek ilyen partnerei. Így most sem lennének képesek másra: pénzük van, megpróbálhatnának anyagilag támogatni olyan fegyveres csoportokat, amelyek a Hezbollahhal potenciálisan felveszik a kesztyűt. Csakhogy ilyenek nincsenek Libanonban, és ha a szaúdiak nagyon sok pénzt áldoznának rá, hogy legyenek, akkor sem lenne ez rövid folyamat – mondta Wagner Péter. És akkor mire ez a szájkarate? A szakértő szerint ennek két oka van: egyrészt Rijádból valóban aggodalommal figyelik a síita befolyást a térségben, másrészt Donald Trump egyértelmű támogatásával a hátuk mögött úgy érezhetik, határozottabb hangnemet üthetnek meg.

– De ezenkívül az egész mögött ott van a közel-keleti politikai kultúra is, amelyet Európából néha lehet, hogy nehezen értünk: ebben a térségben egyszerűen mondanak dolgokat, amelyeknek nem sok alapjuk van. Mohamed bin Szalman trónörökös Rijádban csak az elmúlt időszakban jelentett már be hatalmas léptékű innovációs tervet, terrorizmus elleni fellépést vagy éppen közvetlen katonai intervenciót Szíriában, egyelőre egyiknek sem látjuk az érdemi eredményét – mondta Wagner.

Lapzártakor ott tartunk, hogy Haríri bejelentette: hamarosan visszatér Libanonba, de csak azért, hogy a formaságoknak megfelelően mondjon le, Szaúd-Arábia pedig titokban Izraellel is tárgyal, hogy valamilyen Irán-ellenes szövetséget kovácsoljon össze.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.18.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »