A közvélemény gyarmatosítása

A közvélemény gyarmatosítása

Néhány éve történt: a 50 Cent néven ismert afroamerikai rapsztár Magyarországon járt, és egy boltban szembetalálta magát néhány zacskó Negro cukorkával. A zenész felháborodott: „nézzétek, mit találtam Európában!” – borzolta a kedélyeket a közösségi médiában az édesség fényképével. A „negro” ugyanis az Egyesült Államokban meglehetősen sértő szó a feketékre, de ha maga a név nem lenne elég, a rapper rajongói között még olyan is volt, aki egy felakasztott afroamerikait látott bele a csomagolásra nyomtatott figurába. Pedig két kattintással nemcsak azt deríthették volna ki, hogy a „kötélen lógó” fekete ember valójában egy kefét tartó kéményseprő, de azt is, hogy a cukorka feltalálójáról, Pietro Negróról kapta a nevét. Az eset állatorvosi lóként mutatja meg, milyen az, amikor az amerikai nézőpontot univerzálisként terjesztő vakbuzgóság találkozik a hiperérzékeny, minden sérelmet ezerszeresen megtorló jogvédői véleményiparral.

Ennek az évnek az elejére is jutott egy hasonló, szintén magyar vonatkozású történet: Balogh Boglárka újságíró a saját portréját alakíttatta át hét, különféle törzsből származó afrikai nő arcképévé, hogy – szándéka szerint – felhívja a figyelmet a kihalás szélén álló afrikai kultúrákra. Az ügyről a feminista Jezebel és a brit The Guardian is pamfletet közölt, és gyakorlatilag rasszizmussal vádolta meg Balogh Boglárkát. A magyar újságírónő avatatlan keze igazi darázsfészekbe nyúlt: a brit lap szerzője maró gúnnyal állapította meg, hogy még egy űrlény is értené, miért sérti az efféle ábrázolás a feketéket. A publicista a fotósorozatot a „blackface”-komédiákhoz hasonlította – ez a múlt századbeli Amerikában kedvelt kabaréforma volt, amikor is feketére maszkírozott fehérek mórikálták magukat, kidomborítva az afroamerikaiakkal szembeni negatív sztereotípiákat.

A passzív agresszió

Talán a témában való járatlanságomat jelzi, de az iménti eset előtt még sohasem találkoztam ezzel a kifejezéssel, csak utána kerestem rá az interneten. Lehet, hogy a baráti köröm provincializmusát mutatja, de néhány, Amerikát megjárt ismerősömön kívül senki sem hallott erről a komédiatípusról, azt sem tudták, hogy ilyesmi egyáltalán létezett. Az is lehet, hogy csak én nem értem, miért vonja felelősségre a Guardian újságírója egy, a rabszolgatartás és a gyarmatosítás tekintetében teljesen ártatlan ország állampolgárát mindezekért a szörnyűségekért, vagy hogy miért várja el Balogh Boglárkától, hogy úgy ismerje az ezzel kapcsolatos érzékenységek finom hálóit, mint egy angolszász országba született fekete. A reakcióban egyszerre van jelen a polgárjogi aktivistákra gyakran jellemző, csak ürügyet kereső passzív agresszió, valamint a saját referenciakeret egész univerzumra való kiterjesztésének tipikus angol– amerikai szándéka. Ennek eredménye az a lehengerlő nézőpont-imperializmus, amelynek hadserege a milliárdos piacot kiszolgáló angol nyelvű média. Ez utóbbi erőfölénye pedig – akár a jelen cikkhez képest – az európai tűzfegyverekéhez hasonlítható a pattintott kőlándzsával szemben. Ez is gyarmatosítás, a közvélemény gyarmatosítása, méghozzá világméretekben.

Holott éppen az egykori kolonizáció és rabszolga-kereskedelem az, ami végső érvként szokott szolgálni minden ilyen jellegű vitában. Ennek a megközelítésnek a lényege az, hogy az egykori fehér emberek vagy részt vettek a fekete kontinens erőforrásainak és lakóinak kifosztásában, vagy valamiképpen részesültek annak hasznából. Ezért utódaik is felelősek Afrika, valamint az azon kívül élő fekete kisebbségek nyomoráért, így a feketék velük szembeni érzékenysége és dühe is jogos. Ami a legriasztóbb, az ennek a kifordított etnomarxizmusnak a totális és reflektálatlan jellege. Vagyis a kollektív elkövetői és kollektív áldozati csoport kijelölése, méghozzá a bőrszín alapján, a rasszizmus olyan szintjén, amelytől talán még az egykori blackface-komédiával szórakozó amerikai farmer is visszarettenne.

Ami a bőrszín kérdését illeti

Ez a felfogás a gyarmatosítást az európaiak egyedülálló kapzsiságával és kegyetlenségével magyarázza, mintha a többi rassz vagy népcsoport mentes lett volna minden bűnös késztetéstől. Holott a kolonizáció és a rabszolgaság története korántsem csak azt az időszakot öleli fel, amikor éppen a fehér ember – pontosabban Nyugat-Európa néhány országa – volt nyeregben. Épp ellenkezőleg: ennek jó néhány ezer éves hagyománya van, amelynek afrikai történetében csak az utolsó három-négyszáz évben vállaltak szerepet az európaiak. Előtte különféle törzsek és királyságok, sőt birodalmak terjesztették ki egymásra a hatalmukat, és nem csak Egyiptom vagy a föníciai államok. Kerma fekete királyságától az egykori Kush földjéig számos országféle terjeszkedett mások rovására az ókorban. A középkorban a világ leggazdagabb uralkodója a Mali Birodalom manszája volt, aki Nyugat-Európa-méretű birodalma központjában fogadta gyarmatai adóját – sokszor rabszolgák formájában. Ami a bőrszín kérdését illeti: a több mint száz évig uralkodó fekete fáraók és kíséretük számára sem valószínű, hogy különösebb lelki törést okozott volna, hogy a világosabb bőrű Egyiptom trónján ülnek, azt pedig Ibn Battúta arab utazótól tudjuk, hogy Mali földjén megvetették a fehér embert. Tehát sem a rasszizmust, sem a rabszolgaságot, sem a gyarmatosítást nem az európaiak vitték el a kontinensre – ezért hiába távoztak ők, a problémák helyben maradtak. Most éppen Dél-Afrikában feketék irtják a búr telepeseket, ma is több százezerre teszik a rabszolgák számát, és érdemes felidézni, hogy Etiópia egészen 1992-ig gyarmataként uralta Eritreát.

Persze azt senki sem vitatja, hogy a legszervezettebben és a leghatékonyabban valóban az európaiak fosztották ki Afrikát – de ezért kollektíven akkor sem lehet egy egész rasszt megbélyegezni. A magyarok például csupán utazókkal és felfedezőkkel szálltak be a fekete kontinensért folytatott „nagy hajszába”, gyarmatosítóként vagy rabszolgatartóként soha. Persze abban a szokásos ellenérvben is van valami, hogy sok európai ország esetében nem a szándék, hanem a lehetőség hiányzott a kolonizációhoz: magyar részről még a Monarchiának sem volt erre elég kapacitása, hiszen a soknemzetiségű államot végveszélybe sodorhatta volna egy balul sikerült kaland. Ezért jelentette ki tömören Ferenc József, hogy „az Osztrák–Magyar Monarchia nem folytat gyarmatpolitikát”, nem pedig valamiféle korát megelőző humánus megfontolásból.

A véleményvezérkörök gondolkodása

Azonban meglehetősen visszás lenne ma pusztán ezért a – bármelyik ország akkori vezető rétegében potenciálisan meglévő – feltételezett szándékért ítélkezni a magyarok felett. Még inkább az lenne, ha emberöltőkkel a történtek után kérne számon valaki rajtunk olyan normákat, amelyeket csupán a második világháború után vetettek papírra az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában. Nagyon ritka, amikor indokolt az efféle visszamenőleges törvénykezés: például a nürnbergi perre minden hibájával együtt is szükség volt, hogy lezárhassa az emberiség egyik legsötétebb korszakát. 50 Cent és Balogh Boglárka esete azonban aligha indokolja ezt a fajta keménységet.

A történtek viszont remekül rámutatnak arra, hogyan is gondolkodnak azok a véleményvezérkörök, amelyek a közbeszédet uralják, és egymás évtizedes hergelése után virtuális Nürnberget követelnek minden vélt vagy valós sérelmükért. Ha úgy adódik, akár egy Negro cukorka vagy egy félreértett fotósorozat miatt is. Ez a monomániás reakció minimum aránytévesztés – vagy egyenesen paranoia.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 20.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »