„A legkeményebb bűnözőből is kezesbárány lehet”

„A legkeményebb bűnözőből is kezesbárány lehet”

A Fülöp-szigeteken az egyik legmagasabb a népességszaporulat, ami egyszerre jelent kihívást és lehetőséget az ország számára. Bár az optimista jóslatok szerint a fiatal társadalom előtt fényes jövő áll, az egyre zsúfoltabb fővárosban inkább a bűnözés terjed. Merre tartanak Délkelet-Ázsia fiataljai? Egy Fülöp-szigeteken szolgáló magyar szerzetesnővel és a manilai börtönök poklát gyerekként megjáró fiatalemberrel beszélgettünk.

A Fülöp-szigetek fővárosa fizikailag és mentálisan egyaránt megterhelő hely. Manilában közel tizenötmillió ember él, a harmincöt fokos hőséghez 80 százalékos páratartalom társul. A város ráadásul a legsűrűbben lakott metropolisz a világon, egyetlen négyzetkilométeren 43 ezer emberrel kell osztozkodnunk. Megfelelő tömegközlekedés híján pedig az utakon szinte mindig dugó van. Opció lehet még a gyaloglás, csakhogy a zsúfolt sugárutak minden átmenet nélkül sötét labirintusokba vezethetnek minket. A városközpontokat összekötő útvesztőkben a filippínók teljesen birtokukba veszik az utcákat: villanyrezsón ételt melegítenek, csoportokban furcsa, tört spanyol nyelven beszélgetnek egymással. Ez persze idilli állapot. Manila sikátoraiban ott lappang az erőszak, a városban töltött egyetlen hétvége alatt több gyilkosságra is fény derült. Az El Pais helyszíni riportja szerint egy 27 éves fiatalembert a turisztikai övezetben lőttek agyon a nyílt utcán. Másnap egy kínai drogdíler holttestét találták meg, majd egy parkolóban másik két hullát dobtak ki egy furgonból. A manilai erőszak egy éve keltette fel a világsajtó érdeklődését, miután 2016 júliusában az ország elnöke, Rodrigo Duterte hadjáratot indított a drogkereskedők ellen. Azóta hajmersztő számok láttak napvilágot, a hivatalos statisztikák szerint 3000 gyanúsítottal végeztek a rendőri erők.

http://mno.hu/

Manila összképe igazolja a kriminológiai tételt, miszerint a növekvő népesség a bűnözés terjedését hozza magával. A Fülöp-szigetek demográfiai mutatói még ázsiai viszonylatokban is kimagaslóak, a népességnövekedési ráta az országban 1,7 százalék. Ennek következtében a 103 milliós populáció 34 százaléka 15 év alatti, több mint 61 százalékát pedig a harminc év alatti fiatalok teszik ki. A fiatalodó társadalomból is következik, hogy a gyerekbűnözés régóta megoldatlan probléma. A fülöp-szigeteki rendőrség statisztikái szerint tavaly, csak kábítószerrel való visszaélés miatt több mint 24 ezer kiskorú ellen indult eljárás, 12 százalékuk volt 15 évnél fiatalabb. A drogellenes háborút meghirdető Duterte egyebek között erre a statisztikára hivatkozva szigorítana a vonatkozó törvényeken. Egy jogszabálytervezet szerint a régi gyakorlathoz térnének vissza, 15-ről 9 évre csökkentve a büntethetőségi korhatárt.

Bár a tervezet nagy felháborodást váltott ki, Manilának van konstruktív elképzelése is a drákói szigor mellett. A Fülöp-szigeteken ezen a héten ért véget a térség tíz országát tömörítő szervezet, az ASEAN csúcstalálkozója, ahol a tagállamok egy közös ifjúsági stratégiát fogadtak el. A programot Manila kezdeményezte, célja, hogy átfogó oktatási, népjóléti sztenderdek elfogadásával a térség fiataljai jobb pozíciókat töltsenek be a munkaerőpiacon. Miközben ugyanis a népességrobbanás meglátszik a bűnözési statisztikákon, optimista jóslatok szerint éppen a páratlan népszaporulat és a gyorsuló gazdasági növekedés teszi hosszú távon értékessé az ASEAN országokat. A csúcstalálkozó alatt, Mianmartól Indonéziáig jelentek meg erről szóló cikkek a helyi sajtóban megismételve az optimista jóslatot, miszerint a térség lehet a negyedik ipari forradalom legnagyobb győztese. Ehhez azonban az érintett országoknak – hívják fel a figyelmet cikkükben az Ázsiai Fejlesztési Bank szakértői – a humántőkével jól kell tudniuk gazdálkodni. Ez ugyanis a régió legfontosabb erőforrása.

Persze egyelőre nehéz elképzelni, hogy Délkelet-Ázsia fejlődő országai az innováció és a mesterséges intelligencia fejlesztésének éllovasaivá váljanak.

A fülöp-szigeteki fiatalok helyzetéről egy magyar katolikus nővér, Fábián Edit Mirjam tud sokat mondani. A Mária misszionáriusai szerzetesközösség tagjaként Edit nővér 1997-ben érkezett Manilába. Akkor kezdte meg működését a francia hátterű ACAY misszió, amely azóta is a délkeleti-ázsiai ország 15 év 23 év közötti, hátrányos helyzetű fiataljain segít. – Mikor idejöttem, még a 9 éves gyerekek is büntethetőek voltak, miközben alig voltak fiatalkorúaknak fenntartott büntetésvégrehajtási intézetek – mondja lapunknak Edit nővér. Sok gyereket ezért a felnőtt börtönökbe zártak be. A misszió ádáz küzdelmet indított ez ellen, lobbitevékenységük során elérték, hogy egyre több bíró függessze fel a fiatal bűnelkövetők bebörtönzését, és nyújtson ehelyett intézeti segítséget. Később a manilai törvényhozással is sikerült elfogadtatni a büntethetőség 15 évre emeléséről szóló jogszabályt. – Ezt alakítaná most vissza Duterte – folytatja Edit nővér –, miközben a mai napig nincs elegendő fiatalkorúaknak fenntartott börtön. A katolikus szerzetesnő ugyanakkor azt is hozzáteszi, korábban a javítóintézetekben sem volt jobb a helyzet. A kormány 2006-ban egy régi katonai komplexumba helyezte át a fiatalokat, ezt követően pedig a felnőtt börtönökben történteknél is kegyetlenebb atrocitásokkal szembesültek. – Nem voltak ott a felnőtt rabok, akik az őröktől megvédték volna őket. A fiúkat megverték, a lányokat pedig megerőszakolták – mondja a nővér. Az intézet tíz évig működött így, közben a misszió igyekezett minél több fiatalt a szárnyai alá venni. Edit nővér szerint azonban ez szélmalomharc. A túljelentkezés állandó, az elítélt fiataloknak csak kis részével tudnak foglalkozni. – Mindannyian önként vállalják a programot, majd az állami szociális munkások irányítják hozzánk őket. Csak motivált fiatalokkal foglalkozunk – mondja.

http://mno.hu/

http://mno.hu/

A legkeményebb esetek kerülnek a misszióhoz. Többségében erőszaktevők és gyilkosok, a drogokhoz pedig – fogyasztóként vagy terjesztőként – kivétel nélkül mindannyiuknak köze van. Öt fős csoportokba osztják be őket, lelki vezetőik felügyelete alatt különböző képzéseken vesznek részt, megtanulják például kezelni indulataikat. – Először persze szembesülniük kell saját bűneikkel, ami időigényes folyamat. Különösen a nemi erőszaktevők tagadnak sokáig, érdekes, hogy a gyilkosságot kevéssé szégyellik – folytatja a nővér. A lelki vezetők az általában hat hónapos képzés után sem engedik el a fiatalok kezét. A büntetésük letöltésük alatt és után is figyelnek rájuk, ehhez pedig fontos a családok bevonása. Edit nővér elmondja, gyakori azonban az olyan eset, hogy éppen a családon belül történt erőszak. Különösen sok lány kerül a misszióhoz, akik a saját apjuktól szenvedtek el nemi erőszakot, ilyenkor a kapcsolat felvétele lassabb folyamat. – A lányoknak először írniuk kell egy hosszú levelet az apjuknak, amit a misszió munkatársai felolvasnak neki. Figyeljük a reakciókat, és ha ezek után a gondozott is szeretné, sor kerülhet az első találkozásra – folytatja a nővér. A misszió Manilában tart fenn védett házat, itt helyezik el a lányokat. De vidéken is van egy birtok, a rehabilitációs otthonba eddig összesen 200 fiatal kapott intenzív tréninget. Edit nővér elmondta, a misszióhoz került fiataloknak csak 5-10 százaléka esik vissza.

– A stratégiánk lényege, hogy az ember lelkét kell megfogni. Ha ez sikerül, a legkeményebb bűnözőből is lehet kezesbárány

– teszi hozzá Edit nővér.

A huszonhat éves Edward Mallari egyike a sikertörténeteknek. A fiatalember jelenleg repülésműszaki technikusként dolgozik, nem rég vette el feleségét, akitől egy gyereke is született. Ehhez azonban hosszú utat kellett megtennie.

http://mno.hu/

– Tizenegy éves voltam, amikor édesanyám öngyilkos lett – kezdi történetét Edward. Apja nem tudta feldolgozni a traumát, lassan a család minden vagyonát pénzzé tette. Gyerekeivel szemben is egyre erőszakosabbá vált, Edward ezért hamarosan Manila legnagyobb nyomornegyedében, Todo utcáin találta magát. – Volt egy triciklim, azzal kezdtem árukat, embereket fuvarozni – meséli tovább. Az ebből származó bevételt hamarosan más módokon egészítette ki, a kezdeti gyerekcsínyek azonban gyorsan felnőtt balhékba csaptak át. Megjelentek életében a drogok is. Edward tinédzser éveire a manilai gettó központi alakjává vált. – A füvet úgy szívtuk akkor, mint most a cigarettát – emlékezik vissza, hozzátéve, hogy a bajt nem a marihuána, hanem a „sabu” néven ismert metamfetamin-származék jelentette. – Nagyon addiktív szer, ezért is terjedt el gyorsan a nyomornegyedekben. Bármennyit is szereztünk belőle, mindig az volt a kérdés, hogyan szerezzünk még többet – folytatja. A sabu mellékhatásai téveszmék, skizofrén hallucinációk formájában kísértenek. Edward is egyre erőszakosabbá vált, a rendőrséggel vívott utcai összetűzésekben is részt vett. Aztán tizenhét évesen, egy verekedés közben valami elszakadt nála. – Valaki szólt, hogy megtámadták a bátyámat. Odamentem segíteni neki és kis híján megöltem az illetőt – mondja. Edward a rendőrség őrszobájára került. Kihallgatták, majd mikor nem volt hajlandó elismerni, hogy elmúlt 18 éves, kínozni kezdték. – Nagyon haragudtak rám a papírmunka miatt. Sokkolóval kínoztak, puskatussal vertek – folytatja. Pár nap múlva átszállították egy fiatalkorúaknak fenntartott rehablitiációs intézetbe, Edward szerint az a hely maga volt a pokol. – Tizenhatan voltunk bezárva egy cellába, ami lényegében egy disznóól volt – emlékezik vissza. Az őrök rendszeresen bántották őket, ezért a fiatal rabok egymással is ellenségesek voltak. – Egyetlen célom volt, hogy kikerüljek onnan. Hallottam a francia misszióról, hogy ott milyen körülmények vannak, én pedig csak aludni akartam végre egy jót – meséli tovább Edward. Bár bevették az AYCA programjába, a vele foglalkozó nővéreket nem vette komolyan. – Akkoriban nem bíztam senkiben, nem akartam beszélni velük – folytatja. Edward ezért visszakerült a fiatalok börtönébe. Aztán egy nap jöttek az őrök és mondták, hogy látogatója érkezett. – El sem tudtam képzelni, hogy ki lehet az – idézi fel a férfi. A francia misszió, az AYCA munkatársai voltak azok, akik biztosították arról, hogy hozzájuk bármikor bizalommal fordulhat. – Aznap kezdtem el imádkozni – teszi hozzá. A bíróság azonban éppen akkor hozott ítéletet az ügyében, elsőként 17 év fegyházra ítélték. – Teljesen elfogott a depresszió – emlékezik vissza. A felnőttek börtönébe szállították, ahol ugyanott folytatta, ahol az utcán abbahagyta. A Fülöp-szigeteken a fegyházak államok az államban: bűnszövetkezetek üzletelnek és háborúznak egymással, virágzik a drogbiznisz és a prostitúció. – Aki nem tartozik egyetlen bandához sem, az a tápláléklánc aljára kerül – válaszolja kérdésemre Edward, aki egyébként gyorsan kapaszkodott fel a ranglétrán. Az egyik vezető testőreként sokat látott, elmondja, a börtönben droglabor is működött. Akinek ugyanis pénze van, a börtönben mindent megkaphat, míg akinek nincs, még tisztességes ennivalóhoz sem juthat. – Előfordult, hogy döglött patkány találtunk a kondérban – emlékezik vissza. Közben azonban a francia missziónak sikerült enyhébb ítéletet kiharcolnia a bíróságnál, a fiatalembert nem sokára a felügyeletük alatt a börtönből is kihozták.

Csakhogy ennek feltétele volt, hogy Edward ismét felveszi a kapcsolatot családjával, a békülés azonban teljes kudarcba fulladt. – Pár nap múlva megint kint voltam az utcán és drogot árultam – mondja. A francia misszió ezért az Edit nővér által említett, vidéki birtokra vitte el. A civilizációtól elzárt telket a kemény fiúknak tartják fenn, és nem volt kérdés, hogy Edwardnak is itt van a helye. – Kemény egy év volt. Emlékszem mikor a tehéntrágyát kellett szakadó esőben összeszednünk, és a fejemen egyensúlyozott kosárból végigfolyt az arcomon az ürülék. Akkor döntöttem el, hogy végigcsinálom – mondja. A vidéki egy év után visszakerült Manilába, ahol a misszió segítségével befejezte a középiskolát. Egy francia, keresztény diplomatacsalád is szárnyai alá vette, ők próbáltak neki segíteni, hogy a francia idegenlégióhoz csatlakozzon. A kitartó felkészülés ellenére azonban, rossz hallása miatt nem ment át az egészségügyi rostán. Edward tehát Manilában maradt. Az AYCA missziónál segítette a nővérek munkáját, sportfoglalkozásokat tartott az odakerült fiataloknak, és ekkor ismerkedett meg a programban dolgozó mostani feleségével is. Továbbtanult, elkezdett dolgozni. Hátra volt azonban még egy nagy kihívás: meg kellett bocsátania édesapjának. – Tudom, hogy azért bántott engem, mert gyerekkorában az apja őt is bántotta. Meg akartam szakítani az erőszak szálát – mondja Edward.

Édesapját pár hónappal ezelőtt kereste föl, hogy odaadja neki esküvői meghívóját. – Annyit mondtam neki, hogy őszintén szeretném, ha eljönne az esküvőmre – mondja Edward. Apja könnyek között fogadta el a meghívást. – Az volt az a pillanat, amikor megbocsátottam neki – teszi hozzá.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »