A magyar ellenzéki szavazó menetelése a semmibe, és a sajtó felelőssége

Széky János, kollégám a nyilvánosságban, akivel alapvető értékek is összekötnek, egy érdekes cikkben utasítja el a budapesti és a varsói “események” analógiás megközelítését, magyarán azt, hogy Lengyelország hazánk sorsára jutna az autokráciának való behódolásban. “A fő különbség,”  írja, hogy “Lengyelországban egy egészséges politikai közösség, pontosabban a választásokat eldöntő „bizonytalan” része, elkövetett egy hibát, amit ki lehet javítani. Magyarországon a politikai közösség beteg, és nem tudható, hogy ki, mi, hogyan fogja meggyógyítani.”

A fő különbséget egyebek mellett az alapozza meg Széky szerint, hogy “míg Lengyelországban ez szabad, gazdaságilag is független, plurális és nem utolsó sorban felkészült (…), Magyarországon jórészt a kormányzati kegy és oligarchák függvénye. Ha éppen nem kormánypárti, akkor is hajlamos rá, hogy az államhívő-kollektivista alapnyelvet beszélje (legföljebb baloldali változatban), a kormányzat által adagolt információkból éljen, és ha nem is a Fidesz szócsöve, mindig a Fidesz cselekedeteire adjon válaszokat, tehát az ő fogalmai szerint gondolkodjék. (…) Úgyhogy annak, aki nem az alapnyelven beszél, minimális esélye van, hogy szóhoz jusson a „nagy” (elektronikus) médiában.”

Mondhatni ezt a magam (és PKP-beli társaim) bőrén is érzem, akik a lényeget tekintve radikálisan más nyelvezettel, értékrenddel, és eltökéltséggel küzdünk a Fidesz-rezsim (és az ennek részét képező) ún. demokratikus ellenzékkel szemben. Miközben számos tekintetben távolról sem képviselünk hírértéket, nyilvánvalóan ütközünk olyan akadályokba, amelyek egy valamire való demokráciában nem léteznének, és a hiányzó képességeinken túl büntetnek minket, illetve nem engedik a képességeink nyilvánosságban való pótlását a potenciális szavazótáborunkhoz való eljutással.

Az első ilyen akadály, hogy a névleg állami (valójában párt-)média nem vesz tudomást rólunk, viszont teret ad annak az ellenzéknek, amelynek helye van a rendszerben. Ez alapvetően nem igazságos és nem demokratikus, de hát tudjuk, az orbáni hatalomátvétel- és stabilizáció egyik első fejezete volt az elfogulatlan ügyészség és alkotmánybíráskodás kiiktatása mellett a pártszempontoktól független közmédia felszámolása, az utóbbi révén annak elérése, hogy a politikai nyilvánosság “hivatalos”, “tekintélyes” része ellenőrzött térben, egyenlőtlen feltételek biztosítva üzemeljen. (A Fidesz pártszempontjait közvetlenül vagy egyensúlyozva érvényesítő, túlnyomó erejű magántulajdonú médiáról most nem beszélek, a döntések evidensen működnek ezekben.)

A második ilyen akadály az ellenzékiként elkönyvelt, de valójában (informálisan) kormányközeli tulajdonosi struktúrával rendelkező média (elsősorban az ATV) illeszkedése a “centrális erőtérbe” az olyan álellenzéki műsorokkal, mint Kálmán Olgáé, amely feladata valójában az ellenzékiség lejáratása, egyszersmind az ellenzéki szavazók megtévesztése jellemzően a szintén NER-beli ellenzéki éthosz és Orbán-reaktív mondanivaló — pontosabban a mondanivaló hiányának — propagálásával.

Sorolhatnám még az ártatlanabb adókkal, mint a Klubrádió, amely nem kitartott — jól emlékszünk a meg-megújuló létfenntartási kampányaira –, mindössze reménytelenül törzsi irányultságú adó (a hallgatottságát nem reméli feljebb tornászni a budapesti baloldal szintjénél), a hvg.hu és a Magyar Narancs (liberális értelmiségi réteglapok), Népszabadság és Népszava (saját politikai felelősség és minőségi elképzelések nélkül), az index.hu, amely a legnyitottabb, mindössze a választások előtt bezáruló felület (szintén érzékelhető tulajdonosi elkötelezettségekkel a rendszer iránt) stb.

Ez utóbbi orgánumok osztoznak a magyar ellenzéki szavazók tévedésében azzal kapcsolatban, hogy mi lehetséges itt 2018-ban, ami a kormányváltást illeti. A tévedés ez: azt hiszik, nem váltható le a rezsim. Mindössze a felelősségüket nem látják ennek a tévedésnek az általánossá válásában — amit lépten-nyomon elkövetnek azzal, ahogy bemutatják az ellenzékiség lehetőségeit; ahogy századszorra és ezredszerre a képernyőre, nyomtatásba és mikrofon elé rakják a rég lejáratott figuráit; amilyen színvonalon tárgyalják a közéletet; ahogy nem avatják közüggyé a politikát. Azt a tévedést, hogy Orbán nem küldhető el, könnyű elkövetni ugyanis, ha az ember a mai baloldali ellenzékre tekint — könnyű a szavazónak így gondolnia, és könnyű a szerkesztőségnek is ezt sugároznia, ha egyébként képtelen kitörni ebből a mókuskerékből.

A mai ellenzéki figurákat és eszméket nézve joggal bizalmatlanok és joggal hiszik azt a nevezett szerkesztőségek és újságírók, hogy a legtöbb, ami elérhető, az a munkahelyeik megtartása, ezért nem kötelességük szisztematikusan bemutatni ma még kisebb, alig látható, “reménytelen” pártokat sem (mint a PKP), azok úgysem okoznak itt változást, ellenben a bemutatásuk kihívhatja a rezsim urainak bosszúját, akiknek az az érdekük, hogy a jelenlegi ellenzéki felállás maradjon. De ezek a szerkesztőségek tévednek — méghozzá kétszeresen is. Tévednek abban, mit jelent demokratikus sajtót csinálni, és tévednek abban, hogy a demokratikus sajtó mire képes eddig ismeretlen, de jó orral megtalálható demokratikus politikai erők támogatása révén egy alapvetően igazságosságra és jólétre vágyó országban, mint amilyen Magyarország. E kettős tévedés miatt könnyű most a felelősségük etikai parancsát zárójelbe tenni. Nem szabadna. Különösen, mert fogy az időnk.

Az ellenzéki (de legalább a nem kormánybérenc) sajtó — tovább gondolva Széky megállapításait — irány vesztett, ami a szerkesztőségi küldetést, de ami a szerkesztőségi értékrendet is illeti, amelyek az újságírás régi, nagy, történelemformáló intézményeiben egyformán és eltéveszthetetlenül jellemezték a mindennapokat. Az értékrendje pedig éppen a nyilvánosság munkásainak nem lehet más, mint a liberális demokrácia intézményrendszerének és az azt szolgáló politikai erőknek a képviselete. Nemcsak bemutatása (amit eleve hézagosan tesznek meg), hanem a képviselete. Nem panaszkodom. Tudatosítok. A közös felelősségünkről beszélek.


Forrás:hafr.blog.hu
Tovább a cikkre »