A mi sarunk

A mi sarunk

Idén tizennégy éve lesz már, hogy a V4-es országok, tizenegy éve pedig, hogy Románia és Bulgária csatlakozott az Európai Unióhoz. Arra még a legoptimistábbak sem számíthattak komolyan, hogy a csatlakozás egy csapásra eltünteti ennek a térségnek minden elavult, lehúzó politikai és társadalmi hagyományát, azt ugyanakkor elég kézenfekvő volt várni, hogy az EU, mint béke- és jóléti projekt, a társadalmi feszültségek enyhülését hozza.

Ehhez képest 2018 elején Románia miniszterelnöke minden további nélkül akasztással fenyegetőzik, amikor a kisebbségi autonómiáról kérdezik – ami, mármint a kisebbségi autonómia, az EU fejlettebb részeiben egyébként jó ideje egyáltalán nem számít rendkívüli modellnek.

Mi történik vajon az EU keleti felében, ami miatt bő egy évtized nemhogy arra nem volt elég, hogy hatékonyan felszámolhassuk a káros társadalmi tendenciákat, hanem az elmúlt néhány évben azzal kell szembesülnünk, hogy a rasszista, kirekesztő, a társadalmi különbségek elmélyítésében érdekelt erők egyre inkább előretörőben vannak, és komoly társadalmi támogatottságot élveznek. A román miniszterelnök kijelentése nemcsak arra mutat rá, hogy a kisebbségi kérdés az EU számos tagállamában nagyon is eleven feszültségforrás (lásd például az uniós szervek teljes bénultságát a katalóniai helyzet kapcsán), hanem elsősorban arra, hogy az EU keleti felében még egyáltalán nem vettünk búcsút a kilencvenes évekre emlékeztető politikai stílustól, sőt, a legutóbbi csehországi (főként Tomio Okamura rasszista pártjának sikere), szlovákiai (a még mindig jó esélyekkel erősödő Kotlebáék, a „romabűnözéssel” vagdalkozó Smer) és magyarországi (bujtatott antiszemitizmussal fűszerezett gyűlöletkampányok) fejlemények arról tanúskodnak, messze vagyunk még a lejtő aljától.

Az optimista forgatókönyv szerint még mindig átmeneti állapotban vagyunk, ám a keleti EU-tagállamokban is eljutunk a társadalmi fejlettség és jólét olyan szintjére, ahol már feleslegessé válik a gyűlöletpolitikának a mostanihoz hasonló intenzitású használata. Az emberek egyszerűen nem lesznek vevők rá. Persze ehhez szükség lesz a leglecsúszottabb rétegek hatékony és tartós integrálására, az oktatás és az egészségügy valós reformjainak megvalósítására. Mindez a jelen politikai viszonyokat figyelve a térség legtöbb országában leginkább tündérmesének tűnik.

A nagy pártok győzelmi stratégiája olyannyira a régi beidegződések ápolására, az ellenfeleknek nemegyszer maffiaeszközökkel való kiiktatására épül, ami a reformerők előretörésének esélyét a minimálisra csökkenti. Ez történik: nem tudunk máshogy győzni. A szlovákiai megyei választások felvillantottak ugyan némi reményt, ám a hazai alternatíva még mindig túl zilált és olvashatatlan.

A pesszimista forgatókönyv szerint az EU ha de iure nem is, ám de facto egyre inkább szétcsúszhat a következő időszakban. A szakítópróba a lengyel eset lehet, az EU ugyanis Varsóval ment bele az eddigi legnagyobb konfliktusba az unió alapértékeinek védelmében. Ha azonban ez a konfliktus megoldhatatlannak bizonyul, azzal az unió alapértékei is megvédhetetlennek bizonyulnak, s a keleti tagállamokat már senki nem fogja kihúzni a sárból.

A román miniszterelnök esete a székely zászlóval nem elszigetelt dolog, sokkal inkább egy egész térség betegségének egy fájdalmas tünete. Ha még sok év telik el azzal, hogy egymás és a többiek gyűlölésén kívül nagyobb eredményeket nem fogunk produkálni Európának ebben a sáros szegletében, egyszer csak arra ocsúdhatunk, hogy ezen a jól begyakorolt gyűlölködésen túl nem is maradt semmilyen más perspektívánk.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »