A nagy háború kérdőjelei – Történészek mutatták be az első világégést a Várkert Bazárban

A nagy háború kérdőjelei – Történészek mutatták be az első világégést a Várkert Bazárban

A november 11-ei, A Nagy Háború kérdőjelei címre keresztelt előadássorozaton a hazai történésszakma krémjétől hallhattak az érdeklődők érdekfeszítő, gazdag képanyaggal illusztrált előadásokat az 1914-18 között dühöngő világháborúról a Várkert Bazárban.

Háborús felelősség és tervezés a nyugati fronton

Pollmann Ferenc, a Hadtörténeti Intézet tudományos főmunkatársa kimerítő részletességgel mutatta be, miért tekintette a történelemtudomány sokáig Németországot – annak ellenére, hogy a konfliktust tulajdonképpen az Osztrák-Magyar Monarchia robbantotta ki – a háború egyedüli felelősének, és miként változott ez a felfogás az elmúlt száz évben.

Mint kiemelte:

a felelősség kérdése egyidős a háború kitörésével, és az 1960-as évekig szinte teljes egyetértés volt abban, hogy a konfliktusban minden félnek megosztott felelőssége volt.

Ezt rúgta föl Fritz Fischer, aki dokumentumokkal igyekezett igazolni, hogy mégis a németek hibája volt a vérontás, mivel hosszú éveken keresztül készültek egy Franciaország elleni offenzívára.

A ’90-es évektől egy árnyaltabb felfogás jelent meg, mely már a Monarchiát sem ártatlan csatlósként mutatta be, de igazi, jelentős változás csak 2013 hozott, ekkor jelent meg ugyanis Christopher Clark, ausztrál történész Alvajárók című munkája, melyben megállapította:

valamennyi résztvevő állam szűk döntéshozói rétegének felelőssége volt a kialakult helyzet, melyet nem lehet önmagában morális dimenzióban értelmezni, mivel akkoriban a háborút az államközi érdekérvényesítés legitim eszközének tekintették.

E tételt azonban nem lehet maradéktalanul érvényesíteni, mert több állam – például Szerbia – nem fogadja el ennek igazságát.

Ami a támadó szándékot illeti, a német és francia haditervek összevetésével Pollmann rámutatott, hogy a háború kitörésekor már mindkét állam offenzívában gondolkodott, az ellentmondásokat ráadásul tovább tetézi, hogy az első fegyveres összecsapásokat német területen vívták. Már csak ezért sem érdemes egy ország nyakába varrni a

A Németországgal kapcsolatban legtöbbször hivatkozott Schlieffen-tervről is kevésbé ismert tények hangzottak el. Pollmann rávilágított, hogy

  • a “mesterterv” tulajdonképpen csupán egy nagyívű hadseregfejlesztést ösztönző memorandum volt (végrehajtásához nem volt elég katona),
  • mely csupán a franciákkal vívandó, egyfrontos háborúval számolt, amíg a Monarchia feltartja az oroszokat,
  • s melyet Helmuth Johannes Ludwig von Moltke, a német császári hadsereg vezérkari főnöke erősen “felvizezett”.
  • Ennek köszönhetően vallottak kudarcot a németek 1914-ben, és többek között emiatt merevedtek meg a frontvonalak (amihez persze a szintén támadó jellegű francia terv kudarcára is szükség volt). Ennek további oka az akkori avítt katonai közfelfogás – a front áttörésével, döntő ütközetben kell megsemmisíteni az ellenséget – és az új technológiai vívmányok összeegyeztethetetlensége volt (a gépesített tömegháborúban akár háromszoros-négyszeres erőfölényre is szükség volt egy ilyen jellegű győzelem kivívásához).

    Az Antant-győzelem fő záloga: átalakuló geopolitika és a győztes fegyverkezési versenyek

    Révész Tamás előadásában rámutatott:

    a központi hatalmak vereségének okait nem csak a csatamezőkön, hanem a világháborút megelőző tendenciákban érdemes keresni.

    Az széles körben ismert tény, hogy az 1871-ben megvalósult német egység, és az olasz egység véglegessé válásával kerülnek föl a térképre azok a szereplők, akik megvívják az első világháborút, ám két másik, 1898-as esemény is nagy hatással volt a történelmi folyamatokra:

  • a Kubáért vívott spanyol-amerikai háború, ami megalapozta az Egyesült Államok nagyhatalmi státuszát, és igazolta a haditengerészet, mint döntő fontosságú fegyvernem súlyát;
  • valamint a fashodai incidens, melynek diplomáciai rendezése a brit-francia szövetség alapjait fektette le.
  • Révész szerint ezek sorába illik még a Panama-csatorna befejezése, valamint a kínai bokszerlázadás leverése is, de legalább ilyen jelentős a brit-francia, és a német-francia fegyverkezési versenyek lezárulása az 1900-as évek elején.

    A brit Dreadnought csatahajók megjelenésével széleskörű tengeri fegyverkezési láz indult be, melyből nem a németek kerületek ki győztesen.

    Révész Tamás elmondta: a háború alatt az államok igyekeztek óvni a rendkívül drága hadiflottáikat, így azok 1914-18 között zömmel a kikötőkben vesztegeltek. Leszámítva a falklandi csatát, ahol a teljes kelet-ázsiai német flotta megsemmisült, majd a jütlandi csatát, ahol bár a németek taktikai győzelmet arattak, de stratégiai vereséget szenvedtek.

    Átütő sikert szerinte a németek korlátlan tengeralattjáró-háborúja sem hozott, hiszen azzal nem voltak képesek gazdaságilag térdre kényszeríteni Angliát.

    Révész úgy fogalmazott, hogy az USA hadba lépése elsősorban pszichológiai hatással bírt, és legfőképp haditengerészete nyomott sokat a latban, mintsem addig főleg rendfenntartásban járatos szárazföldi hadereje, melyet csak francia segítséggel sikerült megfelelő szintre hozni.

    Isonzó, Doberdó, Caporetto, Piave – Ahol megbukott a Monarchia és elvérzett Magyarország

    A Nagy Háború blog munkatársai sokoldalú és színvonalas előadásban mutatták be Olaszország hadba lépésének körülményeit, okait és az olasz front viszontagságait. Bartók Béla, Pintér Tamás, Stencinger Norbert és Takács Róbert egymást váltva meséltek az isonzói hadszíntér érdekességeiről.

    Egy halálmező krónikája – Könyv jelent meg az első világháború “legmagyarabb” hadszínteréről

    Június 14-én mutatták be az első világháború magyar vonatkozásaiban talán leghíresebb hadszínteréről szóló könyv, a Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében második kiadását, a Hadtörténeti Múzeumban (HM HIM). A Pintér Tamás, Rózsafi János és Stencinger Norbert által jegyzett kötettel egy olyan igényes munka került a történelem iránt érdeklődő magyar olvasók elé, ami nemzetközi szinten is megállja a helyét.

    Bartók az úgynevezett “sacro egoismo”-val, a “szent önzéssel” indokolta, miért fordított hátat 1915-ben a hármas szövetségnek Olaszország, ami területszerzés és politikai befolyás iránti vágyat takart. Ez akkoriban teljesen elfogadott volt a nagyhatalmak részéről, ám mint tudjuk, az olaszok nem kapták meg a nekik ígért zsákmányt a Monarchia területeiből.

    Stencinger Norbert a katonai erőviszonyok kapcsán kiemelte, hogy az olaszok egy eredetileg védekező tervet alakítottak át offenzívává, a Monarchiának pedig nem igazán volt más lehetősége, mint a védekezés.

    Pintér és Stencinger érzékletesen mutatták be az erőviszonyokat, ennek kapcsán hangsúlyos volt, hogy a Monarchia számára az Isonzó már a harmadik front volt, amit védeni kellett, míg az olaszok csak ezen az egy hadszíntéren vívták a háborút, és a 12 isonzói csatában, létszámbeli és tüzérségi fölényük ellenére sem sikerült áttörniük a védelmet, és emberveszteségük mindig meghaladta az osztrák-magyar hősi halottak számát.

    Pintér Tamás érdekes adalékként említette, hogy a Monte San Michele csúcsán álló, az isonzói harcoknak állított olasz emlékmű szövege az egyike azon ritka kivételeknek, ahol az olaszok nem osztrákként nevezték meg az ellenfeleiket. A kőbe vésett mementó így szól:

    “Ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősként harcolva testvérré lettek a halálban.”

    Az előadók nem mulasztották el hangsúlyozni az egyéni heroizmus – érdekes módon a felsőbb parancsok megtagadásából született – gyönyörű példáit, ilyen volt

  • a Heim Géza legmagasabb katonai kitüntetését eredményező aknatölcsér-foglalása, vagy
  • Erwin Rommel és Bertalan Árpád rohamcsapatokkal végrehajtott merész előrenyomulása a caporettói áttörés alatt.
  • Így ejtett foglyul hat magyar katona több mint száz olaszt – Egy caporettói hőstett

    Ahogy arról a héten megemlékeztünk, száz évvel ezelőtt, 1917. október 24-én indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia és a központi hatalmak egyik legnagyobb katonai sikerét hozó hadművelet, a caporettói áttörés, vagy ahogy az olaszok némi iróniával nevezik, “a caporettói csoda”.

    Az offenzíva utáni megtorpanást követő, 1918 júniusában indított újabb kísérletről szólva Pintér Tamás kiemelte:

  • az olasz védelem ekkorra megszilárdult, mind morál, mind erőforrások tekintetében;
  • az osztrák-magyar erők támadása a főparancsnokok – Franz Conrad von Hötzendorf, Svetozar Borojević és József főherceg – különböző elképzelései miatt szétforgácsolódott;
  • a Monarchia mindössze 48 hadosztályt tudott felmutatni, 58 olasz hadosztály ellenében;
  • a hadművelet során ráadásul a Piave megáradt, ami szétzilálta az utánpótlási vonalakat, és kis híján a kénszerű visszavonulást is meghiúsította.
  • Pintér szerint a kudarcba fulladt támadás felőrölte a hadsereget, ami 1918 októberében már nem volt képes ellenállni egy ellentámadásnak, és a Vittorio Venetó-i csatában az olaszok át is törték a védelmet.

    “Ehhez hozzá kell tenni, hogy ekkorra tulajdonképpen maga a Monarchia, a hátország is fölőrlődött”

    – fűzte hozzá a harcok végeredményét eldöntő csatához Pintér.

    A harckocsi – A kihagyott osztrák-magyar gigaziccer

    Bálint Ferenc és Gondos László előadása sorra vette, milyen technikai és hadászati újításokat szült az első világháború, vagy melyek váltak általa meghatározóvá a modern hadviselésben.

    A téma ismerői számára azonban nem a tömeghadsereg születésének körülményei, a géppuskák hatékonysága, a modernizálódó tüzérség, vagy a haditengerészet története, netán a légi hadviselés megszületésének kimerítő információbőséggel előadott körülményei jelentették az igazi csemegét, volt ennél egy sokkal izgalmasabb mozzanat, ami még a vájt fülű történészek körében sem feltétlenül közismert:

    az Osztrák-Magyar Monarchia ugyanis 3 évvel a világháború kitörése előtt megalkothatta volna a világ első tankját.

    Günther Burstyn, osztrák feltaláló, a Monarchia hadseregének tisztje ugyanis 1911-ben egy merőben formabontó koncepcióval állt a császári és királyi hadvezetés elé, ami a mai harckocsik minden főbb jellemzőével rendelkezett.

    A Motorgeschütz (szó szerint: motoros ágyú) forgatható lövegtoronnyal, lánctalppal ellátott harci jármű volt, aminek a magas felépítményén kívül egyetlen furcsasága a hajtószerkezet két-két meghosszabbítása, melyek a harci árkokon való könnyebb keresztüljutást szolgálták volna. A proto-tank felépítése – akárcsak a későbbi brit modellek – egy mezőgazdasági traktor szerkezetén alapult.

    Császári és királyi rendelet a jövő ellen

    Érdekes kitétel, hogy Burstyn masinája nem az első kísérlet volt egy osztrák-magyar páncélos jármű megalkotására. Egy 1905-ös hadgyakorlat során egy páncélautó prototípusa komoly riadalmat keltett a lóháton szemlélődő tiszti karban, az állatok ugyanis megijedtek a nagy zajt csapó járműtől. A rigolyás Ferenc Józsefet annyira fölháborította, hogy a szerkezet miatt nem tudta nyugodtan lóhátról szemlélni az eseményt, hogy rendeletben tiltotta meg a Monarchia serege számára a páncélozott harcjárművek használatát. Ez a mozzanat is remekül példázza a Habsburg-birodalom, és uralkodójának anakronisztikus és önsorsrontó döntési mechanizmusait, és azt, mennyire képtelen volt lépést tartani a kor innovációival. (Forrás.)

    Az osztrák kormány azonban nem látott fantáziát a gépezetben, és csak abban az esetben lett volna hajlandó támogatni a szerkezet sorozatgyártását, ha Burstyn saját költségen építtet egy prototípust.

    Erre a feltalálónak nem volt pénze, így a birodalom inkább páncélvonatok fejlesztésébe ölte az erőforrásait, ami hosszútávon technológiai zsákutcának minősült (annak ellenére, hogy a szerelvényeknek nagy jelentősége volt a keleti hadszíntéren).

    Így a harckocsi-hadviselés megszületése a britek nevéhez kötődik, a Monarchia pedig egy újabb rövidlátó döntéssel járult hozzá saját végzetéhez.

    Végül, de nem utolsó sorban

    Terjedelmi okokból sajnos a többi előadásról csak említés szintjén áll módunkban beszámolni: Szakály Sándor arról értekezett, hogy az utókor értékítéletei ellenére, miért nem volt különösebb jelentősége a nemzetiségi hovatartozásnak a Monarchia tisztikarán belül; Nánay Mihály a a Habsburg főhercegek hadvezetésben betöltött szerepéről tartott előadást, míg Kaba Eszter az Oroszországban sínylődő magyar hadifoglyok megpróbáltatásaiba és rendhagyó életkörülményeibe engedett bepillantást.

    Hogy harcolt Prónay Pál a nagy háborúban? – Ezen a héten született Limanova híres veteránja

    Cikkünkhöz mi is ezek egy részét használtuk föl: ezredtörténetek, más katonák visszaemlékezései, anekdoták, történelmi tanulmányok és az eltűnt kötetből származó passzusok mentén próbáltuk megrajzolni Prónay Pál első világháborús portréját (vagy legalább annak vázlatát). Öveket becsatolni, mert olyan útra indulunk, amelyen a szélesebb közvélemény utoljára a múlt század 30-as éveiben járt!


    Forrás:alfahir.hu
    Tovább a cikkre »