A rossz magyarokat lelövik

A rossz magyarokat lelövik

Néhány héttel a második világháború vége után a csehszlovák hadsereg – alighanem Eduard Beneš közvetlen parancsára – Pozsonyt és környékét „megtisztítandó”, vérengzést rendezett a magyarok és a lengyelek között. Az eseményeket mostanában kezdi hitelesen feldolgozni a történészszakma.

Az anekdota szerint a 2000-es évek elején távol-keleti küldöttség járt a pozsonyi várban a belváros felújításakor, és a vendégek Ligetfalun végigtekintve rácsodálkoztak a szlovák leleményességre abban a hiszemben, hogy ideiglenes jelleggel egy egész sor házat húztak fel az otthonaikból kényszerűen kiköltöző belvárosiak számára. A Duna túloldalán látható hatalmas panelrengeteg persze nem a rekonstrukciók miatt épült, Közép-Európa egyik legnagyobb, a szocializmusban tartós jellegűnek szánt lakótelepén több évtizede több tízezer ember él.

Nem sokkal korábban, az 1940-es években sokkal szomorúbb események színhelye volt Ligetfalu.

A főleg németek lakta Ligetfalu – német nevén Ergenau – Trianon után Csehszlovákiához került, ezzel egy rövid szakaszon a Duna kizárólagosan csehszlovák folyóvá vált. A lakosság összetétele is megváltozott, többségbe kerültek a csehek és a szlovákok. 1938-ban az első bécsi döntés értelmében a Harmadik Birodalom Reichsgau Niederdonau kerületének része lett. 1944 novembere és 1945 márciusa között a németek kényszermunkatáborokat működtettek Ligetfalun. Hitler Szálasitól kért munkaszolgálatos zsidókat a csehszlovák állam által kiépített erődrendszer megerősítésére, ennek során a majd 2000 munkaszolgálatos körülbelül 30 kilométer hosszú harckocsiárkot ásott ki. A táborok március 29-i kiürítésekor a nácik megölték a zsidók egy részét, 460 ember holttestét találták meg a ligetfalui tömegsírokban, az életben maradottakat Mauthausenbe irányították.

Április 4-én Magyarországgal együtt Pozsony is „felszabadult”. A várost elfoglaló szovjet hadsereg hadifogolytábort létesített a volt tüzérlaktanyában. A zsidó munkaszolgálatosok számára épített fabarakkokba helyezték el a megbízhatatlannak vagy gyanúsnak minősített, többségükben német és magyar embereket. A gyanúsnak minősítéshez akár az is elég lehetett, ha valaki nem értett jól szlovákul, vagy az érintett vagyontárgyait mások kinézték maguknak. A téma kutatója, Szabó József szerint Ligetfalun két tábor működött, két rezsimmel. A magyar internáltak nemcsak hogy viszonylag szabadon mozoghattak a tábornak kijelölt Ligetfalu teljes területén, de anyanyelvű istentiszteletre járhattak, élelmezésükről a Vöröskereszt gondoskodott, és ügyintézésre még Pozsonyba is átmehettek előbb kísérettel, majd kísérő nélkül. A Ligetfalu I koncentrációs tábor köré kerítést vontak, a fegyveres őrségnek engedélyezték a fegyverhasználatot.

1945. július 17-én a pozsonyi katonai parancsnokság már biztosan tudott arról, hogy német nemzetiségű lakosokat végeztek ki a határtérségben. Július 18–20-án a csehszlovák hadsereg megkezdte a német táborok kiürítését és Ausztriába deportálását, de az osztrák szervek nem vették át az embereket. Szabó József szerint a csehszlovák–német határ mentén július utolsó hetében nagyobb mértékű szervezett kivégzésekre kerülhetett sor. A háború utáni tömegmészárlásokban legalább harmincezer ember vesztette életét, de néhány német történész háromszázezer áldozatról beszél. A cselekménysorozat egy része volt a Ligetfalu melletti mészárlás, amely Szabó szerint folyamatosan elkövetett tömeggyilkosság-sorozat volt egymáshoz nagyon közeli helyszínekkel.

http://mno.hu/

A tömegmészárlás ténye 1947-ben került napvilágra, a csehszlovák parlamentben is téma volt, a sajtó is beszámolt róla, az ügyben büntetőeljárást is indítottak. 1947 tavaszán vizsgálatsorozat kezdődött az 1945. május 5. után a német és a magyar nemzetiségű lakosok ellen elkövetett atrocitások feltárására, de azt az 1948. februári kommunista hatalomátvétel megakasztotta. Az esetről szóló jelentés eljutott az ENSZ főtitkárához, a parlament védelmi bizottsága is foglalkozott vele, de az 1948-as fordulat után a bizottságot feloszlatták.

A belügyminisztérium 1965-ben saját hatáskörében ismét vizsgálódott, de az is befejezetlen maradt, az iratokat megsemmisítették. Később feledésbe merültek az események, nyilván nem állt a csehszlovák állam érdekében, hogy a téma továbbra is terítéken maradjon a jogfosztottsággal kapcsolatos más történésekkel egyetemben.

Janics Kálmán, a rendszerváltás után alakult és parlamenti képviselettel rendelkező Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke 1979-ben megjelent, A hontalanság évei című munkájában írt újra a ligetfalui mészárlásról. A témában manapság Janicsot kiegészítve a már korábban említett Szabó József, a Magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium vezető tanácsosa és Dunajszky Géza író, publicista folytat kutatásokat.

1947-ben Michal Géci, a Demokrata Párt képviselője egy olyan tömegsír kapcsán faggatta dr. Ferjenčík belügyi megbízottat, amelyben 90 ember maradványait találták, zömükben gyermekekét és nőkét. Janics Kálmán, illetve az ő nyomán Duray Miklós arról írtak, hogy az észak felől hazaigyekvő magyarországi leventékről volt szó, akiket a nyilas uralom deportált 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére. 1945. május 24-én egy 66 fős magyar leventecsapat csónakjai nekicsapódtak a felrobbantott vasúti híd pilléreinek, és elsüllyedtek. Hatan megfulladtak közülük, a többieket az internálótábor magyar nemzetiségű lakói mentették ki. Szabó József szerint csak feltételezhető, hogy a leventék a tábort felügyelő szlovák belügyi szervek kezébe kerültek, és a szigorú rezsimű koncentrációs táborba vitték őket. Az viszont Szabó szerint nagy bizonyossággal kizárható, hogy az 1947 nyarán exhumált körülbelül 60-90 holttestet tartalmazó sírba magyar leventéket lőttek volna.

De akkor kik voltak az áldozatok? Az 1947-es első híradás felvetette, hogy az áldozatok a ligetfalui megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból származtak. Egy 1947-ben lefolytatott hadbírósági tárgyalás tanúvallomásai szerint az áldozatok nagy része német származású pozsonyi lakos volt, de Szabó József úgy tudja, egyes tanúk állítják, hogy a szentgyörgyi táborból is hurcoltak oda embereket kivégzésre. Az egyik elkövető életrajza megemlíti, hogy német és magyar nemzetiségű emberek kivégzése miatt emeltek ellene vádat. Dunajszky szerint a környéken lakók tanúvallomásaikban arra panaszkodtak, hogy az ismétlődő hajnali fegyverropogás miatt nem tudnak aludni. Ugyancsak Dunajszky írja, hogy a táborba bejáró orvos vallomása alapján 1945 augusztusában már 2900 lakója volt a tábornak, és a tragédiasorozat áldozatai legalább hat tömegsírban nyugszanak.

http://mno.hu/

Pontosabb képünk van az elkövetőkről. A szovjeteket viszonylag könnyen ki lehet zárni, mert az ő érdekük sokkal inkább a hadifoglyok és internáltak szovjetunióbeli munkára fogása volt, nem pedig a legyilkolásuk. Pozsony körzetében a csehszlovák–osztrák, illetve Pozsony és Komárom között a csehszlovák–magyar határt a 4. gyalogos hadosztály és alárendelt egységei biztosították. Érdekesség, hogy a tömeggyilkosság bűnténye sosem került bíróság elé, de egyik áldozatának, Ervin Bacúšan meggyilkolásának ügyében 1947. május 25-én ítélet is született. A tanúvallomások tömeggyilkosság elkövetéséről is szóltak, de a bíróság erre nem terjesztette ki az eljárást.

A kutatások alapján elég biztosan állítható, hogy a vérengzéseket ugyanazok követték el, akik 1945. június 8-án a csehországi Přerov állomásán 246 hazafelé tartó szepességi németet öltek meg. Eduard Beneš elnöktől származó parancs alapján indultak el Pozsonyba Dunajszky Géza szerint azért, hogy a várost „megtisztítsák” a magyaroktól és a németektől. A megsemmisített parancs tartalmára Dunajszky az elnök egy beszédéből következtet. A Bacúšan-ügyben elítéltek között találhatjuk Bedřich Smetanát, Jozef Jančót és Eduard Kosmelt, akik mindannyian a 4. gyalogos hadosztály 17. ezredének tisztjei, illetve tiszthelyettesei voltak. Dunajszky szerint a végrehajtást a Beneš-dekrétumokra hivatkozva Karol Pazúr, az ezred vizsgálótisztje és Smetana ideológiai tiszt rendelte el azután, hogy a családokat megfosztották értékeiktől. Smetana zsidó származása ellenére beállt a Hitler csatlósa, Jozef Tiso vezette szlovák állam hadseregébe, később fogságba esett, Moszkvában titkosszolgálati kiképzést kapott, majd így került a csehszlovák hadseregbe. Kosmel a Tiso-állam katonai akadémiájának elvégzése után a hadsereg tagja lett, szintén szovjet fogságba esett, majd partizánként tért vissza Szlovákiába. Jančót a vádemelés idején már elbocsátották a kötelékből, mert bebizonyosodott, hogy erőszakosan bánt a táborban lévő személyekkel, illetve nőket erőszakolt meg.

Smetanát végül 12, Jančót 9, Kosmelt 7 év szabadságvesztésre ítélték, de egyikőjük sem töltötte le a büntetést, mivel a prágai legfelsőbb katonai bíróság 1947 októberében megsemmisítette a pozsonyi hadbíróság ítéletét. Smetana később Budapesten keresztül Palesztinába távozott, Kosmel ragyogó katonai és politikai karriert futott be: tábornok, a csehszlovák néphadsereg vezérkari főnökének helyettese, parlamenti képviselő, a prágai Károly Egyetem katonai tanszékének vezetője lett. Jančo sorsáról nem tudni semmit. A přerovi tömeggyilkosságért egyedül Pazúrt állították hadbíróság elé, az ügy vádlója szerint Pazúr soha semmit sem bánt meg. Az ügyész halálbüntetést kért rá, a bíróság szabadságvesztésre ítélte, de ő sem töltötte ki büntetését.

A konkrét elkövetőkön túl nem kerülhető meg az állam vezetőinek és konkrétan Benešnek a felelőssége sem. A háború borzalmaiért, a Csehszlovákiával szemben elkövetett bűnökért elsősorban a németeket tették felelőssé, ami találkozott a szélesebb társadalom véleményével is. A németekkel szembeni bosszút ezért jogosnak tartották. Elszórtan a magyarok ellen is követtek el hasonló tetteket, de Szabó József szerint Szlovákia politikai vezetése hatékonyabban tudta megvédeni a magyar lakosságot. Gustáv Husák, Csehszlovákia később szlovák származású kommunista államfője egy keményebb fellépést sürgető felvetésre azt válaszolta, hogy azt nem tette lehetővé a nemzetközi helyzet; az efféle szándékok keresztülviteléhez nem állt rendelkezésre elegendő erő; egyébként is, a magyarok békés úton Magyarországra telepítése volt a cél.

A tragédia 70. évfordulójára emléktáblát állítottak a tömegmészárlás helyszínén.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »