A tolerálhatatlan intolerancia

A tolerálhatatlan intolerancia

A liberalizmus belső ellentmondásairól értekezett vitaindító cikkében Csizmadia Ervin a Magyar Nemzet hasábjain. Arra jutott, hogy a liberalizmusnak tolerálnia kell más világlátásokat, identitásokat is. A neves elemző a liberalizmus egyik valóban gyenge pontjára tapintott rá – liberálisként. Nem új felismerés ez, ne legyünk azonban igazságtalanok: a politikai gondolkodás egyik örök kérdése, hogy mennyire tolerálható az intolerancia. Avagy, ha alapérték a szólásszabadság, akkor élhetnek-e ezzel a szólásszabadságot ellenző csoportok is? Ha alapérték a demokrácia, az eszmék és pártok demokratikus versenyében van-e helyük a nem demokratikus eszméknek és pártoknak? Ha pedig azt mondjuk, mindennek van határa, akkor mi lesz az a kiszámítható kritérium, amely megállapítja ezt a határt?

A konzervatívoknak például kevéssé kell ezen kérdésekkel megküzdeniük, mivel világlátásuk belső koherenciáját nem veszélyezteti az, ha korlátozhatónak tartják a szólásszabadságot, nem is beszélve az államrend elleni szervezkedéssel szembeni fellépésről. Mindazonáltal akár még liberális és demokrata szempontból is lehet azzal érvelni: egy államberendezkedés joggal feltételezi a saját maga iránti lojalitást. Ezzel együtt még így is csorbulnak a liberális eszmék, amikor gyűlöletbeszéd- és diszkrimináció-ellenes törvényekkel korlátozzák az emberek szabadságát – vagy épp előnyben részesítik az egyik liberális alapelvet (egyenlőség) egy másikkal szemben (szabadság).

Lehet, hogy mégis a konzervatívoknak van igazuk?

Míg a liberalizmus eredetileg szabadságelvűséget jelentene, a kortárs liberális szerzők túlnyomó többsége inkább az egyenlőségről értekezik (tehát igazából nem liberális, hanem progresszív baloldali), mivel annak kiterjesztésétől várja a szabadság növekedését. Eközben azonban csak az elnyomottnak és hátrányos helyzetűnek feltüntetett csoportok szabadságát növelik a gyakorlatban, és mindenki más szabadságát korlátozzák ezen csoportok érdekei miatt.

És itt már régen nem pusztán a jobb módú rétegek megadóztatásáról van szó a szegényebb rétegek javára, és nem is a tehetségtámogatásról az esélyegyenlőség nevében, hanem – például Kanadában és az Egyesült Államokban – egyre inkább a vallásszabadság, a szólásszabadság és a vállalkozási szabadság korlátozásáról például az alternatív szexuális identitású „kisebbségek” érdekében, e szabadságok ugyanis a diszkrimináció megideologizálásának számítanak az egyenlősítők szemében. Ha egy fotós vagy cukrász azért nem vállal egy melegesküvőt, mert már foglalt az időpont, akkor jogosan jár el, de ha világnézetére hivatkozik, akkor diszkriminál. Nem arról van szó, hogy egy boltos kiszolgál-e valakit vagy sem, hanem vállalkozók saját munkaszervezéséről, arról, hogy megválaszthatják-e, kiknek dolgoznak. Lehet, hogy mégis a konzervatívoknak van igazuk, akik szerint az egyenlőség és szabadság inkább ellentétei egymásnak, semmint kiegészítői?

Hol van a tolerancia határa?

A fő kérdésnek az tűnik, hogy hol van a tolerancia határa, és ezt meg tudjuk-e állapítani. A liberálisok legújabban az elismerésvágyra apellálnak: az emberi méltóság kívánalma akkor teljesül, ha elismerjük a személy életmódját, világlátását, azaz eleget kell tenni az elismerésigénynek. A kritika különféle formái viszont sértik ezt az elismerésigényt, azaz lelki sérülést okoznak, és – figyelem! – a másik emberi mivoltát vonják kétségbe. A probléma ezzel az érveléssel az, hogy ilyen alapon akár a keresztények bírálata is ellenjavallott lehetne, hiszen ez a keresztények érzékenységét és komfortérzetét sérti. A viszonválasz kétféle szokott lenni: a keresztények nem elnyomott kisebbség és a kereszténység nem veleszületett tulajdonság. Szerintem azonban erős cinizmus, ha azt mondjuk, valakit lehet csak azért sértegetni álláspontja miatt, mert a világnézet és a vallás nem veleszületett, hanem úgymond „választott”, vagy legalábbis megváltoztatható. Márpedig ez szokott az egyik alapja lenni a nácizmus és a kommunizmus közti megengedhetetlen különbségtételnek, nevezetesen, hogy származásunkat nem tudjuk megváltoztatni, a világnézetünket igen. Magyarán: miért nem lettél kommunista? Ez az érvelés persze az itt leírtnál némileg kifinomultabb, de a lényege ez, terjedelmi korlátok miatt pedig nincs helyünk árnyalatok érzékeltetésére (nem is beszélve arról, hogy például arisztokratának lenni is származás kérdése volt). A kortárs toleranciaigények azonban, mint említettem, az elismerést tartják az emberi méltóság lényegének, így ezt óhajtják politikailag elismertetni.

A legfőbb probléma szerintem mindezek mellett az, hogy a tolerálandó csoportok, osztályok, viselkedésminták folyamatosan szaporodnak. Jól mutatja ezt az alternatív szexuáliséletmód-kisebbségek ernyőszavának folyamatos bővülése: LMBT, LMBTQ, LMBTQI, LMBTQIA… Emellett a másik, még veszélyesebb probléma a fogalmak újra és újra történő átértelmezése, tágítása. Homofóbnak eredetileg azt nevezték, aki irracionális módon viszolygott a homoszexuálisoktól, esetleg ezt tettlegesen is kifejezte. Ma már a melegházasságot észérvek alapján ellenzők is homofóbok. Rasszista eredetileg az volt, aki alsóbbrendűnek tartott egy-egy nemzetet, rasszt valamilyen biológiai, öröklődő(nek vélt) tulajdonság alapján. Ma már az is rasszista, aki nemkívánatos kulturális minták továbbadására mutat rá: ha fontosnak tartom, kik voltak a kölni erőszakoskodások elkövetői, nevezetesen hogy bevándorlók, akkor rasszista vagyok, holott nem gondolom, hogy (szó szerint) „a vérükben van” a bűnözés, hanem jó okkal feltételezem, hogy a magukkal hozott kulturális minta az, ami miatt épp ők voltak az elkövetők. A bőrük színe, az öltözködésük, az általuk beszélt nyelv pedig azért fontos, mert a többi közt ilyen tulajdonságok alapján szokás tetteseket keresni a bűnüldözésben.

A liberálisok csak saját magukat fogják tolerálni?

Ha nem tartjuk kordában a valóban nem tolerálandó nézeteket, tetteket és az ezekre vonatkozó fogalmak értelmezését, akkor oda lyukadunk ki, hogy a liberálisok (progresszívak) csak saját magukat fogják tolerálni, ami egyébként logikusan következik is abból, hogy a liberálisok szerint ők az egyedüliek, akik igazán vallják a toleranciát. Ha ugyanis a liberalizmus a tolerancia világnézete, akkor szükségszerűen minden más világnézetben van valami intoleráns, tehát végső soron nem tolerálható. Emellett a társadalomban mindenki joggal állíthatná, hogy valamilyen kisebbség tagja, legyen az nemzeti, vallási, nemi vagy tevékenységbeli (miért ne állíthatnák például a kihaló mesterségek űzői, hogy ők elnyomott kisebbségek, akikre nem hárul elég figyelem?). Könnyen oda juthatnánk, hogy senkit nem lehet kritizálni, és mindenkinek joga van megsértődni valamin. Mindez nem csak elméleti felvetés: az angolszász egyetemek professzorai sosem tudhatják, melyik félmondatukkal épp kit sértenek meg a sértődékeny diák akár pillanatnyi hangulata alapján. A jogos igények és sértődési alapok folyamatosan szaporodnak, és aki nem veszi ezeket figyelembe, a katedra helyett könnyen az utcán találja magát.

Mi lehet a megoldás? A liberalizmusnak, akár- csak más világnézeteknek, számos ága-boga van. Egy kortárs amerikai liberalizmusvitában az egyik hozzászóló rámutatott: meg kell különböztetnünk egymástól a teoretikus liberalizmust és a hétköznapi liberalizmust. A teoretikus, filozófiai liberalizmusnak koherensnek és konzisztensnek kell lennie. A hétköznapi, gyakorlati liberalizmus azonban felfogható pusztán úgy, mint a modern, sokféle világlátást magukénak tudó, sokféle életmódot élő emberek közt a politikai közösségben meghozott egyezségek, kompromisszumok sorozatát. Az „élni és élni hagyni” elvének egyfajta olyan, kényszer szülte, tökéletlen megvalósítása, ami elősegíti az együttélést, ugyanakkor nem kell hogy egy filozó-fiai igényű eszmeiség koherenciája járjon vele együtt. Lehetnek benne ellentmondások, súrlódások és lehet töredékes, továbbá nincs szüksége egy végső alapelvre, mivel a politikai életben mindig új és új problémák vetődnek fel, így egyszer a szabadság, máskor a biztonság, a rend, megint máskor a környezet védelme, esetleg a gazdasági prosperitás a fontosabb. Vannak tehát értékek, amelyeket időnként csak egymás rovására, és vannak olyanok, amelyeket pedig egymást feltételezve lehet érvényre juttatni. Úgy látom, a teoretikus liberalizmus, még ha a történelemben sokat köszönhetünk is neki, mára veszélyessé és dogmatikussá vált, míg a koherenciát nem igénylő gyakorlati liberalizmus (nagyvonalúság) továbbra is szükséges a békés együttéléshez.

A toleranciát pedig eredeti jelentése szerint kell értenünk, azaz elviselésként. Elvárható bárkitől, hogy passzív módon elviseljen neki nem tetsző életmódokat maga körül, de hogy aktívan ki kelljen fejeznie elismerését azok folytatói iránt, az abszurd kívánalom.

A szerző újságíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 21.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »