A vízilabdát is átalakította a TAO

A vízilabdát is átalakította a TAO

A társaságiadó-kedvezmény sokat segít a vízilabda finanszírozásában is, de még több olyan magasan képzett edző kell, aki a legfelsőbb szinten tud foglalkozni a gyerekekkel – mondta lapunknak Märcz Tamás, a vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, aki arról is beszélt, hogyan lehetne eladhatóbbá tenni a sportágat.

Vízilabdában havi 2-2,5 millió forintot is megkeresnek a topjátékosok a magyar bajnokságban egy összeállítás szerint. Reális ez az összeg?
Nem turkálok a zsebekben, szövetségi kapitány vagyok, nem pedig menedzser. Ettől függetlenül játékosként is az volt az ars poeticám, hogy mindenki annyiért játsszon, amennyit a piacon megfizetnek érte.

Ha az NB I-es labdarúgók egy része 6-8 millió forintért szaladgál a pályán, talán nem kell sajnálni ennek a harmadát az olimpiai vagy világbajnok pólósoktól.
Legyen az futballista vagy vízilabdázó, nem lehet összehasonlítani, mennyit ér egy élsportoló és egy civil ember foglalkozása. Ne feledjük, ezt nem lehet 60-70 évesen űzni, jó esetben is 35-36 éves korukig kell megalapozniuk a jövőt. Míg más eközben egy közép- vagy nagyvállalatnál lépdel felfelé a ranglétrán, ők minden mást feláldozva, a kora reggeli órákat és a hétvégéket ugyanúgy az edzéseknek, mérkőzéseknek szentelik. Még ha egy élsportoló egyetemet végzett is, a versenyszférában nem indul egyenlő esélyekkel napi hat-nyolc óra edzés mellett, és utólag sem tudja visszahozni a civil élet felépítése szempontjából elveszett időt.

Jó esetben azért van miből finanszírozniuk a visszavonulás utáni átmeneti időszakot.
Valóban nőttek a fizetések az utóbbi időben, hiszen egyre élesebb a harc a jó játékosokért. Három csapatunk, a Szolnok, az Eger és az OSC a Bajnokok Ligájában érdekelt, kettő, a Ferencváros és a Miskolc pedig az Európa-kupában. Ezek a klubok anyagilag kellően stabilak ahhoz, hogy a nemzetközi porondon is erős keretet vonultathassanak fel. Szerencsére a hatodik helytől lefelé is életképes költségvetésű, stabil anyagi lábakon álló egyesületeket találunk.

A sportág fejlődését mennyiben segítheti a TAO-rendszer? Az évi 60-70 milliárdos pénzcsap felerészben a labdarúgást szolgálja, de azért marad forrás a vízilabdára is.
Nagyon sokat segít a TAO a finanszírozásban, a szülőknek például sokkal kevesebbe kerül a gyerekek sportolása, gondolok itt a tagdíjakra, öltöztetésre, étkeztetésre vagy utaztatásra. A klubok jól felfogott érdeke berendezkedni a társaságiadó-kedvezmény utáni időkre, vagyis minél több értéket teremteni, legyen az uszoda, tornaterem építése, modern kondicionálógépek vagy korszerű orvosi eszközök beszerzése. De jó néhány olyan szakosztály is megjelent, amely a TAO-ra elsősorban anyagi lehetőségként tekint, a szakmai munka pedig másodlagos. Napirenden is van a szabályozásuk, hiszen jelenlétük felhígíthatja a mezőnyt, márpedig egy 30–0-s meccsből a győztes és a vesztes fél sem tanul. Jóval több a gyerek, akikkel foglalkozni kell, így a kényszer szülte edzők is megjelennek a medence partján. Az edzői utánpótlást is át kell gondolni, nem szabad, hogy elkényelmesítsen minket ez a rendszer. Nem véletlen, hogy a szövetség edzői licencet kér azoktól, akik dolgozni szeretnének.

Amikor átvette Benedek Tibortól a stafétát, milyen tanulságokat vont le elődje munkásságából? Neki sem lehetett könnyű a 15 éves Kemény-éra után a mély vízbe ugrani.
Horkai Györgynél lettem válogatott, később pedig Kemény Dénesnél is ott voltam a csapatban, az ő munkájukat még játékosként figyeltem, de később nyaranta lementem Kemény edzéseit nézni, így tettem Benedek irányítása alatt is. Nehéz helyzet volt az övé, Tibor minden idők egyik legsikeresebb kapitányát követte, mint ahogy nekem is egy világbajnok, Eb-ezüstérmes szakvezető után kellett érkeznem. Bár a riói ötödik hely után volt csalódottság, ami nyomokat hagyott. Nem mindenki érezte úgy, hogy neki tud menni egy újabb megmérettetésnek, de végül Varga Dénes, Hosnyánszky Norbert és Hárai Balázs is csatlakozott a válogatotthoz.

Utólag hogyan tekint vissza a budapesti vb második helyére? Elbukott döntő vagy fehérarany?
Sikeres világbajnokság volt, ám az ezüstnek nem lesz aranyszíne. Az elvárás az volt, hogy lépjünk túl a negyeddöntő küszöbén, ez teljesült. Nem véletlenül győztek a horvátok, az övék volt a legerősebb, legkomplexebb csapat, de a bronzérmes szerbek se voltak gyengébbek, mint amikor olimpiát nyertek. Néhány ország már a jövő csapatát kereste, nekünk viszont megfelelési kényszerünk volt Budapesten. Amikor behívtam tizennyolc játékost, még nem tudtam, melyik lesz az a tizenhárom, aki a vb-csapatban is ott lesz, talán nyolc-kilenc ember szerepe nem volt kérdés. Nagy Viktor, Varga Dénes vagy épp Vámos Márton igazolta a klasszisát, ám került be olyan játékos is, akire korábban kevesen gondoltak, például Török Béla.

Júliusban, Barcelonában lesz az Eb, ahol várhatóan ismét a délszlávokkal csatázunk.
A vb-nél is nehezebb dolgunk lesz, hiszen frissítjük a csapatunkat, aminek nem biztos, hogy azonnal eredménye lesz. Akár négy-öt új játékos is lehet a keretben. Tágra nyílik az olló, az új generáció egyre több tagja kaphatja meg az év során az esélyt, ami nem feltétlenül jelenti, hogy az Európa-bajnokságra is utazhatnak, de a lehetőségük megvan. Ilyen lehet a mezőnyjátékosok közül Kovács Gergő, Jansik Szilárd vagy Vadovics Viktor, míg a kapusposzton üde színfolt Vogel Soma és Csoma Kristóf belépése is.

Messze van még 2020 és Tokió, de a közvélemény mindig aranyat remél, sőt vár. Nem túlzás ez?
A vízilabda-válogatottal szemben mindig maximalisták az emberek, legyen az olimpia vagy felkészülési torna; ha nem állunk fel a dobogóra, máris azt boncolgatja a sajtó és a szakma, hogy mi a baj. Húsz-harminc éve lehet, hogy három-négy ország között osztották ki az érmeket, ma viszont már hét-nyolc csapat reális eséllyel pályázik a pódiumra, ahogy futballban vagy kézilabdában is. Ráadásul ezt az élbolyt olyan második vonal követi, amelynek tagjai bármikor meglepetést okozhatnak.

Ma már a legnagyobb sztárok sem vágynak feltétlenül külföldre, holott nem olyan rég még az olasz légiósélet volt a sláger. Miért?
Az 1990-es években láttuk, hogy a topjátékosok mind ott vannak. Nekem is ez volt az álmom, végül Savonától Reccóig több mint tíz évet töltöttem Olaszországban. Amikor kimentem 2000-ben, a tizenkét csapatos bajnokság rendkívül kiegyensúlyozott volt, még az utolsó helyezettnél is előfordult, hogy olimpiai bajnok szerepelt. Akkoriban a vízilabda sokkal jobban pozicionálta magát Olaszországban a sportágak között. Több volt a néző, nagyobb volt a televízió érdeklődése, több pénz is áramlott az irányukba, ami vonzó volt a külföldiek számára is, hisz itt lehetett a legjobban keresni. A gazdasági viszonyok azonban nem mindig voltak átláthatók, igaz, nem is vonták átfogó ellenőrzés alá a klubokat. Egy kivételével mindig olyan helyen állomásoztam, ahol rendezett volt a háttér, de a pályafutásom vége felé egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerültek az egyesületek, így jobbnak láttam, ha Magyarországon folytatom. Azóta kifehérítették a klubokat, központilag odafigyelnek a legális működésre. Komoly kihívásokkal néznek szembe, hiszen a többi csapatjáték mellett az atlétikának, a kerékpársportnak vagy az autó-motor versenyeknek is komoly elszívó hatásuk van a mecénások terén.

Napjainkban a nagy nevek Olaszország helyett a magyar bajnokságban szerepelnek. Ezzel nem lövik lábon magukat a hazai klubok? Elvégre a saját nevelésű fiataloktól veszik el a légiósok a játéklehetőséget.
Többnyire a legmagasabb színvonalat képviselik a külföldiek, aki közepes vagy gyenge, az nem ragad itt. A szabály három légióst enged egyszerre, de több esetben ezt honosítással játsszák ki, előfordul, hogy két magyar csapat rangadóján úgy vannak tizennégyen a vízben, hogy közülük tíz is külföldi. Erre az edzők azt mondják, hogy a lehetőség adva van, verekedjék be magukat a magyar fiatalok is a csapatba. Be is verekszik, a mérkőzések kritikus pillanataiban mégis a légiósok vállán van a teher, mert bennük bíznak. Két-három külföldinél a honosításokkal együtt sem kell több, ezt a másik oldalról Olaszországban is így láttam. A klubok inkább a nemzeti csapattal vannak kölcsönhatásban. Ha a válogatott jól szerepel, mint a budapesti vb-n is, könnyebben találnak szponzort, feltéve, hogy minél több játékost fel tudnak vonultatni a siker letéteményesei közül. Tegyük fel, hogy az ezüstérem helyett hatodik helyet hoz a világbajnokság: nehezebb lett volna meggyőzni klubszinten is a támogatókat a folytatásról.

Visszatérő téma a vízilabda átalakítása: tavaszi-nyári lebonyolítás, a bírói döntések közérthetőbbé tétele, rövidebb pálya, kisebb labda. Lát ezekben fantáziát?
A tévé nagy úr, az első és legfontosabb, hogy jól közvetíthető mérkőzések legyenek, az eladható termékhez pedig nem elég két jó csapat, elengedhetetlen a kifogástalan hangosítás és világítástechnika, az ideális fényviszonyok mellett minél több jó kameraállás. A helyszíni élvezhetőséget növelheti a játékvezetők mikrofonos felszerelése, így a magyarázatokból, kommentekből a nézők is azonnal tudják, miért született az ítélet. Ha jó a helyszínválasztás és a szervezettség, akkor a vízilabda érdekli az embereket, a budapesti vb-n is 8000 néző jelentette a telt házat, de ennek a nézőtérnek a többszörösét is meg tudtuk volna tölteni. A játékvezetésnek stabilnak, egyértelműnek és közérthetőnek kell lennie, de a pályarövidítés nem elsődleges kérdés: egy meccs nem attól jó, ha percenként a hálóban van a labda. A nézők kiszolgálása terén az amerikai foci vagy a baseball is lehet minta, holott nem feltétlenül izgalmasabb sportágak a miénknél. Dolgozni kell a játékosok promotálásán is, hogy erősebben kötődjenek a sportághoz a szurkolók.


Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »