Abszolútum

Keressük a tökéletest. Mert az ember már csak ilyen. Ha akarom vallási alapon, ha akarom materialista szinten. Holott az emberi történelem – vagy akár a művészet – a tökéletlenség története. A tudomány mindig leírja: „Jelen tudásunk szerint”.A fajok fennmaradása, alkalmazkodása gyakorlatilag úgy történik, hogy a sejtreprodukció során nem mindegyik ismétlési folyamat sikerül tökéletesen. Ezt hívják úgy: mutáció. Ha ez nem lenne, az évmilliók alatt megváltozott körülményeket nem tudná követni az élő szervezet.
A művészet is a tökéletlenséget ábrázolja. A csodabogár tudóst, aki ahelyett, hogy minden nap elvégezné a munkáját szorgosan, mint munkatársai, titokban valami fura dolgot keres a laboratóriumban. Vagy a hivatalnokot, aki gyakran álldogál a templomkert bejáratánál, és valami különös dolgot csinál hajnalonként. Vagy az embert, aki láthatatlanná vált. A hőst, aki egyedül szállt szembe a százszoros túlerővel, pedig értelmetlennek tűnt, és egészséges lelkű ember nem tesz ilyesmit. Háry Gyula városképein az ember elámul azokon a fura vöröses kéményeken, pedig egy kémény nem így néz ki.
A tökéletes kémény bizony érdektelen. Mint ahogy az a kémény is, ami már nem is hasonlítkéményre. Ami már annyira tökéletlen, hogy nem is emlékeztet a tökéletesre, az azért érdektelen, mert elvesztette a viszonyítási alapot, így nem kelt feszültséget, és meg sem döbbenünk a tökéletlenségen. Ez a modern művészet.
Sokan hajszolják az abszolútumot. Hirdetik is. Magam is ismerek ilyen embereket. Ilyenkor mindig gyanakszom. A hibátlanság felmutatása gyanús. Nem emberi. Nem kapcsolódik az élethez. Épp ezért hazug. A mindenkit hangosan megértő liberális, a minden szabályt hangosan betartó katolikus. Az ilyet kerülöm. Ha valakit megismerek, keresem mindig a kis hibákat. Mert ha kis hibát találok, valószínűleg nincs nagyobb baj. Mert jegyezzük meg, ha valaki nagyon humanista, világmegváltó, szabálykövetőnek hirdeti magát, az mindig gazember.
illusztráció: Háry Gyula (1864-1946) festménye


Forrás:pozsonyiadam.blogspot.com
Tovább a cikkre »