Ambrus Csaba: Önkéntes rabszolgák

Ambrus Csaba: Önkéntes rabszolgák

Ha megengedik, egy személyes élményemből fakadó rövid történetet osztanék meg Önökkel. Ritkán szoktam ilyet tenni, de ez most kikívánkozik belőlem.

Magánéletem gyakorlása részeként elég sűrűn megfordulok Budapesten. Az élet úgy hozta, hogy a legutóbbi látogatásom alkalmával kénytelen voltam új szálláshely után nézni, mert az általam kedvelt és megszokott vendégfogadók, sajnálatomra, telt házat jelentettek. Végül mégse bántam, mert a kiválasztott takaros kis panzió – a segítőkész személyzettel és a szolgáltatásokkal együtt – remek választásnak bizonyult.

De történt aztán valami, ami miatt néhány nappal később már inkább keserű szájízzel, mint jóérzéssel gondoltam vissza derék vendéglátóimra.

A panziót vezető középkorú házaspár férfi tagja már az első reggel a lelkemre kötötte, hogy amennyiben lehetséges, kerüljem a 3-as metrót, mert „állítólag életveszélyes”. Bár az is igaz – tette hozzá – hogy ő kb. huszonöt éve nem metrózott, és a hallottak alapján szeretné, ha ez az állapot a következő huszonöt évben is fennmaradna. Szerényen közöltem vele, hogy eléggé gyakori jelenség vagyok errefelé, ilyenkor metrózni is szoktam, de nem tapasztaltam semmiféle rendellenességet. Sőt, a Kolozsváron megszokott hullámvasútszerű tömegközlekedéssel szemben, kifejezetten felüdülést jelent számomra az itteni utazgatás.

Másnap a reggelinél – ami egyébként kifogástalannak bizonyult – fültanúja voltam egy tízperces jelenetnek, melyben házigazdám – csinos felesége mosolyának árnyékából – éppen kioktatott néhány külföldi turistát, aminek összefoglalt lényege, hogy „no metro 3 if possibil”, és vigyázzanak a zsebtolvajokra. Egyébként a hármast, azt mutatta, a zsebtolvajlást pedig inkább eljátszotta, mint mondta. Ráadásul egy olyan angol kiejtés kíséretében tartotta az eligazítást, hogy azt könnyebb lett volna a magyar ábécé segítségével papírra vetni, mint Shakespeare nyelvének betűtárát használva.

Belegondoltam, vajon hány külföldi turista távozik innen évente azzal a tudattal, hogy Budapest amúgy szép város lenne, ha nem nyüzsögnének benne a zsebtolvajok, és nem heverne romokban a tömegközlekedés azon része, melyet figyelmes házigazdám intelmére végül igénybe sem vettek.

Három nap múltán a kapcsolatunk egy újabb szintet lépett előre. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy miután jobban megismertük egymást, ő egyre direktebben kommunikált, én pedig egyre bátrabban védekeztem. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, többek között az én erdélyi magyarságom is szóba került. Óvatosan rákérdezett, hogy a „tőlük” kapott állampolgársággal tudok-e bármit is kezdeni a négyévenkénti szavazáson kívül? Nehezemre esett értelmes választ adni, mert nem nagyon szoktam azon agyalni, hogy mit is kezdhetnék az „Orbántól kapott” állampolgárságommal. Normális ember nem tekint úgy a tárcájában lévő személyigazolványra, mint kiaknázható többfunkciós lehetőségre.

Derék házigazdám azt is elmondta, hogy soha nem járt még Erdélyben, bár tudja, hogy sokan beszélnek arrafelé magyarul, és tényleg nem szeretne megbántani, de azért Erdély, mégiscsak Románia. És ha már így van, akárhogy is vesszük, Románia nem egy közkedvelt turistaparadicsom. Nos, ebben egyetértettünk.

Hírdetés

Próbáltam finoman rávezetni arra, hogy Romániát nem csak a Duna Delta és a Fekete tenger miatt érdemes meglátogatni, hanem elég sok magyar vonatkozású látványosságot is találhat mifelénk. Nem dicsekvésként mondom, de Fadrusz János Mátyás szobrát – a mögötte lévő templommal együtt – még ázsiai turisták is fényképezgetik. Szóval egyáltalán nem ciki, ha pesti vállalkozóként arra vetődik magyarként az ember.

Az ötödik napon már kezdtem úgy érezni magam náluk, mintha a HVG vagy a 444.hu szerkesztőségében béreltem volna szobát. Ami a saját panziójának területén kívül esett, az semmi és senki nem felelt meg a tulaj ízlésének. A közlekedés, a város, az ország, a vendéglátóipar, a taxisok, mind-mind egy elcseszett világ részei voltak számára. Ellenségek, akadályok, vérszívó piócák és idegrombolók hadának közös halmaza.

Nem nagyon értettem az egészet. Itt van egy ember, egy sikeres vállalkozó, ő maga mondta, hogy mázlim volt, mert szinte egész évben telt ház van nála. Ott ragyog mellette egy csinos feleség, mindketten egészségesek, az autójának árából talán egy tízemeletes panelre is futná. Élhetne boldogan, minimális hétköznapi gondokkal küszködve, az emberek – vagyis mi, a vendégek – gyakorlatilag házhoz hozzuk neki a megélhetését, amiért ő cserébe, még annyi fáradságot sem kellett vegyen eddigi élete során, hogy vendéglátósként elsajátítja az angol nyelv alapjait. Ehelyett reggeltől-estig panaszkodik, retteg a zsebtolvajoktól, rémálmok gyötrik, talán azt álmodja, hogy nyitott ajtókkal száguld vele Románia felé a hármas metró. Brr!

Harcol a saját démonjaival, mint Hernádi Juci és a többi meg nem értett művész, vállalkozó, értelmiségi pályakezdő, sóhajuk mélyebb az éhezőkénél, hangosan zokognak, késsel szurkálják saját és egymás testét, hogy üvöltésük hitelesebb legyen, meghatóbb, hátha odavonzza a világ együttérzésének javát.

Pedig csak tükörbe kellene nézni – vagy körül – és látni a világ valós fájdalmait, aztán hálát adni a sorsnak, amiért nekik más jutott.

És néha nem árt imádkozni. Mert Istent legalább annyira nehéz lesz leváltani, mint Orbánt.

Aki nem hisz nekem, az kérdezze meg a Vágó Pityut meg a Gyurcsányt.

A szerző kolozsvári író

The post Ambrus Csaba: Önkéntes rabszolgák appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »