Apám naplója. 1943. január 15., péntek: Menni, menni kell

“1943. jan. 15., szombat. Reggel ébredek fel, a lábam nagyon fáj, alig tudok járni. Egy orosz házba mentünk melegedni. Lefeküdtem a szalmára, hol orosz foglyok voltak, annyira fáradt voltam, hogy lefeküdtem közéjük. Különösen a jobb lábam fájt, combban és lágyéknál. Úgy vonszoltam magam, pedig még hátra volt kb. 30 km. Pihenés után még nehezebb, alig bír az ember megmozdulni. Nagyon erős a hideg, mínusz 30 fok alatt. Gyenge kesztyűim vannak, áteresztik a hideget, és mégis menni kell, az oroszok a nyakunkban vannak, menekülünk, és mégis megyünk, jobb, mint a fogság, az biztos halál.

Éjfél után 2 órakor értünk egy kis községbe. A nevét nem tudom, nem is kérdeztem. Az első dolog ilyenkor lakást keresni. Felzörgetjük az oroszokat. Ágy nincs, kevés kis szalma, pokróc, ha hideg is van, azért csak elalszunk. Mély álomba merülve, csak a reggel ébreszt fel bennünket. Sajnos reggeli, ebéd, csak elvétve van. Kaptunk kevéske konzervet, hozzá kis feketekávét, ez az egész. Élelmünk kevés van, hiszen mindent ott kellett hagyni, az első csak az volt, hogy menni, csak menni. Meg is látszik rajtam, az arcom beesett, a szemeim karikásak a hidegtől, a kialvatlanságtól, a kimerültségtől. Sokat fogytam. Hogy hol fogunk letelepedni, azt még nem tudjuk. Az anyagunk ott veszett, minden célszerűen, praktikusan el volt készítve, most az oroszoké lett. Annuska, Klári, Natus, ugyan mit csinálhatnak? Szegények, biztosan visszasírnak bennünket.
Már elég volt a muszka földből, de ezután is az a kérdés, hogy leváltanak-e bennünket? A naplómat egy szegényes orosz viskóban írom, az óra 10 óra felé jár, hideg van, a lábam fázik, hát még ott künn. Mennyit fogunk még ma menni? Nehéz lesz, hisz a bal lábam nagyon fáj, de ha kell, akkor menni kell. Nem tudom, édesapám mit gondol, sejti-e, hogy hol vagyok? Eszterék, ők megtudják, az őrnagytól küldtem levelet, leírtam, hogy áll a helyzet. Csak a levél eljusson haza! Kellemetlen lenne, ha elfognák valahol. Bízzunk és reméljünk, a további utunkról későbben fogok szólni.”

A fenti sorokat Kirkovics István, a Don-kanyart megjárt, ott szolgálatot teljesítő katona vetette papírra nem messze az áttöréstől, egy katonai kórházban, amely az első vonalban harcoló, életben maradt, de megsebesült magyar hősök egyik orvosi központja volt. A naplót magának írta, soha nem gondolván arra, hogy eljut a nagyközönséghez, hiszen egy olyan ember belsőjét tárja elénk, aki kiírja magából, magának a bánatot, szenvedést, megmutatja emberi arcát, a maga belsőjét kendőzetlenül, mert csak hite, lénye, kiállása az, amit minden nap saját maga is mérlegre tesz, a hétköznapi ember hősiességével és gyarlóságával egyaránt. Ezt a csomagot hagyta örökül utódjára, amelyben a Sopron környéki faluból a második világháború szinte minden jelentősebb harci eseményébe sodródott, egy leszegényedett nemesi családból származó, ezért paraszti sorban élő félárva huszonéves fiatalember vall magáról, a korról, és azokról a történelmi eseményekről, amelynek részese volt.

A héten ebből a naplóból idézzük a naprakész részleteket a magyar történelem máig is feldolgozatlan, nem kellő mértékben átvilágított időszakából, tisztelegve a Don-kanyar magyar hősei emléke előtt.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »