Az 1956-os emigráció is történelmi trauma

Az 1956-os emigráció is történelmi trauma

A Veritas Történetkutató Intézet szervezett előadást az 1956-os magyar emigrációról. A beszélgetést a szervezet főigazgató-helyettese moderálta, a szereplők Rácz János tudományos munkatárs és Kecskés D. Gusztáv, az MTA BTK Történettudományi Intézet főmunkatársa voltak.

Gyengén őrzött határ

Az emigrálni tervezők teherautókon és buszokon, de sokszor gyalog jutottak el a határhoz, legtöbben 1956 novemberében keltek útra.

1956 októberének végére fokozatosan gyengült a határőrizet, az aknamezőket tavaszra jelentős részben megszüntették az enyhülés jegyében. Így az 1949-ben hermetikusan elzárt ország határsávjainak felügyelete kevésbé volt szoros, de ez nem jelentette azt, hogy szabadon átjárhatóvá vált. A forradalom napjaiban szinte teljesen megszűnt az ellenőrzés, viszonylag könnyen el lehetett hagyni az országot – hogy aztán november 4-e után a szovjet csapatok, magyar határőrökkel karöltve újra felállítsák a szigorú őrizetet, ami később halálos áldozatokat is követelt.

A folyamat viszont nem ment gyorsan, a visszatérő Vörös Hadsereg először nem is foglalkozott ezzel a kérdéssel, gyakorlatilag november közepéig-végéig átjárható maradt a nyugati és déli határ, így kétszázezer ember kiözönlött Magyarországról.

Minek nevezzük őket?

A propaganda a kivándorlókat disszidenseknek nevezte, így ez a jelző hamar pejoratívvá vált. Rácz János szerint mára összekeveredtek a fogalmak, sokan maguk is mondják, hogy disszidáltak, nyilván nem negatív értelemben. Ez eredetileg értéksemleges szó volt, de a politikai átértelmezés miatt változott. A menekültek vagy emigránsok jelzők viszont sokkal barátságosabbak ennél.

Kik voltak ők?

Kecskés D. Gusztáv elmondása alapján legnagyobb részük 25 év alatti volt, jelentős számban 18 és 14 éven aluliakkal. Kétharmaduk férfi, több mint 60 százalékuk fizikai munkás, főleg esztergályos, lakatos és bányász. Voltak köztük értelmiségiek is, de nem akkora száman, mint gondolnánk. Felülreprezentáltnak lehet érezni őket, mert sokan komoly karriert futottak be külföldön, ezek a hírek elértek Magyarországra is, szemben az egyszerű munkások tevékenységével. A főiskolások és egyetemisták száma 3200-ra tehető.

A KSH 1957-es jelentése szerint többségben voltak a városiak, a kivándorlók fele budapesti volt, a Dunántúlról többen távoztak, mint Kelet-Magyarországról.

A menekülők számának mindössze 5 százalékát adták azok, akik részt vettek a fegyveres harcokban is. A kifejezetten politikai okok miatt távozók aránya 50-60 százalék lehetett, a többiek a jobb élet reményében választottak új országot.

A titkosszolgálat is küldött ki ügynököket a hullámmal, de erre vonatkozóan pontos adatok nincsenek. Az biztos, hogy a nemzetbiztonsági hatóságok egyik legfontosabb területe ezekben az időkben az emigráció volt.

Egész kar távozott

Sopronból az egész erdészeti kar távozott, így a legenda szerint Kanadában magyarul beszélgettek egymással az erdőmérnökök.

Hova mentek?

A legtöbben Ausztria felé hagyták el az országot, a nyugati határ lezárása után Jugoszlávia vált célponttá.

A fő célpontok az Egyesült Államok (44 ezer fő), Kanada (39 ezer), Ausztrália (15 ezer) Németország (14 ezer), Nagy-Britannia (14 ezer) és Svájc (10 ezer) voltak.

Támogatás

Meglehetősen komoly, nemzetközi humanitárius összefogásban segítették a magyarokat. Akkori értéken nagyjából 100 millió dollárt költöttek erre a különböző nemzetek és szervezetek. A nyugat alapvető szimpátiát táplált a menekültek iránt, akik hidegháborús ellenség karmaiból jönnek.

Hogyan fogadták őket?

Abszolút ideális menekültekről beszélhetünk. Európában civilizálódtak, európai kultúrával, zömében keresztény vallással. Zömük életerős, egészséges, valamilyen szakmával rendelkező fiatal férfi volt, akik szinte azonnal munkába tudtak állni bárhol, ha lehetőséget kaptak rá. Összességében a 200 ezres létszám sem volt túl nagy, nemzetközi szinten.

Rácz János szerint az osztrák identitás fontos része lett a magyar menekültek befogadása. Az akkor még fiatal független állam külkapcsolatain is sokat javított ez a humanitárius hozzáállás. Itt is van azonban másik oldal, az osztrák kormány egyik képviselője azt fejtegette, hogy nincs szükség kényelmes menekülttáborokba, menjenek csak mielőbb tovább a magyarok. Ausztria nagyságához viszonyítva ekkora tömeg nagyon megterhelte az osztrák államkasszát.

Egy idő után a bécsi kormány sok sajtótámadást kapott azzal kapcsolatban, hogy miért nem mennek már tovább a menekültek (1959-60-ban is voltak még menekülttáborok). Később szintén kritika tárgya lett, hogy sok ország a saját érdekei szerint válogatott a magyar emigránsok közül a munkaerőigények szerint, sértve az osztrák érdekeket. Ez alól Svájc és Franciaország kivétel volt, ők nem szelektáltak a befogadásnál. A táborokból való kiköltöztetés érdekében az ENSZ-től anyagi segítséget is kapott Ausztria, amit házépítésekre fordíthattak.

Sok magyar azért húzta az időt ott, mert várták, hogy változzon a helyzet itthon. Később az osztrák határ is lezárult, mert az egyik fegyveres a határon túl is üldözte a menekülőket, végül az osztrák katonák lőtték le.

Az Egyesült Államok viszonyulása a menekültekhez meglehetősen érdekes volt. Még az ötvenes évek elején fogadtak el egy törvényt arra vonatkozóan, hogy maximum hány menekültet fogadnak be bizonyos térségekből, hogy megőrizzék az etnikai arányokat. Később viszont ezt kiegészítették plusz kvótákkal, a közép-kelet-európai tömegekre való tekintettel. A legtöbb magyar Amerikában akart letelepedni.

Sok magyar ideiglenes beutazási vízumot kapott, aztán New Jersey államba, táborba szállították őket. Itt komoly kikérdezések zajlottak, a CIA egész részleget állított az ügyre, ami a későbbi munkaetikájukra is hatással volt. A republikánusok tartottak attól, hogy kommunista ügynökök is érkeztek a menekültekkel.

Angliába sokan csak azért mentek, mert azt hitték, hogy onnan lehet az államokba menni. Svájcban úgy tartották, sőt, sokakban a mai napig él ez, hogy az ’56-osok az ideális menekültek. Igazi “bezzegamagyarok” kultusz alakult ki a remek munkaerő és könnyű integrálódás miatt.

Az NSZK főleg német származásúakat akart befogadni, de nem olyan nagy számban, mert már 1945 után is rengeteg németet/német felmenőkkel bíró személyeket kellett befogadniuk.

A kommunista, vagy szélsőbalos pártok értelemszerűen nem rajongtak a magyarokért, sőt, sok helyen fasisztának tartották őket. Nagy-Britanniában a hagyományosan baloldali bányász szakszervezet nem akart foglalkozni a magyar vájárokkal, mert féltek, hogy felhígitják a szakmát.

A Genfi Konvenció biztosította a menekültek jogait, az előírás szerint viszont bizonyítani kellett az egyéni üldözöttséget. Ausztriába viszont olyan sokan érkeztek, hogy lehetetlenné vált az egyéni elbírálás, ezért csoportként kezelték őket, akik első látásra elfogadható menekültek (prima facie).

A kormányoknak bel- és külpolitikai hasznot is hozott a menekültek támogatása. A legtöbb országban népszerű volt segíteni a diktatúra ellen fegyvert ragadott szabadságharcosokat, még ha valós számuk elenyésző is volt. Később aztán, mikor a közvélemény már nem foglalkozott annyira erősen ezzel a témával, a kormányok is csökkentették az adományokat, mert így már nem volt akkora politikai haszna. A NATO ekkor titkos, azóta nyilvánosságra hozott, 1957. április 24-én született dokumentumában arra kérte a közvéleményt, hogy ismét vegyék napirendre a témát, hogy ne csökkenjen tovább a támogatás.

Összességében a nyugati közvélemény támogató volt, márcsak a hidegháborús helyzet miatt is. Az is nagyon népszerűvé tette őket, hogy fegyvert ragadtak a szabadságért, ami a legfontosabb eszmény.

Beilleszkedés

Ebben a legfontosabb szempont a nyelvtanulás volt. Franciaországban külön módszert is kidolgoztak erre, audiovizuális tanítással. Rácz János szerint azok tudtak igazán jól beilleszkedni, akik fejben is elengedték a hazájukat, nem gondoltak arra, hogy egyszer majd visszatérnek.

A legtöbb nyugati országban a gazdasági fejlődés miatt egyre erősebb volt a munkaerő iránti kereslet, a gyors foglalkoztatás megkönnyítette a beilleszkedést. Paul Weis, az ENSZ menekültügyi főbiztosának vezető jogi tanácsadója 1957. május 6-án így fogalmazott:

“A kedvező gazdasági körülményeknek köszönhetően a helyzet a legtöbb országban kielégítőnek tekinthető, a menekültek fokozatosan az egyes országok állampolgáraival azonos jogot kapnak a munkára.”

A belga kormány 1957-es, decemberi helyzetértékelése így szólt:

“Úgy tűnik, hogy négy-öt hét alatt jóformán az összes menekült munkát talál, és beintegrálódik a belga közösségbe.”

1958 januárjában a 15 ezer angliai emigránsból hatszáz volt csupán a munkanélküliek száma, Franciaország 1958 elején nyilvánította ki, hogy minden menekült integrálódott az új közösségbe. 

Ismerünk olyan történteket is, ahol létszámleépítés esetén a friss, külföldi munkaerőt küldték el legelőször. Akik hosszú távon is kint maradtak, főleg a középosztály tagjaivá váltak a befogadó országokban.

Jöttek vissza is

Kádár János szerint negyvenezer ember tért haza, de erre pontos adatok nincsenek. Egyes kutatók tíz és húszezer közé teszik a visszatérők számát, de vannak, akik nem tartják a valóságtól elrugaszkodottnak a 30-40 ezres számot sem. Sokan a család miatt jöttek haza, de voltak köztük olyanok is, akik csalódtak a külföldi életben. Főleg 1963 után érkeztek haza.

A Kádár-rendszer azonban nem látott mindenki szívesen újra itthon, egy rendelettel lehetővé tették, hogy ne engedjék a hazatelepülést a nem kívánatos embereknek. Ezzel szemben a tanárokat, művészeket, sportolókat, kutatókat kifejezetten a rendszer igyekezett hazacsábítani.

A politikai amnesztia (mentesítés a tiltott határátlépés büntetőjogi következményei alól) is fontos motivációvá vált. 1957 nyaráig ezzel élve 11 ezer ember jött haza, de ugyanebben az időben 12 ezren engedéllyel távoztak, családegyesítés miatt. 5-8 ezerre teszik azok számát, akik a hatóságok tudta nélkül jöttek vissza és csak ideiglenesen tartózkodtak külföldön.

A pártvezetés megosztott volt az emigráció kérdésében. Kádár pragmatikusan állt hozzá, de Biszku Béla és a belügy tartott attól, hogy külföldi ügynökök térhetnek haza, sőt, ráadásul fasisztának is tartotta azokat, akik kimentek. A külügy kommunikációja szerint mindenkit vártak haza, de ez nem volt igaz.

Személyes tapasztalatok

Az előadás végén hozzászóltak olyanok is, akik emigránsok voltak. Egyikük nemrég érkezett vissza Ausztráliából, ahol elmondása szerint már 1945 után egy Kis-Magyarország alakult ki. Ez olyannyira igaz volt, hogy sok magyar gyanakodva figyelte az ’56 után érkező honfitársakat, mert a kommunista államból érkeztek.

Egy másik beszámoló szerint Svájcban nem politizálhattak nyilvánosan, ha állampolgárságot akartak kapni. A folyamat még így is hosszú volt, 12 év után kérhették az útlevelet.

Pálffy István is a forradalom után hagyta el az országot, elmondása szerint nem volt egyszerű meghozni a döntést.

“Nem jött könnyen a döntés! Én nem akartam menni, de akkor már muszáj volt. Én idevaló vagyok, és mindig annak éreztem magam. Mindig szerettem volna úgy utazni, hogy megnézem Rómát, Párizst vagy Londont, aztán visszajövök. De elköltözni, az sosem volt a célom… Harmadikán nem akartam volna elmenni, de eddigre már muszáj volt.”

Vonattal mentek a nyugati határhoz a Keletiből, egy második világháborús gázálarctáskát használva poggyászként, fogkefével, pizsamával és egyéb apróságokkal, plusz egy üveg vodkával.

“Vodka azért, mert nincs a világon az a szovjet katona, aki nem akar vodkát inni”

 – mondja.

Útközben Győr környékén szólt nekik a kalauz, hogy Mosonmagyaróváron ellenőriznek a szovjetek, ekkor sok társával együtt inkább leszálltak. Jánossomorján egy gazda szénapadlásán húzták meg magukat, éjszaka jött a segítség, aki elvezette őket a határhoz. Útközben találkoztak egy magyar rendőrrel is, de mint később kiderült, nem elfogni jött őket, hanem ő is velük tartott nyugat felé.

Az ausztriai menekülttábor helyett bécsi rokonokhoz mentek, később Pálffy István Angliába repült tovább, Cambridge-ben végezte egyetemi tanulmányait, Londonban telepedett le, ahol piackutatóként, majd rendszerszervező szaktanácsadóként dolgozott. 2000-ben tért haza.

Dusóczky Tamás családjában már a világháború alatt is felmerült az emigrálás gondolata. Sportújságírással foglalkozott, a forradalmi hangulat októberben magával ragadta. Már október 25-én elindult nyugat felé, de félúton visszafordult, mert a rádióban azt hallotta, hogy Magyarország semleges lesz, utána a sebesültek ellátásában segített.

“November 4-én csattant az ostor, és kiderült, hogy álom volt minden, hogy ki tudunk ugrani a Varsói Szerződésből. Novemberben-decemberben jártam a várost, figyeltem a hangulatot, beszéltem az emberekkel. És éltem. Abban az időben mindenkinek az utcán volt a helye.”

Végül december első hetében döntött úgy, hogy megy. Szombathely felé tartottak vonattal, mikor az előző történethez hasonlóan a kalauz figyelmeztette őket, hogy az állomáson orosz ellenőrzés van, sokan leszálltak. Szombathelyen egy vasutas segített nekik, hogy merre induljanak tovább.

“Menjetek mindig az erdőben, mert az erdőbe nem mennek be az oroszok, félnek, hogy lelövik őket a felkelők”

 – kapták a tanácsot.

Később a mezőn katonákat láttak, ezért elbújtak a fák között. Az egyikük viszont megunta fél- háromnegyed órás várakozást, ezért elindult.

“Már én is éppen akarok fölállni, és akkor hallom, hogy sztoj, és a závárcsattogást. És ő még visszaszólt, hogy maradjak. Én visszakuporogtam a lyukba, Gyuszit elvitték.”

A Pinka patakon átkelve aztán orosz járőrbe botlott, aki elől az árokba rejtőzött el. Később vaksötétben sétálva odaért egy házhoz, ahol már azt kérdezték tőle, hogy “Wer ist da?” – ekkor már tudta, hogy jó helyen van, Pinkavasváron (Eisenberg an der Pinka) volt. Később rokoni segítséggel Svájcba ment, ahol az egyetemen dolgozott, aztán a komputerszakmában helyezkedett el.

A kilencvenes évek elején Szegiben kezdett szőlőt termeszteni, sikeres borász lett belőle.

Az ’56-os emigráció a XX. századi magyar történelem egyik traumája volt. Közel kétszázezer ember elhagyta az országot, ez az ország lakosságának közel két százalékát jelentette, mindezt néhány hónap leforgása alatt.

(A Veritas Történetkutató Intézet előadásán kívül felhasznált irodalom: BBC History különszám: A magyar október)


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »