Az asztal nem szék, mi van?

Az asztal nem szék, mi van?

2051-et írtunk, késő őszi, hideg novemberi este volt. Barátaimmal összenéztünk, tudtuk, lépésünk igen nagy kockázatokat rejt magában, nagyot nyeltünk, majd elindultunk. Szívünk tele volt izgalommal, de egyszersmint félelemmel is, ahogyan haladtunk a gyülekezőpont felé. Nem ért minket váratlanul, a külvárosnak is azon részén találtuk magunkat, ahol már egy árva lélek sem jár. Két csuklyás alak intett felénk; kövessük! Úgy is tettünk. Nem volt mit tenni, itt már nem fordulhatunk vissza. Követtük a két alak utasításait, előbb egy elhagyatott, valaha valamiféle gyárként funkcionáló épület rozsdás ajtaján léptünk be, majd egy hatalmas csapóajtót nyitottak fel előttünk, egy sötét pincébe vezettek minket. A lépcső alján haloványan égett néhány villanykörte, ez mutatta számunkra az utat.

A gyengén megvilágított és fűtetlen dohos pincehelyiségben 10-15 ember üldögélt. A terem végében mi is helyet foglaltunk. A feszült várakozás percei következtek. A terem végén elhelyezkedő paraván mögül előlépett egy alak. A rossz látási viszonyok között nehéz volt elsőre felismerni. Viszont, amint a pulpitushoz lépett, a lélegzetünk is elállt. Igen, semmi kétség, ez ő. A hírhedt, emberiességellenes, kirekesztő, gyűlöletkeltő nézeteiről ismert vezető. Akinek még a nevét sem merjük leírni. Hát mégis él, és fogságban sincs, amint azt terjesztették róla. Szívünk a torkunkban dobogott, mit fog mondani.

A teremben egy pisszenést sem lehetett hallani, szinte kézzel fogható volt a feszült várakozás. A szónok a pulpituson lévő pohár vízhez nyúlt, belekortyolt, megköszörülte torkát, és belekezdett:

“Kedves barátaim, azért vagyunk most itt… – ekkor egy pillanatra megállt, majd folytatta – azért vagyunk itt, hogy tanúságot tegyünk az igazságról.” Igazság? E szó hallatán már roppant izgalomba jöttünk, úrrá lett rajtunk a vágy, megtudjuk, mi is az igazság, félelmet már egyre kevésbé éreztünk.

“Tisztelt egybegyűltek, egyszer és mindenkorra ki kell már mondani, hogy az asztal, hogy az asztal… – ekkor már teljes extázisban volt mindenki, várta a végkifejletet, és abban a pillanatban a szónok ököllel rávágott a szószékre, és harsogta – az asztal nem szék, az asztal nem szék!”

A jelenlévő pár tucat ember felállva tapsolt! Örömük azonban korai volt, súlyos lépteket hallottunk dübörögni lefelé a lépcsőn. “Razzia, razzia, a gyűlést azonnal feloszlatom, mindenki le lesz tartóztatva!” – hát eljött a pillanat, a rendőrség rájött titkos rejtekhelyünkre, mindennek vége…

És  most utazzunk vissza a távoli jövőből a jelenbe, 2017-be. A fenti történet nyilván egy humoros fikció, de azért gondolkodjunk el. Miről is van benne szó? Arról, hogy 2051-ben az számít szélsőségesnek és üldözendőnek, aki ki mer mondani olyan triviális igazságokat, minthogy az asztal bizony nem szék. E gondolatmenet logikájából az következik, hogy legvégül igyekszik elmosni a határvonalat lét és nemlét között.

Bármely emberi gondolat, bármely világnézeti irányvonal legvégső soron egy világon túli pontra mutat. Nem létezik ember, nem létezik eszmeiség, amely ne célozna meg transzcendentális irányultságokat – léteznek ellen-transzcendentális, lefelé mutató irányultságok is. Az 1789-es francia forradalom óta lényegileg jól kivehető harc folyik két tábor között. Az első tábor abból indul ki, léteznek örökérvényű értékek, amelyek az embert valóban emberré teszik. Hiszen tudják, az ember önmagából véve nem vezethető le, nem érthető meg. Aki csak mint ember akar létezni, az valójában emberalatti minőségeket fog megragadni. Isten által belénk oltott vágy, hogy keressük az Abszolútumot, természetes önszeretetem van, és közösségben szeretnék integrálódni. Ez a tábor tehát életének zsinórmértékeként fogja fel az Isten és haza ideáját.

A másik tábor, amely tulajdonképpen nem alkot semmi értéket, tevékenysége abban áll, hogy az embert valóban emberré tevő értékeket megsemmisítse. Isten létezése helyett azt állítja, nem létezik semmiféle abszolút lény, csak és kizárólag a földi lét dimenziója. Azt állítja, túlhaladott gondolat, hogy a sajátjaimat szeretem és részesítem előnyben, tekintsek inkább a bolygóra, mint egy “nagy világfalura”, ahol mindenkit egyformán köteles vagyok szeretni. Mindamellett a legtermészetesebb közösségeket, a családokat igyekszik szétverni.

Ezt az egész gondolatmenet az ihlette, hogy olvasom, a francia államtanács betiltotta a betlehemi jelenetek elhelyezését közterületeken. Az államtanács döntése Béziers városban a betlehemi jászolra vonatkozik, amelyet Robert Ménard helyezett el 2014-ben. 2015-ben és tavaly a jászolt ismét elhelyezték, de „kulturálisabb és ünnepibb dimenzióban” karácsonyfa mellett és egy „Mikulásnak” feliratú postafiókkal ellátva.

Az az embertípus, amelyet ők akarnak létrehozni, nem ismeri az Istenhez való kötöttséget, nem ismeri a rassztudatot, nem ismeri a nemzeti identitást, és nincs tisztában azzal, a genderelmélet szerinti 73 “társadalmi nemből” ezen a héten éppen melyik legyen. Lám, lám, a legszekulárisabbnak mondott ún. világi ideológia is bír világon túli céllal. Eltörölni végül a határvonalat a lét és nemlét között. Ezt úgy hívják, sátánizmus. Az emberiség történelme folyamán a harc tehát örök, a szereplők és a megfogalmazások újra és újra változnak, megújulnak, de a lényeg a felszín alatt mindig ugyanaz, ahogy a végső győzelem is Istené, nem a Sátáné.

Ennek tudatában, ha olyan neoliberálisokkal találkozunk, akik szintén támadást intéznek keresztény értékeink ellen, nyugodtan mondjuk csak meg nekik, “az asztal nem szék”, és azt a bizonyos asztalt borítsuk rájuk, hogy megértsék. Vesztesek.

u.i.; osszuk meg ezt a cikket a Facebookon, kíváncsi vagyok, mikor esik a cenzúra áldozatául, miszerint tilos kimondani; az asztal nem szék.

Lantos János – Erő és Elszántság


Forrás:betyarsereg.hu
Tovább a cikkre »