Az eurózóna három lehetősége

Egy viharos év után úgy tűnik, stabilizálódik a politikai helyzet szerte Európában. Habár a szélsőjobboldali Alternatíva Németországnak (AfD) a szavazatok közel 13 százalékát szerezte meg a német parlamenti választáson, a párt nem fenyegeti Angela Merkel kancellár vezető szerepét. Az EU másik pillérének számító Franciaországban Emmanuel Macron elnök jelentős parlamenti többségre támaszkodhat. A Brexit részleteit övező bizonytalanság ellenére alig kétséges, hogy bármilyen tervet készít is az EU, az már az Egyesült Királyság EU-tagsága nélkül fog megvalósulni.

Forrás: AFP

Most az a kérdés, miként fog az EU – különösen az eurózóna – előrelépni. Három lehetőség áll fenn.
Az egyik választás az „egységesebb unió”, ahogy azt az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker taglalta az unió helyzetéről szóló szeptemberi beszédében. Juncker víziója elveti a többsebességes Európa gondolatát. Ami az eurót illeti, Juncker hangsúlyozta, hogy a fizetőeszköz az egész EU valutája, nem csak egyes országoké. E koncepció szerint az EU-nak a teljes bankunió megteremtésére kellene törekednie, amelyben a bankokra vonatkozó szabályok, illetve a pénzintézetek felügyelete minden tagállamban egységes lenne.

Egy éve egy ilyen keményvonalas integrációs megközelítés alig lett volna hiteles, mivel az Egyesült Királyság sosem támogatná ezt. Azzal azonban, hogy a Brexit nyilvánvalóan biztossá vált, Juncker víziója valamennyi hitelességet szerzett.

Mindenesetre Juncker egysebességes integrációs megközelítése továbbra is igen vitatott. Macron ezért saját ambiciózus víziót dolgozott ki Európa jövőjére vonatkozóan, amelyben Juncker javaslataiból számos szerepel. Úgy tűnik azonban, hogy Macron terve több differenciálást tesz lehetővé az EU-n belül, legalábbis középtávon.
Például ha Lengyelország nem akarja bevezetni az eurót, akkor nem kell erre rákényszeríteni, és a lengyel kimaradásnak sem kell megakadályoznia az eurózóna tagállamait abban, hogy előrébb lépjenek az integrációban. Ezért szeretne Macron külön parlamentet az eurózóna számára, amely olyan ügyekben döntene, amelyekben nem illetékes az Európai Parlament összes tagja.

A harmadik – és úgy tűnik, legvalószínűbb – forgatókönyv az eurózóna számára az eddig megszokott irányvonal követése. Elmúlt a gazdasági válság, amely hosszú időn át erősítette a még több integrációra vonatkozó felhívásokat. Az eurózóna GDP-növekedése most már meghaladja a 2 százalékot, és a munkanélküliség mértéke is jelentősen csökkent.

Ebben az értelemben a politikusok úgy dönthetnek, mint korábban sokszor, hogy halogatják az eurózóna ambiciózus reformját, és a válság alatt végrehajtott reformokat elégségesnek tekintik. Ez több teret adna nekik, hogy más kérdésekre – az energiapolitikára, a digitális szektor szabályozására és a migrációra – fókuszáljanak, amelyek most nagyobb figyelmet igényelnek.

Ha a politikusok erre az útra lépnek, akkor annak súlyos kockázatai lesznek. Az eurózóna most valóban egész jól elműködik, más területek reformja fontosabbnak tűnik. A monetáris unió alapvető hibája azonban továbbra is fennáll: hiányzik az a mechanizmus, amely képes lenne felszámolni a költségdivergenciát az országok között, amelyek elvesztették a lehetőségüket, hogy az árfolyam-kiigazítás eszközéhez nyúljanak.

Az egyik mechanizmus az lenne, ha a szolgáltatások terén nagyobb fokú munkaerő-mobilitás érvényesülne. De ha még az eurózóna-tagállamok megállapodnak is a munkaerőpiaci liberalizáció kérdésében, akkor is jelentős kulturális és nyelvi akadályokkal néznének szembe a munkavállalók. Bárhogy is, ilyen mechanizmusok nélkül azok a trendek, amelyek az elmúlt gazdasági válságban kulminálódtak, újabb krízishez vezetnének.

A válság tapasztalataiból kiindulva kijelenthető, ha megjelennek a növekvő költségdivergenciák jelei, akkor az eurózóna-tagállamok közötti kamatkülönbségek gyorsabban fognak nőni, mint ahogy az a válság előtt történt. Mivel a túlzott mértékű adósságok jó része megmaradt, a mentőcsomag-kapacitások döntő hányada pedig kimerült, egy újabb sokk pusztító erejű lehet.

Adam Lerrick közgazdász egy olyan mechanizmust javasol, amelynél a kamatkülönbségek hirtelen változásának kedvezményezettjei a nyereségük felét egy pénzügyi költségstabilizációs számlára utalnák át, és akkor kapnák vissza, amikor a kamatsokk elmúlik. Azonban az eurózónát érintő más reformokhoz hasonlóan erről a mechanizmusról is meg kellene állapodniuk az eurózóna tagállamainak.

Mivel Merkel még mindig az új koalíciós kormány felállításával van elfoglalva, lehetetlen biztosan megmondani, hogy milyen irányt vesz a következő években az európai integráció. Valószínű azonban, hogy a kancellár asszony kereszténydemokrata pártja az euroszkeptikus szabad demokratákkal és az integrációpárti zöldekkel alakítja meg az új kormányt, és nem valószínű, hogy ambiciózus integrációs célkitűzések gyors megvalósítására kerül sor a teljes EU vonatkozásában.
Realistább opciónak tűnik a többsebességes megközelítés, amelynél az eurózóna-tagállamok előrehaladhatnak az integrációban, miközben a többi EU-tagállamnak lehetővé teszik, hogy kivárjanak. Ez nem tökéletes megoldás, de sokkal jobb lenne, mint a jelenlegi helyzet fenntartása.

Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org


Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »