Az orbánizmus, és akik gyűlölve is irigylik

Vendégszerzőnk, Sneé Péter írása. Ő jegyzi a Krassó György tevékenységét irodalmi formában megörökítő Gyuri után (Magyar Napló, 2006) című regényt és Az én 1988-am című visszaemlékezést (2007). A poszt eredetileg a szerző Lyuk a végtelenben c. facebook-os blogján jelent meg, és azt a szerzővel egyetértésben közöljük itt.

Orbán Viktor negyed százada kitartóan bizonyítja, hogy példás képviselője a magyar politikai elitnek. Aki bármiféle illúziót táplált iránta, hosszú ideje naponta tapasztalhatja alapvető tájékozatlanságát a világban. Ellenlábasaihoz hasonlóan nem bír számottevő ismeretkinccsel, és érdeklődése sem irányul a társadalom elviselhetőbb létfeltételekhez, biztató távlatokhoz segítésére. Versenytársaival együtt ő sincs tisztában avval,mennyibe kerül egy kiló kenyér vagy egy villamosjegy a létminimumon tengődőknek. Nála is a politikusi kaszthoz tartozást mutatja viszolygása a konzekvens értékrendtől. A jövőt megalapozó, érett, időtálló elképzelések kimunkálása helyett szívesebben hagyatkozik a pillanat sugallta végiggondolatlan ötleteire, és stabil szemlélet hiányában bajosan vádolható zárt, koherens eszmerendszerrel. Annak függvényében, hogy mitől remél éppen nagyobb politikai hasznot, bármikor kapható soros eszményeinek feladására,mégsem nevezhető pragmatistának, döntéseit ugyanis nem célszerűségük indokolja. Noha a hűség pártjának vezetője, kormányzati ciklusról kormányzati ciklusra váltogatja meggyőződését, és inkább kockáztatja pártjának sikerét, mintsem letegyen a privát győzelem feletti öröméről. 

Vetélytársainak efemer gyűlöletét sem szofista mutatványaival vívta ki, hanem még e körben is visszatetszést keltő önérvényesítési buzgalmával. Személyes érdekeit már régóta nem azonosította senki ilyen vehemensen egy tágabb közösségéjével. Mialatt szomszédainkra és az aggodalmaskodó nagyhatalmakra sandító kollégái óvatoskodnak, ő fönntartás nélkül azonosulna a hely szellemével. Egyszer a szabadság fölkent papjaként lép elénk, máskor a tradicionális polgár éthoszának őre gyanánt. Hol fundamentális hívő, hol meg a keresztény értékektől berzenkedő, Keletről jött őseink méltó leszármazottja. Valamennyi szerepében tapsot vár el. Próteuszi alakjával persze jócskán megnehezíti a rajta fogást keresők dolgát. Ellenfelei tücsköt-bogarat összehordanak felőle, kielégítő magyarázatát mégsem lelik annak, hogy mitől olyan eredményes, ha ugyanazt műveli, amit ők is tennének, amennyiben korábban ébrednek és valamicskével több a merszük? Saját esendőségük firtatása helyett különféle tényezőkben keresik diadalának okait, és a hajdani bonapartizmus pandanjaként egy új fogalmat is divatba hoznak, az orbánizmusét. Holott a francia korfordulat rendezője, egyben címszereplője nem csak a vezető poszt megragadásáról és kisajátításáról híres, hanem arról is, amit a hatalom birtokában végzett. Egy kormányozni akaró és tudó, a helyi társadalmat, valamint európai környezetét évszázadnyival előrébb lendítő államférfiúhoz mérnék tehát a velük egyívású kamarillapolitikust, aki éppoly kevéssé alkalmas nagyralátó elképezések kimunkálására és megvalósítására, mint jó maguk, hiszen a pillanatigényeinek kielégítése során a legkevésbé sem törődik ad hoc döntéseinek várható következményeivel.

Kollégáinak ellenséges indulatát talán az irigység táplálja. Vagdalkozásaik olykor már dicsőítésnek is tűnnek. A megtámadott önelégülten dőlhet hátra: addig nincs baj, ameddig így acsarognak felé. Noha békétlenségét sokan és sokféleképpen magyarázzák, jobbadán személyes adottságának tekintik, pedig a feszültség gerjesztésének szubjektív okainál fontosabbak az általa kedvelt politikai módszer kívánalmai. Orbán Viktor egyszerre több csatornán kommunikál, külön szól hazai és külföldi hallgatóságához, valamint a racionális érveket kereső tájékozottabbakhoz, illetve a testi-lelki nyomorúságban szenvedőkhöz, akik beérik ködös sejtelmekkel és kétes reményekkel is. Ellentmondásos kijelentéseinek harmonizálására, ígéreteinek megvalósítására azonban se ideje, se esélye nincs, jóllehet az efféle mulasztások erősen veszélyeztetik szavahihetőségét. Inkább kockáztat, és renoméját háborús hisztériával,meg-megújuló Don Quijote-i rohamokkal menti. Ameddig naponta bombázhatja közönségét soha nem hallott fenyegetésekkel, valamint hősies védelmi hadműveleteinek krónikájával, ki ügyelne állításainak összeegyeztethetetlenségére, vagy a tények és deklarációk kibékíthetetlenségére?

Míg a tájékozatlanok előtt az öklét rázza, a dörzsöltebbeknek odakacsint: csak a kezemet figyeljék! A szavak jelentés nélküliek, és semmire sem köteleznek. Választott taktikájának járulékos haszna a tettrekészségét demonstráló mutatvány is. Lagymatag, óvatosan fondorkodó kollégáival szemben többre hivatott fenoménnak látszik. Készségeiről és képességeiről amúgy sem a jelen, hanem a majdan tanúskodik, horizontunk pedig csupán a következő politikai fordulópontig terjed. Orbán Viktor mégsem vádolható azzal, hogy csak a mának élne, személyes ambíciói ennél sokkal erőteljesebbek. Bár ötlete sincs, milyen legyen az általa létre segítendő társadalmi szisztéma, és hiányoznak elképzelései a kívánatos jövőről, miként arról is, hogyan serkenthetné kedvező változásokra környezetünket, vagy bírhatná támogatásunkra a nagyhatalmakat; és azt nem tudja, mire törekedjen a jogi környezet átszabásakor, hogyan alakítsa kedvezőbbé intézményrendszereinket, tevékenységének fő céljával maradéktalanul tisztában van: nevét arany betűkkel íratná a történelemkönyvekbe.

Jóllehet kora legnagyobb politikai zsenijének tartották, még Napóleon sem értett mindenhez. Néhány nap alatt fejből lediktálta ugyan a francia jogrendet meghatározó alaptörvényt, de szakemberekre bízta a gazdaság fejlesztését, a belső rend fenntartását, és távollétében a külügyek irányítását. Azokat emelte maga mellé, akiknek jártasságában és képességeiben nem kételkedett. Az orbánizmus névadója ellenben asztalai hazugok regimentjét gyűjti maga köré. Ennyi hozzá nem értő akarnokkal, önálló munkára képtelen mamelukkal egyetlen hazai kormányzat sem szégyenkezett vagy negyed százada. Mintha kiválasztásuk egyedüli szempontja a jelöltek alkalmatlansága lett volna! Szakmájához értő hiteles személyt keresve sem találni az új nómenklatúra tagjai közt, és személyzeti munkájában aligha véletlen az ilyen, tömegesen előforduló hiba. Fals tendenciát sejtet: rettegést mindazoktól, akik elméleti ismereteik és gyakorlatai tapasztalataik birtokában kétségbe vonhatnák döntéseinek hasznát és értelmét. Politikai ellenfelei inkább az okos gazfickókat kedvelik, akik az utolsó fillért is elcsenik a kasszából, mivel tudják, hová nyúljanak. Orbán Viktor bizalmasai viszont kalapáccsal esnek még a nyitott pénzszekrénynek is. Oktalannak tűnő káder-választási gyakorlatával vélhetően saját vezetői szükségletéről gondoskodik: ösztönös politikusként így bizonyítaná önmaga előtt, hogy nincsen oka kételyre és érdemes a rajongásra. Bármi forraljon is a jövő, nimbusza – míg világ a világ – sértetlen marad.

Egy megalapozatlan föltevésben hisz, jelesül abban, hogy a pártok csupán vezetőjüktől kölcsönözhetnek arcot, és görcsösen óvja is ártatlanságának látszatát. Hatalmi rendszerének – akárcsak elődeiének – karakterizáló vonása a felelősség el nem ismerésére, illetve azonnali továbbhárítása. Ha egy kínos beismerés, mint például a választási bukásé (ami bejáratott polgári demokráciákban sosem maradhat személyi konzekvenciák nélkül), tovább már nem halogatható, kedvelt pódiumáról menten elszólítja a kötelesség, nehogy a csalódás emléke fűződjön nevéhez. A rossz hír hozójának mostoha sorsát ilyenkor más vállalja, és a párt – vagyis saját – arca makulátlan marad. A bűnbaké ugyan besározódik, támogatói viszont kikerülnek a slamasztikából – amibe hibás döntéseivel taszította őket -, és zavartalanul folytatódhat a „jó király –rossz tanácsadók” néven elhíresült politikai játszma is. Bizalmasainak teendője egyébként sem több helyeslésük demonstrálásánál, nincs akadálya tehát egyedül mérvadó csoportérdekeik érvényesítésének. Egy államférfi persze, ha nem is emlegeti folyvást, mindig tekintettel van megbízóinak összességére, a kamarillapolitikus törekvései azonban megrekednek az öncélú hatalmi koncentrációnál. Orbán Viktor szisztémája egyszerű és kényelmes: amint magához ragadja a helyzet átlátásához nélkülözhetetlen információkat, mindnyájunkat fölment a gondolkodás terheitől. Ha belátása szerint cselekedhet, senkinek sem kell fölöslegesen izgulnia! Az ellentmondás eshetőségének kiküszöbölése, a nyilvános diskurzus hiánya viszont megnehezíti a kormányzást, ami állandó egyeztetések és kompromisszumok nélkül amúgy is merő képtelenség. Sehonnét sem remélhet támogatást a helyes irány kijelöléséhez. Az egyszer innét, másszor onnét előrángatott, majd a pillanat sugallatára ismét ejtett értékek nem igazíthatják útba, és ha még a négyéves választási ciklusoktól szaggatott nyugalmi időszakok is fölemésztődnek a permanens forradalom mintájára vívott szakadatlan küzdelemben, végleg ellehetetlenül a politizálás. Helyébe a háborús viszonyok logikáját követő direkt utasítások tolakszanak, és – akár egy rémálomban – eltűnik minden közvetítés.

Az orbánizmus ködös fogalma csupán egy kollektív hasznától megfosztott, öncélú hatalomszerzési mánia jellemzésére szolgálhat, és semmi köze a világszemlélet napóleoni átformálásához. Orbán Viktor ellenfelei nem is fáradnak tisztázásán, beérik remélt dezavuáló hatásával, és abban bíznak, hogy belőlük is kisüti majd a feszültséget. Legszívesebben fejüket vernék ugyanis a falba, hogy miért nem próbálkoztak hathatósabban a friss polgári demokrácia visszacserélésével a lejárt szavatosságú központi utasításos rendszerre. Kísérletének erkölcsi tartalmán legföljebb azért rágódnak, hogy leplezzék bosszúságukat, elvégre tőlük leste el fogásainak zömét! Értékviláguk és gondolkodásra való restségük, miként pökhendi magatartásuk is felettébb hasonlít annyit szapult vetélytársukéhoz. A politikusi belviszály kárvallottjai pedig csak az idejüket vesztegetik, ha a vehemens támadók vagy a megszállott rajongók szekerét tolják. Az utólag talán mulatságos, következményeit tekintve azonban véresen komoly hatalmi gyakorlat – amit mainapság ellenkező előjellel bár, de mindkét oldalon korszakos jelentőségű történelmi fordulatként aposztrofálnak – hamarosan senkit sem hoz már lázba. Új divatok hódítanak és valódi szakaszhatárokat jelölnek ki a történelemben.

Sneé Péter

2014. március 3.


Forrás:kard.blog.hu
Tovább a cikkre »