Épp július 25-én, Szent Jakab ünnepén érkezett meg a szent kegyhelyére, Santiago de Compostelába a Pannonhalmáról Lisszabonba, az ifjúsági világtalálkozóra bicikliző csapat. Knáb Andrással, Nádudvary Csongorral, Szép Leventével a pihenőnapjukon, 26-án tudtunk beszélgetni telefonon az egy hónapja tartó útjuk tapasztalatairól és arról, hogyan élték meg az El Caminót biciklis zarándoklatuk részeként.
Már a háromezredik letekert kilométer környékén járnak a biciklis zarándokok, akik emberpróbáló teljesítményüket nemcsak a maguk fejlődéséért és a napról napra változó imaszándékokért vállalják, hanem azért is, hogy a Bethesda Gyermekkórház számára adományt gyűjtsenek.
Nádudvary Csongor elmondta, az elmúlt hét egyfajta zarándoklat volt a zarándoklatban. Július 18-án indultak az El Caminóra, de ekkor még nem tudatosult bennük, hogy éppen Szent Jakab ünnepén érkeznek az apostol sírjához. „A gondviselés keze volt abban, hogy így alakult.
Az egyik szállásunkon három magyar fiatallal találkoztunk, akik az El Caminón gyalog mennek végig. Kiderült, hogy a testvérpárból a báty pécsi, mint ahogyan én is, és Áron, az autós kísérőnk is ismeri őt. Ráadásul az édesapám tanította a fiút, de a lánytestvére is az ismerősöm volt a gimnáziumból. Ezer szálat fejtettünk fel beszélgetésünk során itt, Európa nyugati végén.”
Ezek a mindennapos, megerősítő találkozások sokat jelentenek a zarándokoknak, Knáb András is beszámolt egy ilyenről. „Rengeteg tippet kaptunk az otthoniaktól, akik már végigjárták az El Caminót, hogy merre érdemes menni, kihez érdemes betérni. Van egy plébániai zarándokszállás Hospital de Órbigo nevű településen, amelyet egy magyar hölgy üzemeltet, a működésében is magyarok vesznek részt. A hölgy kéthetes időszakokra fogad önkénteseket. Gondoltuk, hogy benézünk hozzájuk, meglátogatjuk őket. Nagyon sok érdekes és hasznos dolgot tudtunk meg tőle a Caminóról. Nem gondoltuk volna, hogy az El Camino ennyire meghatározó szakasza lesz a zarándoklatunknak. Korábban hallottuk, hogy aki eljön az El Caminóra, azt beszippantja. A hölgy kis kavicsokat adott nekünk. Továbbmenve elérkeztünk egy magas hegyhez, aminek a tetején egy kereszt áll. A zarándokok az otthonról hozott kavicsaikat, melyek életük terheit jelképezik, leteszik ennek a tövébe.
Bár nem otthonról hoztuk a kavicsokat, mégis magyaroktól kaptuk őket, és ez sokat jelentett nekünk. Ezt a hölgynek köszönhetjük, mint ahogyan a Túró Rudit is” – tette hozzá Andris nevetve.
A harmadik biciklis, Levente is megosztotta a spanyol zarándokúton szerzett élményeit: „Az El Caminó elején nem éreztünk semmi különöset, de ahogy mentünk, egyre jobban elmélyültünk lélekben. Az úton rengetegen zarándokoltak, mindnyájan úgy köszöntünk egymásnak, hogy buen camino – jó utat. A zarándoktemplomoknál megálltunk, mindenki beszélgetett a másikkal, épültek a kapcsolatok.
Magyarokkal beszélgettünk arról, hogy ugyan ők is szeretnek csapatban menni, mégis megvan az az elcsendesülés, amelyben a lelkükbe tudnak merülni. Mi is néha elszakadtunk egymástól, hogy elmélkedjünk.
Levente azt is elmondta, biciklivel miként járták végig a spanyol zarándokutat. „Édesapámnak van egy jó barátja, tőle kaptuk meg az El Camino biciklis térképét. Néha Andris úgy gondolta, menjünk a szebb helyen… Ki is tettünk egy videót, amin látszik, hogy sziklákon toljuk a biciklit. Arra ugyanis biciklivel nem érdemes menni, gyalogosoknak van kijelölve. A bencés nővéreknél szállunk meg most Santiagóban. Velük beszélgettünk arról, hogy
A biciklis zarándokok más kegyhelyen is jártak, például Lourdes-ban. András beszélt arról, hogy ez a volt az első nagy kegyhely, ahova eljutottak, és ami messze földön híres. „Volt bennem félelem, hogy mivel Lourdes túl nagy, túlságosan kiépült, nem fogom tudni megtalálni azt, amit keresek ott. A fenntartásaim ellenére hatalmas fordulat következett be bennem, amikor elindult a körmenet, és az önkéntesek körbevitték a gyógyulni vágyókat, majd bevitték őket a föld alatti bazilikába. Nagyon megindító volt! Az a hit, az a lelkület, ami körbelengte az embert, leírhatatlan volt… Ez Lourdes titka.”
A biciklis zarándoklatukkal maguk is betegeknek, jelen esetben beteg gyerekeknek gyűjtenek a Bethesda Gyermekkórház javára. Csongor elmondta, hogyan esett a választás éppen rájuk. „Pannonhalmi öregdiákok lévén szerettük volna követni a jó példát. A Szent Márton ünnepe előtti Szent Márton-héten a gimnáziumban mindig egy olyan csoportra fókuszáltunk, akik a mindennapokban is több figyelmet érdemelnének. Feltettük a kérdést:
Az iskola vezetése ilyenkor mindig elénk állított egy célcsoportot.
Amikor elkezdtük a zarándoklat szervezését, még nem gondoltuk arra, hogy adományt fogunk gyűjteni. Ám amikor láttuk, mekkora figyelmet kapunk, éreztük, hogy mindezt lehetne jóra fordítani, ne használjuk fel öncélúan. Levivel mi ketten tanítók vagyunk, a gyerekek közel állnak hozzánk. Napközis tanítóként dolgoztunk ebben a tanévben, Levi Budapesten, én pedig Siklóson. Én tavaly diplomáztam Esztergomban, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ott a négy évfolyamon összesen ketten-hárman voltunk fiúk.
A Bethesdában dolgoznak pannonhalmi öregdiákok is, ráadásul az egy olyan kórház, ahol a testi gyógyítás mellett fontosnak tartják a jézusi tanítást is. Így hát megkerestük őket az adománygyűjtő akcióval. Meglepődtek, mert még nem találkoztak olyannal, hogy fiatal fiúk ajánlanák fel a segítségüket. Lelkesen fogadták a kezdeményezésünket. A személyes találkozó után online tartjuk a kapcsolatot a kommunikációs vezetővel, és mindig kölcsönösen örülünk egymásnak.”
Egy hónapja és egy napja vannak úton a fiatal zarándokok. Ebben a különlegesen megpróbáló időszakban rengeteg jó és rengeteg nehéz élmény éri őket. Sokszor érzékelik a gondviselés működését. Csongor elmondta, hogy ahogy elhagyták a német nyelvterületet és átlépték a francia határt, már nem voltak annyira lefixálva a szállások. „Írtunk több helyre e-mailt, de vagy nem kapták meg, vagy nem válaszoltak. Így aztán bekopogtunk több helyre. Főleg női monostorok adtak nekünk szállást. A legelső szálláskeresésünknél nem tudtak fogadni minket, így a 20 kilométerrel arrébb élő klarissza nővéreknél próbálkoztunk. Ők olyan szeretettel fogadtak minket! Akkor Barnabás volt az autós kísérőnk, nagyon megörültek neki, aztán szinte »körberajongtak« minket is, amikor megérkeztünk. Egy másik helyen az ágostonos nővérek kijöttek az utcára elénk, úgy vártak, aztán minden jóval elláttak az útra. De korábban is volt tapasztalatunk a bőkezűségről. Amikor szendvicseket készítettünk magunknak, a szállásadók mondták, hogy ez kevés lesz, úgyhogy egy nagy tálcával még összeraktak nekünk mindenféle finomságot.”
Andris beszámolt arról, hogy nehézségeket is átéltek, ráadásul ezek nem olyanok voltak, mint amilyenekre próbáltak felkészülni. „Az indulás előtt féltem a távolságoktól és magasságoktól, ezekkel mégsem volt aztán probléma. Viszont ahogy átértünk Franciaországba, az időjárással gyűlt meg a bajunk, jól megtréfált minket. Nagyon meleg lett – a legnagyobb kihívást ez jelentette. Amikor meg átkeltünk a Pireneusokon, és megérkeztünk Spanyolországba, váratlanul lehűlt a levegő. Volt, hogy 9 fokban tekertünk a reggeli órákban. Erre egyáltalán nem számítottunk, nem is készültünk ilyen hideg időre való ruhákkal.”
Ugyanakkor nem volt könnyű a megtett távolság és szintkülönbség sem. Andris elmondta azt is őszintén, hogy hatalmas lelki-fizikai nehézségbe ütköztek. „Egy-egy nehezebb napon, amikor nagyobb szintet vagy hosszabb távot mentünk, eleinte voltak köztünk kisebb surlódások. Mindenki más erőbeosztással képzelte el a napot. Aztán felvettük egymás rezgését, és sosem volt olyan problémánk, hogy ne értünk volna oda a szállásra.”
A már több ezer kilométert letekerő fiatalok átéltek több kisebb holtpontot is. Az El Camino utolsó két napja volt a legnehezebb mindannyiuk számára. A harmincadik nap környékére is 120–140 kilométeres szakaszokat terveztek be, mindennap 2000 méteres szintemelkedéssel. „A terep eleve nehéz, de az a tényező is közrejátszott, hogy már a harmincadik napja úton vagyunk – mondja Andris. – Pihenni sem mindig úgy tudtunk, hogy teljesen kipihenten vágjunk neki a másnapi szakasznak. Most is későn érkeztünk meg, s hogy oda tudjunk érni Compostelába, korán kellett indulnunk. Annál jobban örülünk a pihenőnapoknak.”
Fatimába mindenképpen el szeretnének jutni a zarándokok, ott lesz az utolsó szállásuk. Ugyanakkor kicsit változhat az utolsó napok programja, mert Lisszabon előtt eltekernének a Cabo da Rocához, ami Európa legnyugatibb csücske. „Nagyon sok munkánk volt az előkészületekben, hónapokig szerveztük az utat, mégsem értünk teljesen a végére.
Levi elmondta, a terv szerint augusztus elsején érkeznek Lisszabonba, de Franciaországból több biciklis csapat is megy a találkozóra, és elképzelhető, hogy csatlakoznak hozzájuk, együtt tekernek be velük. Ha pedig megnézik a Rocát, akkor legrosszabb esetben másodikán érkeznek.
Reményeik szerint Bódy Ágoston, aki a térde miatt egy időre nem tudott társaival tekerni, a beszélgetésünk utáni nap csatlakozik újra a csapathoz. Az ifjúsági világtalálkozóról Sötét Áron hozza őket haza autóval, amit a Pécsi Egyházmegyétől kaptak.
A biciklis zarándokokról egyre többen tudnak világszerte, ugyanis egy francia lap is készített velük interjút. Amikor a világtalálkozóra tartó argentinokkal találkoztak, ők már a cikk miatt tudtak róluk, csoportképet is készítettek velük.
Az adománygyűjtés a Bethesda Gyermekkórház javára egész augusztusban tart, a kórház online adományozási felületét a fiúk honlapján keresztül vagy közvetlenül is el lehet érni. A megjegyzés rovatba feltétlenül be kell írni: Lisszabon.
A fiúk útja itt követhető:
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Kerékpárral Lisszabonba 2023 zarándoklat és ennek Facebook-oldala
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
