Bérek, termelékenység – mi volt előbb?

Bérek, termelékenység – mi volt előbb?

Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Ami van, annak kezdete is van. A kezdet konkrét. A válasz tehát a tyúk, mert az tojja a tojást. De hogyan lett a tyúk? Tojásból. A kérdés a hétköznapi gondolkodás keretei között megválaszolhatatlan. A kezdet konkrét, az igazság nem okvetlenül.

Az egyik válasz szerint a bérek akkor emelkedhetnek, ha a termelékenység emelkedik. Mert a bérszínvonal nem politikai óhaj kérdése. Ha mégis annak tekintjük, jobb esetben magunkra szabadítjuk az inflációt, rosszabb esetben tönkretesszük a gazdaságot. Felszámolásba, az országból való kivonulásba hajszoljuk a vállalkozások jelentős részét. Ezért kívánatos, hogy a bérek emelkedésének üteme ne múlja felül a termelékenység emelkedésének ütemét, sőt inkább – a biztonság és az ország tőkehiányának megteremtése céljából – maradjon el attól. Az igazság konkrét.

Erre az igazságra a leghangsúlyosabban Palócz Éva (legutóbb a Tárki Társadalmi Riport 2016 című kötetében) és Oblath Gábor (2014-ben a Statisztikai Szemlében és az ÉS-ben) hívta fel a figyelmet. Velük ellentétben Pogátsa Zoltán azt hangsúlyozza – a Magyar Nemzetben, augusztus 8-án –, hogy az „alacsony bérek miatt hiányzik az a kereslet a magyar gazdaságban, ami a hazai szektort termelékenyebbé tudná tenni”. Pogátsa nem tagadja a Palócz és Oblath által leírt összefüggést, ám az szerinte fordítva is fennáll: „nincs meg a kényszer, hogy az olcsó élőmunkát magasabb technológiával váltsák ki”. Vagyis nem nehezedik nyomás a vállalkozásokra, hogy növeljék a termelékenységüket.

A szemben álló felek úgy gondolják, álláspontjaik kizárják egymást. Palócz és Oblath szerint Pogátsát nem érdekli a számokból kiolvasható konkrét igazság (a bérszínvonal nagyjából megfelel a gazdaság jövedelemtermelő képessége alapján lehetségesnek), és a gazdaságon populista akarnokként akarna erőszakot tenni. Pogátsa viszont régimódinak, a bonyolultabb összefüggésektől elzárkózónak, legfőképpen a keresletnek a termelékenység növekedésében játszott esetleges szerepével tisztában nem lévőnek gondolja Palóczot és Oblathot, végső érvként pedig Keynesre hivatkozik. Keynes volt az, aki az 1930-as évek elejének nagy válságát látva felismerte, a gazdaság normális működéséhez elengedhetetlen a megfelelő kereslet, és kidobta a közgazdasági főáramból Say törvényét. Miszerint azzal nem kell foglalkozni, mert a kínálat megteremti saját keresletét. Nem azért dobta ki, mert nem igaz, hanem mert e törvényszerűség csak hosszabb távon érvényesül, miközben „hosszú távon mindannyian halottak vagyunk”. Fontos kell hogy legyen a holnap is, nem csupán a holnapután. Ám az 1960-es évek végétől Keynes – mert receptje egyre kevésbé működött – kikopott a közgazdasági főáramból, hogy aztán a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság hatására ismét felfedezzék. Ismét helye lett a nap alatt. Kritikusai már nem tőle, hanem a túlzott keynesianizmustól óvnak.

Pogátsa álláspontja mellett tekintélyelvű érveket sorakoztat fel. Így az Egyesült Államok demokrata kötődésű Roosevelt Intézetének anyagát (ha jól azonosítom, J. B. Manson 80 számozott oldalas What Recovery? – talán így fordítható: Mit kellene talpra állítani? – című tanulmányáról van szó), és hivatkozik Thomas Piketty és Emmanuel Suez népszerű munkáira, meg egy Verdoorn nevű hollandra, aki már 1949-ben megalkotta a róla elnevezett, a termelékenység és a hozzáadott érték növekedése között hosszabb távon érvényesülő kapcsolatot leíró törvényt. Szóba kerül a közgazdász Káldor Miklós (alias Lord Káldor) és egy Allan nevű gazdaságtörténész is, aki szerint „a technológiai forradalom azért indult el pont Angliában, mert ott túl magasra emelkedtek a bérek”. Mindezek helyett talán tanácsosabb lett volna a Pénzügyi Szemle legfrissebb számát (2017/2.) kézbe vennie, amelyben György László és Oláh Dániel A nettó bérhányad növelésének gazdaságpolitikai eszközei válság idején. A bérvezérelt növekedési modellre való áttérés Magyarországon című tanulmánya található. Vagy a Millennium Intézet honlapján elolvasnia Engelbert Stockhammer Bérvezérelt növekedés című tanulmányának összefoglalóját. Lehetséges volna, hogy jobbosok és balosok végül is ugyanarról beszélnek, és ugyanazt akarják elérni? A Jobbik EU-s béruniót célzó kampánya is hasonlót céloz.

http://mno.hu/

Úgy gondolom, hogy Pogátsa – aki végül is elfogadja Palócz és Oblath igazságát, ám túllép azok statikus „hétköznapiságán” – dinamikusságában konkrétabb állításokat tesz, de hatékonyabban, nem csupán tekintélyek rég kimondott igazságaira hivatkozva volna érdemes érvelnie az igaza mellett. A kapitalista gazdaságban a jövedelemelosztásnak két szintje van: a tőke és a munka közötti és a munkán belüli. Globális folyamatok hatására előbbi erősen a tőke felé billen, míg utóbbin belül erős polarizáció történik, amely a közép(osztály) megfogyatkozásaként válik társadalmi szinten láthatóvá (vékony réteg feljebb lép, sokszorosa lesüllyed). Logikailag szerintem könnyen belátható, hogy van egy olyan pont – ha nem tudjuk is egzaktul a helyét –, amely után a tőkejövedelmek (amelyeket modellszinten kizárólag megtakarítanak, és termelő beruházásra fordítanak) aránya túlzott, mert kiszorítja a modellszinten kizárólag fogyasztásra költött munkajövedelmeket. Az így alacsonyabbá váló fogyasztói kereslet csökkenti a termelő beruházások létrehozásának üzleti értelmét. A megtakarítások egyre nehezebben találnak megfelelő hozamot ígérő befektetési célpontot. Csak keringenek a Föld körül a virtuális pénzügyi térben, offshore-ból offshore-ba. A munkajövedelmek polarizáltsága meg csak sorvasztja a termékpaletta középkategóriáját. A világok elválnak: egyik szélen az olcsó(bb) tömegtermékek, másik szélen a keveseknek hozzáférhető és gyakran fölöttébb értelmetlen luxus.

Az igazi közgazdasági kérdés az, hogy miféle gazdaságpolitikai eszközökkel tehető egészségesebbé a kétféle jövedelemelosztás a gazdasági növekedés szempontjából. Mikroszinten a rendszer erős szereplői a jelenlegi helyzet fenntartásában érdekeltek, ám makroszinten ez számukra is hátrányos. A feladat nem könnyű, mert a gazdasági-pénzügyi rendszer bonyolult organizmus, a nem kellően átgondolt lépések visszaüthetnek. Az adóztatással történő jövedelemelvonás és -újraelosztás hatékonysága korlátos. Az alapjövedelem és az úgynevezett helikopterpénz vagy a kettő egyesítése sem okvetlenül ördögtől való ötlet.

Az eszköztárnak azonban biztosan eleme a munkajövedelem-arány növekedésének kormányzati kikényszerítése (ezt kormányunk vallja, de fölöttébb fél szívvel teszi, amikor már a térség egésze ebbe az irányba indult), amelyre a vállalkozások – kénytelen-kelletlen – termelékenységük növekedésével tudnak csak reagálni. Így kényszeríthető ki a bérek emelése a termelékenység emelésével. Ám tisztában kell lenni azzal, hogy el fognak hullani a termelékenységüket emelni képtelenek, a férgesek, ami növeli a munkanélküliséget. Ha ez túl magasra emelkedik, talán nem csak a férgese hullik el. A jó gazdaságpolitikának nem csupán a jó eszközöket kell megtalálnia, azok alkalmazásában mértékletességet is kell tanúsítania. Ez így együtt már inkább művészet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »