Birodalmak – tegnap és ma

A mai ember nemcsak a nyomtatott sajtóból, és nemcsak a hivatalos TV-csatornákon keresztül, hanem mindinkább az internetről gyüjti össze az információit és próbál ezek segítségével eligazodni a világban. Különösen aggasztja a mai társadalom emberét a jövője, az öregkora. Azonban a hírek csak kivonatosan és tendenciózusan elferdítve érkeznek hozzánk. Egyik forrás jobbra, a másik meg balra ferdíti ugyanazt  a hírt. Ne is beszéljünk a hírmagyarázókról, akik képesek mindenről az ellenkezőjét is elmondani. Így szükségesnek tartjuk az Olvasóink tanuláshoz való kedvét is támogatni, a geopolitikáról, ami a regionális ill. nemzeti külpolitikát is irányítja.

Birodalmak – tegnap és ma

Dolgozatomban a birodalom, mint politikai egység 19-20. század fordulóján és 20-21. század fordulóján létező példáinak tipologizálására teszek kísérletet. A munka során Stephen Howe meghatározását használom: „a birodalom (impérium) olyan nagy kiterjedésű, több népet vagy nemzetet magában tömörítő, összetett politikai egység, amely rendszerint hódítás révén jön létre, és egy domináns központból, valamint alárendelt, gyakran igen távoli perifériákból áll.”[1]

Számos történész, köztük Hobsbawm az 1875 és 1914 közé eső korszakot a birodalmak korának nevezi. Véleménye szerint ez az elnevezés nemcsak azért indokolt, mert a korszak újfajta imperializmust teremtett, hanem azért is, mert ez volt a világtörténelemnek az a korszaka, amikor legnagyobb a magukat hivatalosan „császároknak” nevező vagy ezt a titulust kiérdemlő uralkodók száma.[2]Európában Oroszország, Törökország, Ausztria, Németország, Nagy-Britannia uralkodói tartottak igényt a császári címre, Európán kívül Japán, Kína, Perzsia, Etiópia, Marokkó uralkodói rendelkeztek a címmel, a helyzetet tovább bonyolította, hogy 1889-ig Brazília is császárság volt, illetve 1852-től 1870-ig III. Napóleonnal az élén francia császárság is létezett. A birodalom fogalom tisztázása és a 19. század végi birodalmak felsorolása után tovább lehet haladni a csoportosításban. Howe ezt földrajzi szempontok alapján közelíti meg, így megkülönböztet szárazföldi és tengeri birodalmat. A szárazföldi jóval régebbi múltra tekinthet vissza, létrehozóik tekintetében is változatosabb képet mutat: voltak közöttük afrikai, ázsiai, európai és amerikai népek is. Míg a tengeri birodalmak története nagyjából az újkortól eredeztethető, létrehozóik pedig zömmel európaiak. Különbség van létrejöttükben is, a szárazföldiek eredeti határaikat kitolva szárazföldi terjeszkedés során alakulnak ki (Oroszország), a tengeri birodalmak pedig tengeri fölényüket kihasználva, a tengerentúli területeket meghódítva és így az egész világot behálózva jönnek létre (pl. Brit Birodalom).[3]

Howe öt szárazföldi birodalomról beszél a korszakban – oszmán, orosz, osztrák-magyar, kínai és amerikai – melyek közös jellemzője, hogy megérték a XX. századot.[4] A korszakban mindegyikre nézve igaz, hogy vannak centrumai és perifériális területei. Népesség és terület számaik tekintetében azonban nagyon eltérnek egymástól, például az Orosz Birodalom területe a világháború előtt 22,3 millió km², lakossága 167 millió fő volt, míg az Osztrák-Magyar Monarchia 670 ezer km² területű és 1910-ben 51,3 millió fős állam volt, de Kína már a század közepétől több mint 400 millió lakossal rendelkezett.[5] Eltérés volt az államformákat és az állam vezetőit illetően is. Közös bennük, hogy komoly adminisztrációs szervezeteik vannak, melyek irányítják például az adószedést is, illetve centralizált hadsereggel rendelkeztek, melyek legfőbb vezetői az állam uralkodói (USA esetében az elnök). Terjeszkedésben gátoltabbak, mint a tengeri hatalom, mert már vagy hanyatlóban vannak (Kína, Oszmán Birodalom), vagy a környező államok nem meghódíthatók. Mivel a határok kitolásával növelik területüket, olyan részeket is szükségszerűen be kell olvasztaniuk, amelyek gazdasági haszna csekély (ilyen lehet egy sivatag). A gátló tényezőktől eltekintve a korszakban az expanzióra is találhatunk példát, a szárazföldi birodalmak esetében (például Bosznia Osztrák-Magyar Monarchiához csatolása, a Nyugati part benépesítése az Egyesült Államok által, Oroszország ázsiai terjeszkedése).

A birodalmak másik típusát Howe felosztásában a tengeri birodalmak alkotják. Hobsbawm A birodalmak kora című munkájában a korszakot egy új típusú birodalomnak, a gyarmatbirodalom korának is nevezi. 1880 és 1914 között az Európán és az amerikai kontinenseken túli világrészeket többé-kevésbé felosztotta és befolyása alá vonta egy tucat ország: Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Spanyolország, Portugália, Belgium, az Egyesült Államok és Japán.[6] A tengeri, vagy gyarmatbirodalmak közös jellemzője, hogy rendelkeznek centrummal és jellemzően tengerentúli perifériákkal (amik általában gyarmatok). Terjeszkedésük lehetőségét az adta, hogy viszonylag gazdagok voltak, fejlettebb volt államhatalmuk, hatékonyabb adószedő és hadigépezetet építettek ki, mint elődeik és az általuk meghódítottak, a feladatok nagy részét azonban magánvállalkozások hajtották végre. A folyamatot befolyásos kereskedő társaságok siettették, a peremvidékeken pedig gyakran pénzéhes kalandorok, kalózok kezdeményezésére folyt az erőszakos terjeszkedés.[7] A gyarmati expanzió főleg a XIX. század utolsó negyedében gyorsult fel, ekkor osztották fel Afrika nagy részét, és néhány új gyarmatosító állam is (Németország, Hollandia, Belgium) hatalmas földterületeket foglalt el. Az európai tengeri birodalmak és az Egyesült Államok hatalmuk csúcsán a világ szárazföldjeinek több mint 80%-át és valamennyi óceánt uralták.[8] A tengeri birodalmak korszakbeli terjeszkedésének egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – mozgatórugója a gazdaság. Egységes globális gazdaság jött létre, mely fokozatosan még a világ legtávolabbi pontjaira is behatolt, és egyre sűrűbb gazdasági és kommunikációs hálózatot hozott létre,[9] a pénz és emberi kapcsolatok aztán tovább erősítették a birodalmak kohéziós erejét. A centrumban meghúzódó nemzetállamoknak jót tett a birodalmi lét, nemcsak gazdasági értelemben, hanem a periféria lakóival szemben érzett felsőbbrendűség tudat felől nézve is, mely egyesítette a gazdagokat, középosztálybelieket és a szegényeket egyaránt.[10] Közös a korszak tengeri birodalmaiban, hogy centrumállamai rendelkeznek alkotmánnyal, szemben a szárazföldi birodalmak némelyikével. Területüket és népességüket illetően ugyanolyan sokszínű képet mutatnak, mint a szárazföldi birodalmak (sőt talán még sokszínűbbek).

A 19. század folyamán sorra alakulnak ki az európai nemzetállamok, és megerősödnek az önálló állami keretekre törekvő nacionalista mozgalmak.[11] A birodalmak területük nagysága miatt nem egy homogén nemzetállamot, hanem soknemzetiségű államot alkotnak, ennek köszönhetően a birodalmi közeg egyik állandó és leghatékonyabb bomlasztó erejévé a nemzetiségek vállnak. Ezért a birodalmi vezetés gyakorta kényszerül ereje reprezentálására, ami a kisebb/gyengébb államokkal szembeni agresszióban nyilvánul meg.[12] A szárazföldi birodalmak már a 19. század végén szembesülnek ezzel a problémával, mert a szellemi áramlatok terjedését nem akadályozzák olyan komoly akadályok, mint amit a tengeri birodalom esetében a tenger jelent. Az 1920-as évek második felétől aztán a tengeri hatalmak legkomolyabb problémájává válik ez, ahol a még gyarmati és függő helyzetben lévő országok önállósodási törekvései megerősödtek.[13]

Hadviselés szempontjából is tehetünk különbséget szárazföldi és tengeri birodalom között. A szárazföldi hadviselés többnyire különbözik a tengeritől, mert célterületét közvetlenül foglalja el, vagy ebben akadályozza meg ellenfelét.[14] A technikai fejlődéssel radikálisan megnövelték a hadseregek méretét és pusztító erejét.[15] A tengeri birodalmak jelentősége a tengeren elért fölényükből fakad (katonai, kereskedelmi). A tengeri hatalom nem választható el gazdasági céljaitól, ezért Tangredi szerint katonai oldala a flotta.[16] A tengeri hatalom fontosságát négy tényező adja: 1. a Föld felszínének 70%-át óceánok borítják. 2. A nemzetközi kereskedelem súlyban és össztömegben mért 90%-át vízen szállítják.[17] 3. A világ nagyvárosainak és városi lakosságának többsége a parttól számított 200 km-es távolságon belül található. 4. A tengerek nemzetközi jog szerint szabadok.[18] A tengeri hatalom hatása szinte mindig hosszabb idő után jelentkezik, ami ellentétben áll a modern kor azon elvárásával, hogy a háborúk pusztító hatását a gyors győzelemmel korlátozzák. Daniel Moran arra hívja fel a figyelmet, hogy egyik világháborút sem a kezdeti összecsapások döntötték el, ráadásul a győzelem mindkét esetben azoké a szövetségeseké lett, amelyek maguk mögött tudták a nagy tengeri demokráciákat. Amelyek elég hosszú ideig ki tudtak tartani ahhoz, hogy elsöprő anyagi fölényt mozgósíthassanak. A tengeri hatalom így fontos elméleti fogalom maradt, nem azért, mert ezzel biztosítani lehetett a győzelmet, hanem azért, mert hiánya nagymértékben összefügg a vereséggel.[19]

A birodalom terjeszkedése lehet kvázi passzív is. Ugyanis arra is akad példa, hogy gazdasági, geopolitikai, kulturális szívóhatásánál fogva egyes államok – akár függetlenségükről is lemondva – inkább a birodalom védőszárnyai alá helyezik magukat.[20]

1914, a Világháború kitörése alapvető változásokat szül. Birodalmak tűnnek el, alakulnak át. Ami a századfordulón még egyértelműen alkalmazható csoportosítás volt a birodalmak tekintetében (szárazföldi/tengeri), most megváltozik. A korszak gondolkodói, köztük Halford J. Mackinder – az angolszász geopolitikai iskola és geopolitikai gondolkodás egyik megalapítója – is megfogalmazza, hogy véget ér a prekolumbiánus korszak, a világ a globális átalakulás posztkolumbiánus szakaszába lépett.[21] Mackinder még a Világháború előtt elkezdi kidolgozni elméletét (1904 – The Geographical Pivot of History), amit a háború tapasztalataival kiegészítve továbbfejleszt (1919 – Democratic Ideals and Reality). Használja a tengeri és szárazföldi hatalom kifejezést. 1904-ben megalkotja a kulcsövezet (pivot area) fogalmát, ami nagyjából Eurázsia Oroszországra eső részét fedi le (1. ábra). A kulcsövezeten kívül egy nagy belső vagy marginális peremív (inner or marginal crescent) található. Ezen helyezkedik el az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország, az Oszmán Birodalom, India és Kína. A külső vagy szigeti peremívet (lands of outer or insular crescent) Nagy-Britannia, Dél-Afrika, Ausztrália, az Egyesült Államok, Kanada és Japán alkotja. A veszély – Mackinder szerint – a kulcsállam javára felboruló erőegyensúlyban van. Ez esetben ugyanis Oroszország, mint a kulcsövezet bázis állama, kiterjeszthetné befolyását és uralmát Eurázsia peremterületeire. E hatalmas kontinentális erőforrások megszerzését flottaépítésre használná fel, és ez egy világbirodalom megszületését vetítené elő. Ez megtörténhet akkor is, ha Németország szövetségre lép az orosz cárral. Ezt, mivel az európai hatalmi egyensúly teljes felborulását eredményezné, mindenképpen meg kell akadályozni, mondja Mackinder.[22] Kulcsövezet koncepciója a nemzetközi viszonyokban bekövetkezett változások hatására 1919-ben módosult. Európát Nyugat-Európára és Kelet-Európára osztja. Az 1904-ben született kulcsövezetet kiszélesítve megalkotta a magterület (Heartland) fogalmát, valamint az Eurázsia szárazföldi térségeit és a déli magterületnek nevezett Afrikát magában foglaló világsziget (World Island) kategóriáját (2. ábra). Új fogalomként bekerült az európai tengerpart (European coastland) és az Indiát, valamint Kínát magában foglaló ázsiai monszun tengerpart (Monsoon Coastland). „A stratégiai gondolkodás szelleméből fakadóan a magterület magában foglalja a Balti-tengert, a hajózható középső és alsó Duna-szakaszt, a Fekete-tengert, Kis-Ázsiát, Örményországot, Perzsiát, Tibetet, és Mongóliát. Tehát beletartozik Brandenburg-Poroszország és Ausztria-Magyarország, valamint Oroszország […] A magterület az a térség, amelyhez a modern viszonyok között a tengeri hatalom hozzáférése megakadályozható, annak ellenére, hogy nyugati részébe nem értendő bele az Északi-sarki és a kontinentális vízgyűjtő terület” – írja Mackinder.[23] Megfogalmazza: „Aki uralkodik Kelet-Európán, kormányozza a magterületet, aki uralkodik a magterületen, kormányozza a világszigetet, aki uralkodik a világszigeten, kormányozza a világot.”[24] Véleménye szerint a németek és a szlávok között egyensúlyt kell teremteni, nem hagyhatnak ilyen feszült helyzetet Kelet Európában és a magterületen, mivel az a jövőben új ambícióknak ad terepet (ami be is teljesült). 1943-ban még ezt is átalakítja, átdolgozza a második világháború hatására, ekkor születik meg a Léna-övezet.[25]

A Mackinder által megfogalmazottak szempontunkból azért fontosak, mert a klasszikus birodalmak korának (legalábbis formális értelemben) végét jelzik. A volt gyarmattartó államok ugyanis szép lassan átalakították gyarmataikhoz fűződő viszonyaikat, a gyarmatok többsége a függetlenség útját választotta. A két világháború között a birodalom, és az 1890-es évek óta szorosan hozzákapcsolódó imperializmus[26] népszerűtlen fogalmak lettek: ennek oka a hozzájuk kapcsolódó perifériák „gazdasági kizsákmányolása” (a gyarmatok speciális termékekre szakosodása), a rabszolga-kereskedelem és tartás. A második világháború pedig elvégezte a fogalom teljes lejáratódását (a náci Németország Harmadik Birodalma, illetve a japán birodalmi tervek Délkelet-Ázsiában). A háborút követő évtizedekben az imperializmus, imperialista kifejezések szitokszavakká váltak, a szovjet éra 50-es, 60-as években gyártott filmjeiben, ekkor írt könyveiben az ellenséget jelentették. Gyakran használták a kapitalista imperialista szavakat együtt, még gyakrabban az Egyesült Államokat illették ezekkel a jelzőkkel. A második világháborút követő körülbelül 40 év két új birodalma az USA és a Szovjetunió lett. Közvetlen és közvetett módon irányították az általuk megsegíteni vélt „baráti” országokat. A „segítségnyújtás” ürügye sokszor ideológiai megalapozottságú volt. A birodalmak ezen új korszakában már többet adtak a látszatra és az ínformalitásra. A két birodalom azonban alapvetően eltérő berendezkedésű. A korábbi korszakokkal szemben nagyon fontos, közös eltérés, hogy a birodalmat alkotó népesség elméletben egyenlő jogokat élvez, még ha a gyakorlat más is. Elvben nem létezne a centrum-periféria különbségtétel. Mindkét birodalom létét – noha korábban is léteztek – a második világháború eseményei igazolják (hiszen nekik köszönhető, hogy eljött a béke állapota).[27] Továbbá birodalmi potenciáljukból fakad hatalmas katonai fölényük.

1990-91-ben a Szovjetunió megszűnt, ezzel rövid időre az Egyesült Államok maradt az egyetlen birodalom. Azonban 2001. szeptember 11., valamint Kína előtérbe kerülése a 2000-es évek elején új helyzetet teremtett. Egyrészt nemcsak az USA tarthat igényt a birodalom elnevezésre, másrészt a korábban a birodalom sérthetetlenségével összekapcsolt nézetek sem tarthatóak.[28] A második világháború után olyannyira fontosnak tartott szuverenitás elve már kezdi erejét veszteni, mind az Egyesült Államok, mind az európai államok országaiban.[29] A jelenkor birodalmainak életében mindent megelőző fontosságú a piac biztosítása, igaz ez Amerika esetében, amely a világ legnagyobb fogyasztójának szerepét tölti be. Ehhez szükséges nélkülözhetetlenségének, nagyhatalmi és védnöki pozíciója látszatának fenntartása, amit többek között a világterrorizmus gondolatának elterjesztésével, az iszlám világ teljesen negatív beállításával próbál meg elérni.[30]

Érdekes tipologizálásra tesz kísérletet Heller Ágnes. A filozófusnő azt a kérdést vizsgálva, hogy születhetnek-e birodalmak a modernségben, azt a választ adta, hogy csak abban az esetben, ha nem mondanak ellent a modernség három konstituensének. Ezek a következők: 1. az emberek, a javak, és a szolgáltatások elosztása a piacon történik [=kapitalizmus]; 2. állandó kumulatív növekedés jellemzi a tudományokat, és a felhalmozódó tudást, mint technológiát is tudjuk alkalmazni; 3. végtelen vagy legalábbis végtelennek tűnő lehetőségeink vannak politikai formák egymással való kombinációjára.[31] A modern birodalmaknak két típusát és azoknak két-két alfaját különbözteti meg. Republikánus birodalomról, illetve császári, vagy imperiális birodalomról beszél. A köztársasági birodalmak olyan államszövetségek, ahol az egyes államok egyenlő státuszban állnak egymással, és külön-külön mindegyik állam önálló alkotmánnyal rendelkező köztársaság. Hivatalosan nincs centrum és periféria. Az első példa erre az Egyesült Államok, ahol nincsenek nemzetállamok, a népesség különböző etnikai és vallási csoportokból tevődik össze.[32] Eltér a legtöbb régi európai társadalomtól, a nemzeti identitás inkább polgári, mint faji, kulturális, etnikai vagy vallási természetű. Az amerikaiak számára az egyetemes értékeknek is megtestesítője, az alkotmány a szövetségi állam gerince, a lojalitás centruma, ezt övezi spirituális tisztelet.[33] A másik példa a republikánus birodalomra az Európai Unió. 28 tagállama egyenlő státuszú, de eltérően az USA-tól, ezek nemzetállamok, melyeket domináló etnikai, vagy vallási összetétel – esetleg mindkettő – jellemez. Az Unió még mindig az expanzió állapotában van, de szemben az Egyesült Államokkal nem sikerült egy közös alkotmány létrehozása, az EU polgárai lojalitást nem a közösség, hanem saját államuk iránt éreznek, éppen ettől annyira bizonytalan sorsa.[34]

Heller Ágnes az imperiális birodalomnak is két típusát különbözteti meg. Ennek sajátossága, hogy a birodalmat alkotó államok nem egyenlő státuszban vannak, azaz van centrum és periféria. A birodalom egysége egy ember köré szerveződik. Egy olyan szuverén (vagy fiktív) személy köré, akiben megtestesül az emberek elkötelezettsége. Ennek egyik alfaja a kolonializmus korának maradványa. Ezek a birodalmak háborúkból és gyarmatosításokból nőttek ki, noha a második világháború után eltűntek, bizonyos mértékig a Brit Nemzetközösség hasonlít erre a típusra (van centrum, periféria és esküt tesznek a királynőre). Az imperiális birodalom másik alfaja a totalitárius birodalom. Ez egy ideológia által konstruált birodalom, mely erősen hajlik a fundamentalizmusra. A benne lévő államok státusza egyenlőtlen, van centrum és periféria, használják a terrort, hogy félelmet keltsenek és erősítsék a kontrollt. Az a személy, aki köré a birodalom szerveződik a diktátor, vagy egy a diktatúrát gyakorló csoport. Ez a típus is expanzióra törekszik, tipikus példái a náci Németország (Harmadik Birodalom) és a szovjet birodalom.[35]

            Összegzés: A dolgozat bevezetésében kitűzött feladat a birodalmak tipologizálása volt. A feladatot könnyítendő már eleve két korlátozással éltem, az egyik az idő, csak a 19. század végétől kezdve vizsgáltam a birodalmakat; a másik, hogy csak az államalakulatokat tekintettem esélyesnek a birodalom címre, kihagyva a csoportosításból a multinacionális vállalatokat. A munka elkészítése során világossá vált számomra, hogy nehéz olyan birodalmi kategóriákat alkotni, melyekbe minden fenntartás nélkül beilleszthetők az adott kor birodalmai. Több okból: már az vitatható, hogy kit és mely korszakban tartunk birodalomnak; továbbá a 19. század végi birodalmak csoportosításához önkényesen választott szárazföldi és tengeri kategória a 20. század során árnyaltabbá vált. Ezt úgy értem, hogy a különböző geopolitikai gondolkodók tengeri, szárazföldi, sőt légi hatalomról beszélnek (nem pedig birodalomról), de egy birodalom már nem csak kizárólag tengeri vagy szárazföldi lehet, hanem nyugodtan rendelkezhet mindhárom hatalommal.[36] A Mackinder által felvázolt elméletekben továbbra is tengeri és szárazföldi hatalom elnevezés szerepel, ő még 1943-ban is határokat húz a két kategória között. Véleményem szerint a 20. század második felének és a 21. század birodalmainak csoportosításához kézenfekvőbbnek tűnik a Heller Ágnes által felállított kategóriák használata. Felmerül a kérdés van-e jövője a birodalmaknak, lesznek-e birodalmak? Vannak, akik halálukat jósolják,[37] és vannak, akik bennük látják a jövő zálogát, mondván a kis nemzetállamok „nem tudnak lépést tartani a gazdasági fejlődéssel, semmiképpen nem tudnak úgy akkumulálni se technológiát, se tudományt, se gazdagságot, mint a birodalmak.”[38] A kérdés megválaszolását tovább árnyalja, hogy maga a szó sem olyan negatív kicsengésű, mint mondjuk két évtizede volt.[39]

Képek:

Pivot Area – KulcsövezetMackinder világa: Heartland – Szívország

Forrás: Pallagi Péter, Történelem szak

Bibliográfia

BIDDLE 2005.                        Stephen Biddle: Szárazföldi hadviselés: elmélet és gyakorlat. In: A stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba. Szerk.: John Baylis – Eliot Cohen – Colin S. Gray – James Wirtz. Bp., 2005. 121-148.

DIÓSZEGI 1994.                    Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada, 1789-1939. Bp., 1994.

FUKUYAMA 2005.               Francis Fukuyama: Államépítés, Kormányzás és világrend a 21. században. Bp., 2005.

HELLER 2011.                       Heller Ágnes: A birodalmak és a demokrácia esélyei a modernitásban. In: Kelet-nyugati átjárók 1., A különbözőség filozófiája, poétikája és politikája. Tanulmányok. Szerk.: Fenyvesi Kristóf – Kasznár Veronika Katalin – Orbán Jolán. Pécs, 2011. 49-63.

HOBSBAWM 2004.              Eric Hobsbawm: A birodalmak kora. Bp., 2004.

HOWE 2004.                         Stephen Howe: Birodalmak. Bp., 2004.

századi egyetemes történelem, 1789-1914. Szerk.: Vadász Sándor. 2. kiad. Bp., 2005.

Halford J. Mackinder: A földrajz mint a történelem kulcsa. In: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt. Bp., 1999. 16-27.

Halford J. Mackinder: Demokratikus ideálok és a valóság. In: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt. Bp., 1999. 28-35.

HUNTINGTON 1998.           Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Bp., 1998.

Daniel Moran: A stratégiaelmélet és a hadviselés története. In: A stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba. Szerk.: John Baylis – Eliot Cohen – Colin S. Gray – James Wirtz. Bp., 2005. 9-26.

SZILÁGYI 2011.                    Szilágyi István: A földrajz a történelem kulcsa: 150 évvel ezelőtt született Sir Halford J. Mackinder brit földrajztudós, a geopolitika klasszikusa. In: Magyar tudomány, 172. (2011) 11. sz. 1362-1372.

TANGREDI 2005.                  Sam J. Tangredi: Tengeri hatalom: elmélet és gyakorlat. In: A stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba. Szerk.: John Baylis – Eliot Cohen – Colin S. Gray – James Wirtz. Bp., 2005. 149-177.

TODD 2003.                           Emmanuel Todd: A birodalom után. Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről. Bp., 2003.

[1] Stephen Howe: Birodalmak. Bp., 2004. 40. A továbbiakban HOWE 2004. Ez a definíció bizonyos fenntartásokkal a jelen dolgozatban nem tárgyalt multinacionális vállalatok birodalomként való tárgyalásakor is használható.

[2] Eric Hobsbawm: A birodalmak kora. Bp., 2004. 61. A továbbiakban HOBSBAWM 2004.

[3] HOWE 2004. 45.

[4] HOWE 2004. 62. A 20. század közepén zajlott le egy rövid ideig tartó, de annál pusztítóbb következményekkel járó újkori birodalomépítési kísérlet: Németország megpróbálta kelet felé kiterjeszteni életterét. Hitler úgy gondolta, hogy Oroszország az lesz Németország számára, ami India volt Nagy-Britannia számára. „Ez persze csupán azt jelzi, hogy mennyire keveset tudott Indiáról” – írja Howe. Német telepesek millióit akarták keletre költöztetni, hogy uralmuk alá hajtsák a rabszolgamunkásokká lefokozott helyi lakosságot. Így akarták nyersanyagkészletekkel, mezőgazdasági termékekkel és olcsó munkaerővel ellátni Németországot. Ekkor tehát úgy viselkedik a náci Németország, mint egy szárazföldi birodalom. HOWE 2004. 73-74. De a 19. század végén az 1871. január 18-án megalakított Német Birodalom Howe szerint nem szárazföldi, hanem tengeri birodalomként értelmezendő. Mert a 19. század utolsó negyedében, amikor a gyarmati expanzió felgyorsul Belgium, Hollandia és Japán mellett, Németország is megjelenik a színen. HOWE. 2004.

[5] 19. századi egyetemes történelem, 1789-1914. Szerk.: Vadász Sándor. 2. kiad. Bp., 2005. 311., 332., 512., 729.

[6] HOBSBAWM 2004. 62.

[7] HOWE 2004. 77., 89.

[8] HOWE 2004. 76., 81.

[9] HOBSBAWM 2004. 67.

[10] HOBSBAWM 2004. 76.

[11] Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada, 1789-1939. Bp., 1994. 89-97. A továbbiakban DIÓSZEGI 1994.

[12] Ilyen birodalmi megnyilvánulásként is felfogható Bosznia annektálása 1908-ban. DIÓSZEGI 1994. 220-222.

[13] DIÓSZEGI 1994. 329-335.

[14] Stephen Biddle: Szárazföldi hadviselés: elmélet és gyakorlat. In: A stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba. Szerk.: John Baylis – Eliot Cohen – Colin S. Gray – James Wirtz. Bp., 2005. 122. A továbbiakban BIDDLE 2005.

[15] BIDDLE 2005. 125.

[16] Sam J. Tangredi: Tengeri hatalom: elmélet és gyakorlat. In: A stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba. Szerk.: John Baylis – Eliot Cohen – Colin S. Gray – James Wirtz. Bp., 2005. 150. A továbbiakban TANGREDI 2005.

[17] TANGREDI 2005. 175. A tengeri kereskedelem méreteire utalva megjegyzi: egy óceánjáró szállítóhajó egy úton körülbelül annyi tonnányi árut szállít, mint a legnagyobb szállító repülőgépekből 300.

[18] TANGREDI 2005. 152.

[19] Daniel Moran: A stratégiaelmélet és a hadviselés története. In: A stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba. Szerk.: John Baylis – Eliot Cohen – Colin S. Gray – James Wirtz. Bp., 2005. 53., 55.

[20] Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Bp., 1998. 267. A továbbiakban HUNTINGTON 1998.

[21] Szilágyi István: A földrajz a történelem kulcsa: 150 évvel ezelőtt született Sir Halford J. Mackinder brit földrajztudós, a geopolitika klasszikusa. In: Magyar tudomány, 172. (2011) 11. sz. 1362-1372. A továbbiakban SZILÁGYI 2011.

[22] Halford J. Mackinder: A földrajz mint a történelem kulcsa. In: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt. Bp., 1999. 16-27.

[23] Halford J. Mackinder: Demokratikus ideálok és a valóság. In: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt. Bp., 1999. 28.

[24] Halford J. Mackinder: Demokratikus ideálok és a valóság. In: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt. Bp., 1999. 35.

[25] SZILÁGYI 2011. 1943 júliusában a Foreign Affairs 4. számában megjelent cikkében a nemzetközi viszonyok második világháborút követő rendszerével kapcsolatban fogalmaz meg új gondolatokat és megfontolásokat. Átértékeli a tengeri és a szárazföldi hatalom egymáshoz való viszonyának stratégiai kérdéseit. Elveti azt az 1919 óta híressé vált tételét, mely szerint a magterület feletti uralom egyben a világsziget feletti uralommal azonos.

Mackinder 1943-as felfogásában a magterület mindenekelőtt a Szovjetunió központi részét képező Eurázsia erdő- és sztyeppövezetére terjed ki. De Mackinder szerint egy jelentős terület, amely 5500 mérföld hosszú, és amely a Bering-szorostól nyugatra, Romániáig húzódik kivétel ez alól. A terület fő jellegzetességét jelentő Léna folyóról Léna-vidéknek nevezte el a térséget. Ez nem képezi az oroszországi magterület részét. Természeti erőforrásokban és ásványi kincsekben azonban igen gazdag térség. A Léna-vidéktől nyugatra húzódik az orosz magterület, amelynek észak–déli és kelet–nyugati irányú kiterjedése egyaránt 2500 mérföld. Lakosainak száma 170 millió. A Heartland hatalmas erőforrásai a Léna-vidék természeti tartalékaival kiegészülve stratégiailag rendkívül előnyös pozíciót biztosítanának Oroszországnak.  A szabadság védelme érdekében – írja Mackinder – ezt a hatalmi koncentrációt ellensúlyozni kell Keleten, a magterületen szárazföldi hatalommal, Németország magára találásával nyugaton, az észak-atlanti medencében tengeri hatalom révén. A Földközi-óceán övezetében (Midland Ocean) így találkozik Amerika, Kanada, Nagy-Britannia, Franciaország, Nyugat-Európa és a parti zóna.

[26] HOBSBAWM 2004. 65.

[27] Emmanuel Todd: A birodalom után. Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről. Bp., 2003. 24-25. A továbbiakban TODD 2003.

[28] TODD 2003. 22-26.

[29] Francis Fukuyama: Államépítés, Kormányzás és világrend a 21. században. Bp., 2005. 121-128. Ez fogalmazódik meg a Bush-kormányzat által megfogalmazott megelőző csapás elvében. A továbbiakban FUKUYAMA 2005.

[30] HUNTINGTON 1998. 351. és TODD 2003. 60. „a világterrorizmus fogalma lehetővé teszi Amerika számára, hogy magát a világméretű „keresztes hadjárat” vezetőjeként újradefiniálja, hogy a világ bármely részén pontosan és felszínesen beavatkozzon.”, 232. „Amerika nem hiperhatalom, jelen állapotában csak erőtlen országokat képes terrorizálni.” „gazdasága nem önellátó, a fogyasztás jelenlegi szintjét csak segélyekkel képes fenntartani: ez a mai tempó mellett napi 1,2 milliárd dollárt emészt fel.”

[31] Heller Ágnes: A birodalmak és a demokrácia esélyei a modernitásban. In: Kelet-nyugati átjárók 1., A különbözőség filozófiája, poétikája és politikája. Tanulmányok. Szerk.: Fenyvesi Kristóf – Kasznár Veronika Katalin – Orbán Jolán. Pécs, 2011. 51-52. A továbbiakban HELLER 2011.

[32] HELLER 2011. 53.

[33] FUKUYAMA 2005. 146. és HELLER 2011. 54.

[34] HELLER 2011. 54.

[35] HELLER 2011. 54-55.

[36] TODD 2003. 225-230.

[37] TODD 2003. 19-22.

[38] HELLER 2011. 55.

[39] HELLER 2011. 55.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kategória:Hírek, Publicisztika


Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »