Dr. T. Túri Gábor: Tabutéma széklet és izzadság, avagy a baktérium-chip

Dr. T. Túri Gábor:  Tabutéma széklet és izzadság, avagy a baktérium-chip

Ez a cikk nem a kozmetikai ipar ellen íródott, hanem csak a mértéktelenül használt illatszerek alkalmazása ellen!

Most, hogy már orvosi pályafutásom harmadik harmada végéhez közelítek, egyre gyakrabban jutnak eszembe a régi professzoraim mondásai, egykori tanulmányaim idejéből.
Ilyen volt Magyar Imre professzor is, akinek előadásai, akkoriban mindig tömve voltak a hallgatókkal, és ittuk a szavait, mint a néhai Szentágothai János, vagy a számomra szintén felejthetetlen Zsebők Zoltán professzorokét.
Tehát az egyik, ilyen degeszre tömött előadóteremben mondta egyszer Magyar professzor, hogy egy jó orvosnak a szeme, a hallása, a tapintása mellett a többi érzékszervére is szüksége van, ha egy pontos diagnózist akar felállítani.
E mondat igazságát, későbbi pályafutásom tapasztalata alapján, csakis igazolni tudom…
De ez nem csak az én felismerésem, mert ezt tudták már a régi időkben is, amikor még a diagnosztikus eszközök nem álltak ilyen nagy mennyiségben a rendelkezésünkre, mint manapság.
És akármilyen hihetetten, de az orvosok régebben, bizony még „megkóstolták”, megízlelték a beteg vizeletét és abból állapították meg, hogy van-e cukor a vizeletében. De ugyanígy azt is tudták – és tudják ma is –, ha egy cukorbeteg lehelete aceton szagú, abból messzemenő következtetéseket lehet levonni az aktuális állapotára… A test, a vizelet és a széklet szaga mind-mind az információk tömkelegét továbbították az orvos tudatába…
Tehát a szaglásnak sokkal nagyobb jelentősége van az életünkben, mint azt mi manapság gondolnánk.

A most következőket igyekeztem finoman és mindenki számára elfogadhatóan fogalmazni, de ha ez egyeseket mégis irritálna, azoktól előre is elnézést kérek!

Testünk felületén a baktériumok milliárdjait találjuk, de különböző sűrűségben.
Ez a baktériumsűrűség a hátunk közepe táján a legkisebb és az anus (a végbél) és genitáliák (a nemi szervek) környékén pedig a legnagyobb.
Ez összefügg természetesen a székletünkkel, pontosabban a székletürítéssel..
De most nem kell rögtön a téma miatt az orrunkat elfintorítani, mert ez tulajdonképpen nem más, mint a mi személyes bélyegünk, úgy is mondhatnánk, az Istentől kapott materializált chipünk…
Miért mondom ezt a hihetetlenül hangzó dolgot?
Mert a széklettel bélbaktériumok is ürülnek ki a testünkből és ott a végbélnyílás körül egy kémiai nyomot hagynak maguk után, amit mi szagként érzékelünk… Ezek a baktériumok azonban a mi saját, ún. „jó-baktériumaink”, amelyek számunkra hasznosak és amelyekkel életünk fenntartása érdekében együtt élünk és együtt küzdünk a fennmaradásért.
Ők ugyanis addig léteznek, amíg mi élünk, mi pedig addig létezünk egészségesen, ameddig ők a szervezetünkben vannak… Számuk 100 billióra tehető, tehát szám szerinti mennyiségük nagyobb, mint az emberi sejtek összessége, és működésük pedig – például a K- és B-vitaminok szintetizálása, a bélben nem felszívódott szénhidrátok fermentálása, a szterolok (zsírsavak, koleszterin) lebontása stb. – elengedhetetlen a szervezet számára.
Tehát ezekkel a bélbaktériumokkal, úgy is mondhatnám egy életre szóló szerződésünk van.
Ezen bélbaktériumaink milyenségét és százalékos összetételét, életünk kezdeti szakaszában, érdekes módon nem mi határozzuk meg, hanem – ha természetes úton születünk – az édesanyánktól kapjuk, miközben áthaladunk az ún. szülőcsatornán és felső testnyílásunkkal, vagyis a szánkkal (pontosabban az ajkunkkal) végigsúroljuk az anyai végbélnyílás környéket. Minden valószínűség szerint – hogy ez megtörténhessen –, többek között emiatt jövünk úgy a világra, hogy a fejünkkel az anyai anusnyílás irányába fordulunk…
Ezek a baktériumok ezután villámgyors szaporodásba kezdenek és lám órákon belül, bélnyálkahártyánk, amely az anyaméhben mindeddig steril volt(!), a baktériumok milliárdjaival lesz betelve, és végül teljes mértékben azonos is lesz az anyai bélflórával…

Ez azonban csak az életünk kezdetén van így, mert a későbbiek során ezek az anyától kapott baktériumok az egyén életvitelének megfelelően, összetételükben megváltoznak és ezután már ennek fogják, mintegy a lenyomatát visszatükrözni.
Az alkoholos italok – a bor, sör, pezsgő – a zsíros étel, a túlzott húsfogyasztás, vagy éppen a csak növényi étel, és a fűszerek, valamint a gyógyszerek mind megváltoztatják a bélflóránk összetételét, de ezek ugyanakkor mind-mind az életvitelünket is tükrözik, hiszen csakis azért vesszük ezeket magunkhoz, mert kedveljük őket, vagyis mert ezek passzolnak az egyéniségünkhöz, vagyis jellemünkhöz… Így végső soron ezek jellemzik az egyéniségünket.
Az előzőekkel egyetemben ugyanígy természetesen a bélfertőzések is mind-mind befolyásolják a normális bélflóránk összetételét, de ha belegondolunk ennek okozói – végső esetben – szintén mi vagyunk, valamilyen étkezési hiba miatt…
Így, ahogy már az előzőkben is kitűnik, a bélflóránk tulajdonképpen nem más mint egy informátor, vagyis az eddig eltelt életünk lenyomata, pontosabban úgy is mondhatnánk, egy erről információt adó biológiai chip!

Ugyanakkor ez a megváltozott bélflóra fogja meghatározni a belőlünk eltávozó salakanyag szagmintáját is, és így – tisztán tudományosan tekintve – ez a szaganyag valójában nem más, mint egy energetikai, pontosabban bioenergetikai megjelenése a bélflóra összetételének, vagyis az előbb említett biológiai chipünknek.
Akármilyen furcsa is róla beszélni, de gondoljuk csak meg, hogy ha otthon bemegyünk a vécénkre, az ott talált esetleges szagminta alapján nagyon is jól felismerjük, hogy melyik családtagunk is volt közvetlen előttünk ott bent és végezte el ott a dolgát…
Tehát informálódunk, a tudatalattink segítségével… Ez a szagminta alapján történő szelektálás, illetve felismerés, azonban ismert az állatvilágban is, mint például egyes madaraknál, ahol a fészekben hagyott fiókákat, ha kézbe vesszük – tehát a fiókák testére ezzel akaratlanul a magunk idegen szagmintáját viszünk –, a fészekre visszatérő madár anya ezt a fiókát rövid időn belül kilöki a fészkéből, mivel idegennek fogja tartani…
Mindezt így előre bocsájtva és átgondolva, ezután már az sem is tekinthető olyan különösnek és megmagyarázhatatlannak, hogy az állatok, rögtön az ismerkedés első fázisában, a társállat hátsó felét szaglásszák és így ki tudja milyen gazdag információt tudnak maguknak letapogatni, vagyis magukat így pontosan informálni a másikról. És mindez nem csak a párzási periódusban van így, hanem egész évben, amit hűséges háziállatunknál a kutyánál jól meg is figyelhetünk!

Így, átvitt értelemben, Jézus szavai is ide értelmezhetők, amikor arról arról beszél, hogy nem arra kell ügyelnünk, ami belénk kerül, hanem arra ami kijön belőlünk, mert az szennyezi be a jellemünket.(Mt 15:11 ; Mk 7:15)
Természetesen ő mindezt a mi lelki szintünkre értette, a szeretettel kapcsolatban, vagyis ő itt ezzel, a hallott (tehát befogadott) és az általunk beszélt dolgok (tehát a belőlünk távozó szavak) érzelmi tartalmára utalt, de mint látjuk ez a mi testünkre is hajszál pontosan értelmezhető, vagyis az elfogyasztott táplálékunkra és a belőlünk széklet útján távozó baktériumokra is!
Tehát Jézus mondata láthatóan általános érvényű, mert az emberi élet mindkét szférájára érvényes. Mert amiről beszélünk az a testünk szellemi és lelki szférájában történik, és amit kiürítünk az pedig a mi testi vagyis materiális szintünkön.
Vagyis e szerint – mint ahogy az általunk kimondott szó is –, ugyanúgy az általunk kiürített baktériumok is bennünket és csakis bennünket jellemeznek.
Ez tehát a mi materiális “chipünk”.

Így – az előbbi Jézusi idézet alapján –, lépjünk most tehát eggyel tovább, egy magasabb régióba, az ember lelki szférájába!
A boldogság, az idegesség, a félelem és a gyűlölet, ami pillanatnyi állapotunkat, az élethez, a partnerünkhöz való kapcsolatunkat jellemzi, érdekes módon szintén egy szaganyag segítségével képes informálni környezetünket. Ez tulajdonképpen, a megváltozott feszültségű és aktivitású idegrendszerünk hatására, másodlagosan, mintegy melléktermékként a bőrünk felületén megjelenő izzadtságcseppek elpárolgása révén keletkezik, mégpedig legkifejezettebben a hónalj területén.
Ezzel kapcsolatban általánosan ismert például, hogy egy kutya, ha megérzi egy idegen ember félelmet szignalizáló verejtékének a szagát, akkor rögtön támad.
Vagyis ez a számára egy információt hordozó médium…, és mivel a feladata a gazdája védelme, és az idegen szaggal együtt a félelmet is észleli (amit az ő megjelenése vált ki az idegenből), ezért bátrabban is támad, a biztos siker reményében…

Magának a szagnak az erősségét nehéz meghatározni, mert annak észlelése egyénenként változik. Mégis megpróbálta ezt 1988-ban a dán Ole Fanger professzor, aki bevezette az „olf” fogalmát, mint mértékegységet, és amely szó a latin olfactus (szaglás) szóból ered.
Eszerint egy olf az a szagmennyiség, amelyet 21 C hőmérsékletű szobában, egy naponta fürdő, 1,8 m2 bőrfelületű, ülő munkát végző ember magából kibocsájt.
Ezzel szemben például egy erős dohányos szagkibocsájtása 25 olf, egy sportolóé pedig 30 olf.
Ez a rendszer azonban nem általánosan elfogadott, mert nem veszi figyelembe a nemek közötti különbséget és az idegrendszeri állapot (pl. a stressz) következtében bekövetkező eltéréseket…
Mert a pszichés állapotunk, a jellem, a gondolat is befolyásolja a kibocsájtott szagmintánkat, és ez egy bioenergetikai információs csomagként, mint szaganyag vesz körül bennünket. Ez pedig ezzel szervesen hozzátartozik életünkhöz és így lehetővé teszi tájékozódásunkat a világban, a környezetünkben.
Ugyanakkor minden egészséges ember, ha lehetősége van egy kulturált társadalomban élni, megadja testének azt a harmóniát, hogy rendszeres tisztálkodással, testi és lelki téren megszabadítja magát a régi, és ezáltal „szükségtelen“, szaganyagoktól. Ezzel képes helyet adni az esetleges új érzéseknek – legyenek ezek kellemesek vagy kellemetlenek – és az ebből következő bőrmirigy szagoknak, amelyek lehetnek ugyanúgy illatozók vagy kellemetlenek.
Ami tehát így nem más, mint a mi „lelki-chipünk”.
Vagyis nem véletlen a tisztálkodás, amelyet az ember alapvető szükségletének tarthatunk, bár ugyanígy az állatvilágban is megfigyelhetjük, talán a legkifejezettebben a macska-féléknél. Az ember esetében azonban ez nem csak egy testi tisztulást jelent, mert ez ugyanakkor egy „tiszta lappal” való indulás lehetőségét is nyújtja nekünk – amelyet már az ókori vallások rituális tisztálkodásai is visszatükröznek –, vagyis egy felfrissülést, amely így a lelkünkre is visszahat, és amit a hétköznapi életünkben is mindannyian észlelhetünk, egy kellemes zuhanyozás után…

Ezen chip leolvasására nálunk, az embereknél is kialakult egy érzékszerv, amely ezeknek a szagpartikulumoknak, illetve szag-energiarezgéseknek a felfogására alkalmas. Ez pedig az orrunkban lévő szaglószervünk.

Ennek anatómiai és mikroszkópos felépítése ugyan ismert, de működése még mindig nincs teljesen megfejtve. Annyit azonban biztosan tudunk, hogy az evolúció során ez az érzékszervünk elsőként alakult ki, és ez az ősi érzékszervünk tulajdonképpen még ma is az agyunk egy „kihelyezett részét” alkotja. Mindez pedig jól mutatja, hogy az agyba ezen keresztül befutó információ, milyen alapvető fontosságú kell hogy legyen az egyed számára.
Ezen érzékszervünk működése annál is érdekesebb, mert érző idegvégződéseinek axonjai a szaglóidegen (nervus olphactoriuson) keresztül, részben közvetlenül az ún. amygdalába is befutnak, amely pedig az agy – érzelmek és érzések kialakulásáért felelős – limbikus rendszeréhez tartozik.
Vagyis az ide befutó impulzusok rögtön érzéseket (ellenszenvet, szexuális vonzalmat, haragot vagy félelmet) váltanak ki bennünk, amelyek tudatunktól függetlenül alakulnak ki és akaratlagosan nem is befolyásolhatók.

„Legszívesebben odabújnék a két karja közé, és egész nap úgy maradva, mélyen beszívnám az illatát!” – Ezt a sóhajtást jól ismerhetjük a magunk vagy a másoktól hallott emlékezéseinkből, amikor a szerelem még friss és szinte felbonthatatlannak tűnik… Aztán alig harminc év sem kell hozzá, amikor ugyanerről a személyről kétségbeesve azt panaszolja a beteg a rendelőmben, hogy „Doktor Úr, a férjemnek már a szagát sem tudom elviselni!”, majd sírva fakad…
Pedig mindkettő ugyanaz a személy volt!… Csak a két szaganyag beszippantása között a limbikus rendszerünk egy egészen más frekvenciával és más taktusban dolgozott. Egyik a befogadó, a vágyakozó szeretet, a másik pedig már az elutasító és a sokszor már a gyűlöletbe átcsapó érzelem.
Ugyanakkor vannak szagok, amelyek akár öklendezést és hányingert is képesek kiváltani az emberből, a limbikus rendszer tevékenysége alapján.
Mert mi is az öklendezés? A hányás bevezetése. Amikor meg akarunk szabadulni valamitől, ami a szervezetünkbe, pontosabban a gyomrunkba került… Így érthető, hogy az a szag, ami számomra kellemetlenül rossz emléket ébreszt, szintén öklendezéshez vezet.
Mégis…
Mégis, még sohasem hallottam egy olyan édesanyáról, aki a néhány hetes vagy hónapos csecsemője tisztába rakása közben öklendezne, vagy netán hányna… Mert a limbikus rendszerünk szűrője ezt nem engedi… Pozitív érzelmet kapcsol, a máskor akár kellemetlennek ítélt szagélményünkhöz is!
Így láthatjuk, hogy e szaglószervünk sorrendi elsőbbségben még a látószervünkkel is vetekszik. Ugyanis míg a szem retina-hártyájából kiinduló impulzusok jobbára a külső világ objektív képét közvetítik az agyunk felé, addig a szaglószervünk mindezt rögtön érzelmi alapon osztályozza is, és így e szűrőn át közvetlenül individuális információként éri el a tudatunkat…

Ezt a jól működő informatikus rendszert tette tönkre a modern ember, pontosabban a modern kozmetikai ipar, amikor a hibásan értelmezett higiénia és jól ápoltság reklámozása közben, egy mesterséges, és így az egyes emberre már egyáltalán nem jellemző, intenzív illatanyag-választékkal árasztotta el a piacot.

Kétségtelen, hogy a kellemes illat utáni vágy már az ókorban is megvolt, hiszen ismeretesek a több ezer éves ásatási leletek illatflakonjai, amelyek bizonyítják az akkori használatukat.
Mára azonban ez egy jól funkcionáló iparággá fejlődött, amely profitmohóságával és a túltengő árú ajánlatával, kritikátlan és túlzott használatra ösztönzi a vásárlóit.
Ebből a jellegtelen, arc nélküli illatkavalkádból, aminek semmi köze sincs a természethez és a biológiához, a félreinformált vevő tehát megvásárolhatja a neki tetsző illatot, majd azzal lefedheti lakását, testét és környezetét.
Azonban így észrevétlenül maga is jellegtelenné, arc nélkülivé válik, miközben igyekszik görcsösen eltussolni és lehazudni saját félelmét, haragját, esetleg kétségbeesését…

Ezután viszont – így maga magát, mások számára, valójában érzelmileg felismerhetetlenné téve – az ily módon félrevezetett közösségétől többet már nem is várhatja el, hogy társai jóakaratúan esetleg felfigyeljenek rá és észleljék segítségre szoruló problémáját, félelmét, aggodalmát. Így természetesen nem is kaphat tőlük segítséget.
És ennek végeredményben csakis ő maga az oka…
Az egyén így a problémájával teljesen egyedül érzi magát, kétségbeesése továbbfokozódik, amire az izzadság- és illatmirigyei – mivel szignalizálni akarnak – még fokozottabban fognak működésbe lépni (hiszen ez a feladatuk), amit pedig csak egy újabb adag dezodor-, vagy illatspray alkalmazása tesz a számára elviselhetővé.

Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy az ún. civilizált városaink utcáin és termeiben, csak úgy hemzsegnek a jól illatozó polgárok, akik egymásról nem vesznek tudomást és mindegyik külön-külön saját kis világába bezárva, magát szerencsétlennek, segítségre szorulónak érzi, csak ezt nem tudja szignalizálni, mert kezében szorongatja a modern ember álcáját a dezodort.
Így utcáink és az emberek elvesztik sokszínűségüket, az emberek egyformán és „egyillatúan” szaladnak pénzük és a jövőjük felé.
És ott ahol még alig száz éve a boldogság alappilléreként, az egymást segítő közösségeket láttuk, ott ma már csak az egymástól elszakadt egyéneket látjuk, saját kis félelmetes világukba bezárkózva.
Ez a materiális- és – az előbb vázolt – lelki-chipjétől megfosztott ember pedig, valójában így már nem tagja a közösségnek, hanem csak alkatrésze egy a civilizáció által szétrombolt ún. társadalmi gépezetnek.
Ezek az „alkatrészek” pedig, ha ez szükséges, már egymással helyettesíthetők, vagyis ebben a társadalomban, mindenki egyenlő, és így valójában ebben – és csakis ebben – a társadalomban lesz az egyén értéktelen, mert mindenkor lecserélhető alkatrésszé degradálták.

Ezzel alapjaiban ellentétes az a szakrális társadalom, amely a hierarchián alapul. Mert ebben minden egyénnek meg van a maga helye, és ezzel ugyanakkor azt is tudja, mit adhat ő a társadalomnak. Vagyis így végeredményben magabiztos részese lesz a közösségnek, úgy hogy tudatában van a saját értékének, valamint annak, hogy mit várnak el tőle és ő pedig mit tud nyújtani az élete során mindazért, amit többiektől kap…

Ennek a társadalomnak már nem lesz szüksége az oktalanul és szükségtelenül használt illatsprayre és dezodorokra, amelyek csak elfednék a problémákat, hanem csupán tisztaságra és mértékkel használt frissítőkre, ami pedig maga után vonja a lelki és a testi higiénét is…

The post Dr. T. Túri Gábor: Tabutéma széklet és izzadság, avagy a baktérium-chip appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »