„Édesapa most elutazik” – Hatvan éve végezték ki Földes Gábort

„Édesapa most elutazik” – Hatvan éve végezték ki Földes Gábort

Ezelőtt hatvan évvel, 1958. január 15-én végezték ki Földes Gábort, a Győri Nemzeti Színház főrendezőjét. Pere jellegzetesen mutatja a kádári koncepciós perek belső világát, cinizmusát.

Idegeim jók, életemmel, sorsommal számot vetettem. Ez a tudat, hogy van értelem és rend, sorsomban megnyugtat és bármivel szemben biztonságot ad – vetette papírra a mondatokat kivégzése előtt néhány hónappal a győri színház letartóztatott rendezője, Földes Gábor. Feleségének és ötéves kisfiának írt. Az elsőfokú döntés már megszületett a halálbüntetésről; a másodfokú tárgyalást a karácsony előtti napokra tűzték ki a „győri ellenforradalmárok” ügyében.


„…rád fognak mindent

az égvilágon”

A keszthelyi premontreieknél érettségiző, zsidó származású, a munkaszolgálatból és a deportálásból megszökő Földes meggyőződéses, lelkes kommunistaként végezte el a háború után a színművészeti főiskola színész szakát. A tehetséges fiú 1949-ben, huszonhat évesen kapta meg diplomáját, ám ekkor már jobban érdekelte a rendezés; a győri színházhoz szerződött, ahol hamarosan kinevezték főrendezővé. Sztálin halála, Nagy Imre miniszterelnöksége döbbentette rá – mint annyi más párttagot –, hogy a papíron oly szép eszme a gyakorlatban bemocskolódott, az „igazi szocializmus” eléréséhez pedig sürgősen és radikálisan változtatni kell az addigi politikán. A hallatlanul szenvedélyes, sűrű ember, ahogy pályatársa, Egervári Klára színésznő jellemezte, természetes igazságérzetétől vezetve vált részesévé a forradalomnak.

A színházi előadások az október–novemberi viharos napokban természetesen elmaradtak. A pesti tüntetés hatására hirdetett győri felvonulásra a színészek is kimentek Földes Gábor, Kéri Edit és Szende Mária vezetésével. Ettől kezdve került az események forgatagába a rendező: a várost a forradalom alatt vezető Szigethy Attila kérésére október 26-án a több mint ötven (bizonyos vélekedések szerint száz) halálos áldozatot követelő mosonmagyaróvári sortűz helyszínére utazott, hogy a felháborodott tüntetőket lecsillapítsa és a lincselést megakadályozza. A tömeggyilkosság nyomán kialakult éles hangulatban nemcsak az ÁVH-s határőröket, de őt is támadás érte. „Te rohadt! Te is az ÁVH-sokat véded?” – kiabálták felé színésztársa, Kéri Edit emlékei szerint. Többször megütötték, a szemüvege összetört. (A tárgyaláson ezt a madzaggal összefércelt keretet viselte.) Rendkívüli lélekjelenlétére vall, hogy így is sikerült megmentenie két államvédelmis tisztet a népítélettől. Október 28-ig tagja volt a Győri Nemzeti Tanácsnak, ekkor azonban egy szélsőséges csoport mint kommunistát eltávolította.

A második szovjet invázió rendkívüli módon elkeserítette. A forradalom szellemiségét meg kell őrizni, sugallta a helyi lapba, a Hazánkba írt cikkeiben s a szektás módon bolsevik társulati tagokkal folytatott, olykor szinte verekedésig fajuló vitákban. Többször letartóztatták, de néhány óra vagy nap után mindig elengedték. Közben rendezett: befejezte a még kora ősszel elkezdett Bánk bánt (az előadás nagy szenzációjának a nyolcévnyi börtönből szabadult volt színészkamarai elnök, a Szálasi-időkben a Nemzeti Színház élére állított, most újból színpadra lépő Kiss Ferenc ígérkezett), a Vízkeresztet (az 1957. február 25-i főpróbáról néhány napra „begyűjtötték”), márciusban Strozzi kétszereplős Játék és valóságát (szintén Kiss Ferenccel; az előadás április végén Budapesten vendégszerepelt, de a beharangozó cikkekben már nem szerepelhetett Földes neve), áprilisban pedig a Maupassant Gömböcéből született Kocsma a határon-t.

A kádári megtorlás kezdeti szakaszának különös, a Rákosi-rendszer gyakorlatától élesen elütő vonása volt, hogy a sokszor halálos ítélettel végződő politikai perek szereplőivé kiszemelteket általában hagyták dolgozni, csupán néhányszor rendelték be őket kihallgatásra. Ha csak a színészvilágot nézzük: Darvas Iván közvetlenül a letartóztatása előtt forgatta a Gerolsteini kalandot, Mensáros László pedig a Bolond áprilist.

http://mno.hu/

http://mno.hu/

A másik jellemző kortünetnek tekinthetjük, hogy sokáig mellőzött művészek kaptak újra nyilvánosságot. Németh Lászlót és Szabó Lőrincet Kossuth-díjjal tüntették ki, szereplési lehetőséget kapott Kiss Ferenc mellett többek között Páger Antal, Simor Erzsi, illetve Bara Margit első férje, Halász Géza, a tavaszi tárlaton pedig addig mellőzött képzőművészek állíthattak ki.

Az ellentmondásos körülmények a letartóztatás előtt állókban idővel az „olyan nagy bajom nem lehet” hamis biztonságérzetét alakították ki. Ablonczy László három évvel ezelőtti, a Valóságban megjelent tanulmányában idézi fel, hogyan próbálta meg Raksányi Gellért a Fészek Klubban egy közös ebéden sikertelenül menekülésre bírni Földest. „Menj ki, Gábor, mert vaj van a fejeden, menj ki! […] Téged bebörtönöznek, rád fognak mindent az égvilágon…” – mondta, mire a rendező azzal érvelt: ő kommunista, jóhiszeműen cselekedett. A történetet hasonló módon meséli el a családi emlékek alapján Földes László, a Vígszínház főkellékese, a rendező 1951-ben született fia. A hatalmas termetű férfi hosszan idézi apja szavait: „Egy magyar kommunista művész nem hagyhatja el a hazáját. Különben sincs olyan bűnöm, amiért felelősségre vonhatnának.”

Ezen az ötvenhetes furcsa, zavaros hangulatú tavaszon történt még egy különös eset. Az akkor a balos körök lapjának számító Élet és Irodalomban április 12-én a kommunista író, Lukács Imre tollából megjelent egy Földest is megszólaltató propaganda-álriport a győri „ellenforradalomról”. „Szégyellem magam, hogy vak eszköze voltam a népellenes erőknek, nem láttam, hogy alaposan előkészített ellenforradalmi kísérlethez adtam segítséget – mondta állítólag Földes. – Hibásan értékeltem a Szovjetunió segítségét, beavatkozásnak, imperializmusnak hirdettem. Én magam romboltam le 16 éves munkásmozgalmi múltamat, megbuktam politikából, marxizmus–leninizmusból.” A győri riport felkeltette Spiró György érdeklődését is, aki részletesebben idézi a szöveget Tavaszi tárlat című regényében, amelynek zsidó származású, kommunista mérnök hőse, Fátray Gyula hasonló koncepciós per kiszemeltje. Fátray így morfondírozik magában az olvasottakról: „Látta maga előtt Gabit, amint kétségbeesetten önkritikát gyakorol, hátha az segít. Nem szokott segíteni. Ilyen fordulatokban az ember nem beszél magáról, szabadlábon különösen nem. Gabi börtönben van. Ilyen mondatokat csak újságírók adnak a vádlottak szájába, vagy smasszerek magoltatnak be olyanokkal, akiket aztán felakasztanak. Rajk is ilyen stílusban vallott.”

(Hogy valóban korábbi bírósági vallomását idézte-e Földes Gábornak a cikk szerint a fogdát is felkereső Lukács, vagy a megrendült művész beszélt-e így kétségbeesésében, azt nem tudni. Ablonczy László tanulmányában a cikkel kapcsolatban titkos ügynöki jelentést idéz: e szerint a forradalomban magát exponáló Lukács Imre az Élet és Irodalomban írt riportjában „mindenkit belerántott – hogy magát mentse”.)

 
„Mit csinált volna, ha…”

A Lukács-szöveg megjelenése után két héttel, április 26-án mutatta be a győri színház Armont Fiúk, lányok, kutyák című darabját. A premier előtt alig egy órával hurcolta el a rendőrség Földes Gábort.

– Azt mondtuk, addig nem kezdjük el az előadást, amíg Gábort szabadon nem bocsátják – mondja Egervári Klára. – Nyilván nem akartak botrányt, az egyenruhások kénytelen-kelletlen visszahozták.

Az eset hatására a színészeket állásvesztéssel, „eljárással” fenyegették meg. Amikor Földes Gábort május 3-án újból (és immár végleg) letartóztatták, senki nem mert tiltakozni.

A kihallgatásokon, majd a tárgyaláson (eleinte legalábbis) karakánul viselkedő Földes védekezése Kahler Frigyes szavaival élve idővel egyre inkább „az ingoványba tévedt ember vergődéséhez” vált hasonlatossá. Az eljárás hangvétele megriaszthatta, talán rádöbbent, hogy komolyan számolhat a halálos ítélettel. Az egymást csak felületesen (vagy még úgy sem) ismerő vádlottak összeválogatása egyértelműen az „ellenforradalmat” megbélyegezni akaró monstre per szándékát sugallta. Földes Gábor mint zsidó származású kommunista, az elsőrendű terhelt a Nagy Imre mellé álló „árulókat” jelenítette meg. A másodrendű Tihanyi Árpád tanár (édesapját Horthy Miklós vitézzé ütötte, 1938-ban vitézi telket kaptak) a „Horthy-fasizmust”, a harmadrendű Gulyás Lajos levéli református lelkész az „egyházi reakciót”, a negyedrendű Varga Ernő (a mosonmagyaróvári mezőgazdasági akadémia volt MDP-tag igazgatója) az ingadozó és a pozícióért bárkivel megalkuvó kispolgárságot „képviselte”.

A klasszikus szovjet mintájú kirakatpereket idézte Gyepes István bíró fellépése is. Nemcsak a szavaiból áradó, a vádlottak megalázását, megtörését szolgáló gúny és hatalmi gőg, hanem kérdezési módszere is erre utalt. Kahler Frigyes a periratok alapján arra jutott, hogy Gyepes „a kérdéseket a vádlottak kihallgatásakor lényegében három fő irányban tette fel”. Az első típusú (mi történt pontosabban?) még akár elfogadható is lehetne, a második viszont már (amikor az ítélőtanács elnöke „mit csinált volna, ha…” felvezetéssel meg nem történt dolgokról érdeklődik) „merőben szokatlan, sőt jogállamban elképzelhetetlen”. A harmadik csoport egyértelműen az inkvizíció korszakát idézi, ideológiai eretnekségek után kutakodik. (Azaz: milyen nézeteket vall például a szocializmusról, a szovjet csapatok beavatkozásáról, a szovjet–magyar kapcsolatokról, Nagy Imréről, a Kádár-kormányról, a forradalom és ellenforradalom kérdéséről?)

http://mno.hu/

 

A főügyész felesége

Hogy Gyepes István mai szemmel is feltűnő szakszerűtlenséggel, skrupulusok nélkül lépett át hagyományos bírósági normákon, az különös, meghökkentő tényre vezethető vissza: a koncepciós pert irányító tanácselnök az eljárás idején még nem rendelkezett jogi egyetemi diplomával. (Megfelelő képesítés nélkül töltötte be tehát 1954-től a Győr-Sopron Megyei Bíróság – egyébként 1987 szeptemberéig megőrzött – elnöki posztját, hiszen az ötvenes évek elején volt péksegédként csupán a Bírói és Államügyészi Akadémia gyorstalpalóját végezte el.) Június tizedikén hirdette ki a hat halálos ítéletet (Földes Gábor, Tihanyi Árpád, Gulyás Lajos, Weintráger László, Cziffrik Lajos, Zsigmond Imre esetében) és a két életfogytiglanit (Kiss Antal, Szalai Ferenc). Jellemző a koncepciót kiagyalók cinizmusára, hogy a két ÁVH-s életét megmentő Földest háromrendbeli gyilkosságra való felbujtásban, valamint szervezkedés vezetésében marasztalták el. (A per lezárulta után kilenc nappal – fokozandó az amúgy fokozhatatlan abszurd szituációt – Gyepes István befejezte egyetemi tanulmányait.)

A szakképzetlen, ám „megbízható elvtárs”, Gyepes nem csupán klasszikus vérbíróként funkcionált, igyekezett szerepét túl is teljesíteni, a megtorlások fokozására buzdítani. Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter kérésére 1957 nyarán kifejtette, hogy a „mosonmagyaróvári ügy” nem egyedi eset, hanem kitűnt belőle az „ellenforradalom” országos jellege. Vagyis: a kemény megtorlást sehol sem lehet elkerülni.

Hasonló, a zsarnokságot kiszolgáló, az ártatlanokat buzgón hóhérkézre juttató feladatot töltött be a huszonöt éves, doktorátusát mindössze egy évvel korábban megszerző politikai ügyész, Grátz Endre. Egy 1958 eleji minősítése szerint „annak ellenére, hogy igen rövid idő óta dolgozik az ügyészi apparátusban, munkáját átlagon felül látta el. […] Általában nagyobb társadalmi veszélyességű ellenforradalmi vezetők bűnügyének nyomozására alaposan felkészült, és rendkívüli szorgalommal segítette a nyomozást. Ugyanígy járt el a tárgyalási szakban is. A tárgyalásokra alaposan felkészülve ment el. Egy-egy ügyet a legaprólékosabban ismert. Tárgyalási vádképviselete határozott, harcos volt.” Grátz későbbi pályafutása legalább ennyire érdekes. 1958 májusában „korábbi erkölcstelen életmódja” miatt pártfegyelmit kapott, előbb Veszprémbe helyezték át, majd az ügyészi munkára alkalmatlannak nyilvánították. Békés Márton kutatásából kiderül, hogy Grátz a hatvanas években a Gelka budapesti profiliroda-vezetője lett, a ranglétrán fokozatosan emelkedett. Ő nyitotta az egyik első butikot, a rendszerváltás után pedig vastagon kivette a részét a privatizációból, a vállalkozásai körüli ügyekről több cikk napvilágot látott.

A vádlottak által felkért tanúkat a bíróság nem volt hajlandó meghallgatni. Terhelő tanú viszont akadt elegendő. Giricz Mátyás rendező, a győri színház párttitkára fontosnak tartotta hangsúlyozni Földessel kapcsolatban, hogy „november 4-e után a színháznál a magatartása abszolút ellenforradalmár volt. […] Anarchista nézeteket vallott, azt állította, hogy a nép okos, bölcs, jó, a nép tudja, mit csinál. […] Szende Mária, akit én fasisztának tartok és Kéri Edit, valamint hozzájuk csatlakozva Földes Gábor is több esetben akadályozta a munka felvételét.” (Nota bene: nem sokkal később tartóztatták le Kéri Editet is.) Giricz becsületére legyen mondva, hogy az ítélethirdetés után maga is megdöbbent, a másodfokú tárgyalás előtt pedig – derül ki Ablonczy már idézett tanulmányából – Gáti György igazgatóval együtt megkeresték Budapesten az ügyészt, hangsúlyozva, hogy „a színház tagjai és pártalapszervezete, ismerve Földes Gábort, nem tartják indokol[t]nak a legsúlyosabb ítélet kiszabását, annál is inkább, mert az utóbbi időben olyan dokumentumok merültek fel, amelyek mellette szólnak”.

Gyepes István ugyan 2000-ben meghalt, ám a többiek – Giricz Mátyás és Grátz Endre – esetében kíváncsiak voltunk, hogyan látják akkori szerepüket, a győri pert évtizedek távlatából. Sokat nem vártunk, ám annál is kevesebbet kaptunk. Giricz Mátyás nem kívánt nyilatkozni, Grátz Endrét pedig nem sikerült utolérnünk sashalmi otthonában. Nincs persze erkölcsi jogunk, hogy felelősségre vonjuk őket, ilyesmire nem is vállalkoznánk. Azt azonban joggal várná el az utókor, hogy megszólaljanak, elmondják saját verziójukat, motivációjukat, mai gondolataikat.

Verziója az eseményekről természetesen másoknak is volt: a mosonmagyaróvári és a győri viharos napok, hónapok több, a Kádár-rendszer idején született alkotásban felbukkannak. 1959-ben készült el a mosonmagyaróvári laktanyaostrom ihlette Tegnap című, Dobozy Imre írta, Keleti Márton rendezte propagandafilm, amelyben Földes alteregója nem jelenik ugyan meg, legfeljebb vélt felfogása tükröződik néhány szereplő magatartásában. Pontosan felismerhető viszont az 1956-os Győr több jellegzetes alakja Szigethy Attilától Földes Gáborig Galgóczi Erzsébet hatvanas évekbeli (a kádári konszolidációt mint az adott körülmények közt a lehető legjobb megoldást bemutató) sematikus drámájában, A főügyész feleségében. A történet szerint a húszas éveit taposó, frissen kinevezett megyei főügyész kénytelen eljárni korábbi gimnáziumi osztálytársával, a Földesre erősen emlékeztető, zsidó származású, kommunista Komlóssal szemben is, közreműködni halálra ítélésében. Bármennyire fájdalmas számára, de igazságot kell tennie. A darab a főügyész szavaiba illesztve eleveníti fel a koncepciós vádpontokat, különösen a gyilkosságra való felbujtást: „A tárgyaláson beismerted, hogy azelőtt sohasem jártál a laktanyában, és azt hitted – minthogy úgy is volt –, hogy a határőrök feladata nemzeti határaink védelme, a [tömeg előtt tartott] beszédben mégis érzékletes képet festettél holmi kínzókamrákról… […] A beszéd befejeztével a tömeg izzó hangulatban, antidemokratikus jelszavakat kiabálva vonult a határőrlaktanyához, és másfél napig tartó szabályos ostrom után betört a laktanyába, s az ott szolgálatot teljesítőket kivégezte…” Komlós lemondóan helyesel, de kegyelmi kérvényét – akár Földes Gábor az elsőfokú tárgyalás után – nem hajlandó aláírni. Az ügy pikantériája, hogy Galgóczit az ötvenes évek elején Földes fedezte fel, és szerződtette dramaturgnak a győri színházba. Érthető tehát, hogy A főügyész feleségének kecskeméti bemutatóját követő banketten a szemtanú Kéri Edit a jelenlévők előtt felelősségre vonta az írónőt magatartásáért. (A botrány következményeként Kéri szerződését egyébként nem hosszabbította meg a kecskeméti színház.)


Egypercnyi csönd

Ilyen hazugságáradatban én nem tudok élni – mondta húgának nem sokkal kivégzése előtt Földes Gábor. Pedig mindent megtettek az életéért azután is, hogy december végén a másodfokú bíróság jóváhagyta a halálbüntetést (igaz, a gyilkosságra való felbujtásban ejtette a vádat). A két tárgyalás között a rendező még reménykedett, kérte, hozzák be a börtönbe a Tragédiát és a Hamletet.

– Amikor utoljára találkoztunk – idézi fel Földes László –, azt mondta: „Édesapa most elutazik.” „Mikor jössz meg?” – kérdeztem. „Akkor te már nagyfiú leszel.” Aztán elvezették.

http://mno.hu/

A család mindent megmozgatott: felkeresték a színházi élet potentátjait, Major Tamást, a Nemzeti, Simon Zsuzsát, a Jókai és a Petőfi Színház igazgatóját. Próbáltak segíteni, beszéltek Szénási Géza legfőbb ügyésszel, Nezvál Ferenc igazságügy-miniszterrel, Major pedig Kádárral is. Közbenjárt Földesért a megtorlások idején védőügyvédként tevékenykedő, befolyásos volt népbíró, Bojta Béla, valamint Szendrő József, a debreceni színház igazgatója. A kegyelemre jogosult kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács azonban három szavazat ellenében szabad utat adott az ítélet végrehajtásának. Bár sokan reménykedtek a kegyelemben, az elutasítás kiolvasható volt Kádár János Majornak adott válaszából, amelynek lényege: „Semmi esetben sem eshetnek abba a hibába, hogy beavatkoznak a bíróság munkájába.”

Hatvan éve, 1958. január 15-én hajnalban Földes Gábor a bitófa alatt Nagy Imrét, Lenint, a független Magyarországot éltette. Jeltelen sírba földelték, a rendszerváltozás után temették el a Rákoskeresztúri új köztemető 300-as parcellájába.

– Egy percre leálltunk előadás közben, amikor eljutott hozzánk a halálhíre – mondja Egervári Klára. – A közönség nem tudta, hogy mi történt. Némán emlékeztünk Gáborra.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »