Embertelen kampány a külhoni magyarok ellen

Egyszerűen csak világos a többségnek, hogy ki az, aki összetartozásban, felzárkózásban, Kárpát-medencei magyar nemzetben gondolkodik.

Hat évvel az arcpirító, 2004. december 5-i népszavazás után a külhoni magyarság azzal szembesülhetett, hogy végre olyan kormánya van, amely kinyújtja kezét az elszakított nemzetrészek magyarjai felé. A magyar állampolgárság egyszerűsített honosítással történő megszerzése volt az első lépés a Kárpát-medencében élő nemzet egybekovácsolásában. Addig csak beszéltünk a nemzet határok feletti egységéről, de akkor a valóságban is megtörtént az elszakított magyarság közjogi integrálása.

Most, amikor Európa egyes nagyvárosai no-go zónás csataterekké változnak, amikor azt látjuk, hogy a gyenge többség képtelen integrálni az erőszakos kisebbséget, lám, az önmagával határos Magyarország erősödik a szomszédos államokban élő honfitársain keresztül. Jó érzés a kassai, a kolozsvári és csíkszeredai magyarnak, hogy bárhol jár a világban, szentkoronás-címeres okmánnyal teheti. Magyarként. Ennek súlyát persze leginkább csak az érzi át, aki eddig az idegenség bélyegét hordozta évtizedekig, akarata ellenére.

És jó érzés úgy elutaznunk a Felvidékre, Erdélybe vagy a Délvidékre, hogy a magyar nyelv és a magyar kultúra nem ér véget a határon. Otthon vagyunk Szabadkán, Révkomáromban vagy Nagyváradon. Rácsodálkozni az ezeréves határnál, hogy Budapesttől 750 kilométerre még mindig magyar öntudat lobog az ott élő végvárvédőkben. Ez a közösség és erő az, ami száz éve sem tetszett sokaknak, már országon belül sem; ma is vannak, akik valami megmagyarázhatatlan, skizofréniába hajló nemzetgyűlöletük okán önként és újra lemetszenék azt, ami összenő, mert összetartozik.

Nem elsősorban a pártelnöknek szól a külhoniak Orbán Viktor iránti rokonszenve, hanem a nemzetpolitikusnak. Nem vette meg senki az erdélyieket Budapestről, egyetlen forinttal sem. Egyszerűen csak világos a többségnek, hogy ki az, aki összetartozásban, felzárkózásban, Kárpát-medencei magyar nemzetben gondolkodik. Ki az, aki jövőt épít, és ez a jövőépítés nem áll meg az államhatároknál, mert Magyarország erősebb lesz a végvárnemzetrészek által.

Nem véletlen, hogy a bukaresti politikum és a vezető sajtó alig titkolt elismeréssel, de nem kevés elutasítással követi ezt a nemzetépítő munkát. Mert tudják: nemcsak Erdély, az erdélyi magyarság lesz erősebb általa, csakúgy, mint a többi elszakított nemzetrész, hanem maga Magyarország. Ez a legmegfelelőbb válasz az országvesztésre és az országrészeket bekebelező, gyarmatosító és balkáni szintre elszegényítő, visszametsző száz évre.

Nem véletlen, hogy Bukarest centenáriuma jobbára kimerül a milliószámra felaggatott trikolórokban és a magyarok megfélemlítését célzó újabb és újabb lépésekben, várostól városig: Marosvásárhelytől Kolozsváron át Nagybányáig és vissza a székely városokig. Ez az ország még mindig a szimbólumok harcát vívja, abban a gyerekes hitben, hogy néhány büntetés, néhány magyar zászló körüli hangulatkeltés méltó körítése lehet a centenáriumi évnek: hadd rettegjen a magyar!

És nincs megállás: minden egyes lépés, legyen az iskolaügy, zászlókérdés vagy közösségi vezetők meghurcolása egészen a börtönbüntetésig, azt célozza, ne legyen egy nyugodt percünk. Valamit mindig vissza kell szereznünk, valamiért mindig harcolnunk kell, folyton készenlétben kell állnunk. A hatalom, mondhatni, másodrangú kérdésekkel köti le a közösség és képviselői erejét, hogy ne jusson energia a lényegesebb témákra, mint az önálló magyar egyetem, autonómia kérdésére.

Folyton hadállásban vagyunk, védekezünk, mert hol a jelképeink, hol a magyarnyelv-használat, hol közösségi vezetőink személye miatt ér támadás bennünket. Nem csoda, ha a közösség ereje erodálódik, kihuny a lelkesedés, sokan feladják, míg mások úgy érzik, könnyebb az árral úszni, mint örökös harcban állni.

Ezért nem mindegy Erdélyben és másutt, hogy csupán az ártándi határig ér-e a magyar akarat vagy pedig a mindennapok harcaiban is lehet-e számítani Budapestre. Orbán Viktor azt ismerte fel, hogy a túlélésért folytatott harcban az erejét vesztett, elgyengült és megfogyatkozott külhoni nemzetrészek csak úgy tudnak önmaguk és a közös magyar nemzet hasznára lenni, saját és közös jövőt építeni, ha előbb még külső segítséggel megerősödnek. Ha a megerősödött anyaország gazdasági, politikai védhatalmi szerepet vállal számukra. Ehhez azonban nem egy-két évben és nem is egy-két ciklusban gondolkodó percpolitikusok kellenek, és nem a magyargyűlöletre kampányt építő, habzó szájjal románozó Gyurcsány Ferencek.

Április 8-án a külhoni magyarok is sokat veszíthetnek. Most rajtunk a sor, hogy az elmúlt nyolc évet számbavéve támogassuk Magyarországot, a magyar országot és saját Kárpát-medencei jövőnket!

Fábiáb Tibor

A szerző újságíró, Nagyvárad


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »