Érsekújvárt lezárta magában, Párizs a célja

Érsekújvárt lezárta magában, Párizs a célja

Hatvanadik születésnapja alkalmából Prágában, a Moldva-parti Mánes kiállítóteremben láthatta a közönség Robert Vano fekete-fehér férfiaktjait. Platina-kollekció című albuma is akkor jelent meg. Hetvenedik születésnapján a pozsonyi Danubiana Galéria mutatta be Memories című kötetének anyagát.

Ez a két város fontos szerepet játszik Robert Vano, régi nevén Vanyó Róbert életében. Az érsekújvári születésű magyar fotóművész 1967-ben Pozsonyban, a színművészeti főiskolán tett sikertelen felvételije után döntött úgy, hogy elhagyja az országot. Hazatérése után, 1990-ben Prágában telepedett le, ahol előbb az Elle magazin művészeti igazgatója volt, majd a Czechoslovak Models nevű ügynökség férfirészlegének vezetője. Hivatásos fotóművésznek 1984 óta mondhatja magát. Évekig dolgozott New Yorkban, Milánóban, Párizsban. Eddig nyolc albuma jelent meg. Alkotói tevékenységét 2010-ben Trebbia Európa-díjjal jutalmazták. Prágában ugyan cseh-szlovákul beszél, anyanyelvét mégis sikerült megőriznie. „Számolni és imádkozni csak magyarul tudok” – mondja prágai lakásában. Egyedi stílusa a lakberendezésben is megmutatkozik. Hálószobájában a fekete dominál. Fekete a szekrénye, az ágya, az asztala, de élethű művirágcsokroktól és családi ereklyéktől, antik tárgyaktól színes a nappalija.

Mi adta a végső lökést ahhoz, hogy annak idején elhagyja az országot, és hosszú évekre elbúcsúzzon Érsekújváron élő édesanyjától?

Ki akartam térni a sorozás elől. Egyáltalán nem vágytam a katonáskodásra. Amikor december 7-re megkaptam a behívót, szóltam a barátomnak, akit már szintén vártak valamelyik kaszárnyában, és megbeszéltük, hogy belőlünk ugyan nem kapnak. Mindkettőnket vonzott a Nyugat, bár semmit nem tudtunk az ottani dolgokról. Én valahogy mégis úgy éreztem, ott a helyem, nekem ott kell elkezdenem a felnőtt életem. Jarda a barátnőjét is hozta magával, aki akkor még ártatlan volt. A háta mögött megdumáltuk, hogy Olaszországban majd eladjuk őt, és milliomosként megyünk tovább Ausztráliába, ahol majd juhokat tenyésztünk, és a gyapjúból szépen meggazdagodunk.

Semmi félelem, semmi veszélyérzet, hogy mi lesz, ha elkapják és hazatoloncolják?

Senkinek nem beszéltünk a tervünkről. December 5-én felültünk egy vonatra, és Magyarországon keresztül megérkeztünk Jugoszláviába. Zágrábban, mivel az egész szerelvényt lezárták, a WC-ablakon át megszöktünk, onnan eljutottunk az olasz határra, ahol térdmagasságban kezdődött a szögesdrótból font kerítés. Hogy könnyebben átjussunk alatta, alsónadrágra vetkőztünk, és úgy bújtunk át a túloldalra. Mindenről le kellett mondanunk. Pénz és iratok, ruha és hátizsák nélkül, félmeztelenül, a túloldalon ajándékba kapott plédben jutottunk el a trieszti lágerbe, ahol három hónapot töltöttünk. Ott aztán elváltak az útjaink. Jarda és a barátnője együtt mentek tovább Svédországba, én pedig egy Róma melletti amerikai gyűjtőhelyen kötöttem ki, ahol a lelkész tanácsára Amerikát választottam. Már csak azt kellett kivárnom, hogy adoptáljon egy ottani család, mivel fiatalkorúnak számítottam. Hét hónap után megláttam a nevemet a láger faliújságján, hogy a New Yerseyben élő Kakas házaspár fogadott gyereke leszek. Négy héttel később már repülőn ültem.

New Yerseyben gyorsan talpra állt?

New Yersey, főleg New Yorkhoz képest, kisváros, ahol mindenki a tyúkokkal jár aludni. A helyi templomban kezdtem, ministránsként. Amikor már beszéltem valamennyire angolul, egy üveggyárban kezdtem el dolgozni, ahol félóránként kinyílt a kemence ajtaja, ellenőriznem kellett a forró üvegeket, majd dobozba rakni. Három műszakban dolgoztunk, a szalag sosem állt le. Még karácsonykor, sőt újév napján sem. Komoly változás akkor állt be az életemben, amikor beiratkoztam egy fodrásztanfolyamra. Délelőtt tanultam, esténként egy étteremben mosogattam. Egy magyar fiútól aztán megtudtam, hogy a Vidal Sassoon Szalonba keresnek segéderőt. Hajat mosni mégiscsak jobb lesz, mint edényeket, gondoltam. Jól döntöttem. Tíz fodrász mellett azonban csak ketten dolgoztunk „samponként”, ahogy ott a hajmosófiúkat nevezték. Egy év után Londonba küldtek, ahonnan már kitanult fodrászként tértem vissza New Yorkba. Amerika sok mindenre megtanított. Legfőképpen önállóságra és felelősségtudatra.

Miközben itthon a szüleit folyamatosan zaklatta a rendőrség. Vagy nem?

Apámat többször is felszólították, hogy beszéljen rá, jöjjek haza. Amikor látták, hogy nem követi a rendőrség parancsait, három hónapra bezárták. Anyámat hetente hívták és gyötörték, kihallgatták. Amikor apám meghalt, nem engedtek haza a temetésére. Öt év után megkaptam az amerikai állampolgárságot, de nem kaptam vízumot a nagykövetségen. Huszonöt évig hiába próbálkoztam. Negyvenöt múltam, amikor először engedtek haza, rögtön a rendszerváltás után. Szerencsére élt még az édesanyám.

A Sassoon Szalonban, gondolom, sztárok is megfordultak.

Mia Farrow, Naomi Campbell, Liza Minnelli. De én készítettem frizurát Marlene Dietrichnek az utolsó koncertjére. A legfontosabb találkozásom azonban egy divatlap szerkesztőjével volt, akinek annyira tetszett a munkám, hogy elcsábított a szalonból, hogy fodrászként és stylistként dolgozzak a magazinjuknál, ahol Horst P. Horst, a kor híres fotográfusának az asszisztense lettem. 1984-től aztán már magam is fotóztam, főleg a Cosmopolitan, a Harper’s Baazar és a Vogue felkérésére.

A német származású, amerikai Horst P. Horst ikonikus alakja a szakmának.

Négy évig dolgoztam mellette. Ő beszélt rá, hogy ha a fiúk jobban vonzanak, mint a lányok, akkor fotózzak férfiaktokat. De volt egy másik mesterem is, akivel Andy Warhol stúdiójában ismerkedtem meg. Diane Arbus. Perifériára szorult embereket, törpéket, sziámi ikreket fényképezett. Tömören fogalmazott: „Ne kérdezz senkit, bízz magadban! De azt csináld, amit szeretsz!” Ha főzök, Mamira gondolok, ő hogyan csinálta, ha kenyeret sütök, a nagymamámra, de ha fotózom, akkor Arbusra és Horstra. Ők voltak rám nagy hatással.

Első, itthoni kötete, a Love You from Prague Kelet-Európa első férfiaktalbuma volt. New York-i kiadója, a Rizzoli Books rögtön húszezer darabot rendelt belőle, és azzal a szlogennel terjesztette az egész világon, hogy: „Elsőként a keleti blokkból”. Anyagilag mikor állt be az első nagy fordulat az életében?

A fodrászszalonban, ahol heti 1500 dollárt kerestem. Szegény családban nőttem fel, a háború után születtem. Heten laktunk a kétszobás lakásban. Duplaágyban aludtunk mindannyian. Fejtől és lábtól, hogy elférjünk egymás mellett.

Most egyedül lakik egy szép, fényes, kétszobás lakásban.

Ezt szoktam meg. Nem is tudnék elaludni, ha valaki szuszogna mellettem az ágyban. Ébredni is egyedül szeretek. Önző vagyok, tudom. A képeknél semmi sem fontosabb számomra. Ha nem fotózom, olvasok, nagyítok, keretezek. Ha itt lakna velem valaki, gondoskodnom kellene róla. Az élet döntések sorozata. A legjobb színésznő sem tud a legjobb anya lenni. Kérdezzük meg Meryl Streepet, hogyan értékeli magát. Félő, hogy sokaknak okozna csalódást. Katharine Hepburn, amikor azzal zaklatták, hogy miért nincs gyereke, azt felelte: „Gyerekem nincs, van viszont négy Oscar-díjam.”

A férfiaktok mellett készít zsánerképeket is. Václav Havelt milyen megfontolásból vállalta be?

Ő volt az egyetlen politikus, akinek érezhető kisugárzása volt, és azért is kedveltem őt, mert úgy éreztem, neki köszönhetem, hogy annyi év után hazajöhettem. A híres prágai Slávia kávézó naptárjába fotóztam őt. Ült megtörten, betegen az asztalnál, de amikor azt mondtam neki, hogy most!, megjelent a mosoly az arcán. Egy pillanatra fényesebb lett a tekintete. Ezért olyan szép az a kép.

Van olyan nap, hogy egyetlen felvételt sem készít?

Ritkán. Olyankor nagyon nehezen jön álom a szememre.

Leghíresebb cseh kollégája, Jan Saudek Nyugat-Európában és Amerikában azzal a fotójával lett ismert, amelyen párhetes fiát öleli mezítelen felsőtestéhez.

Igen, mert korábban mindig csak női kebleken pihent a baba. Jan Saudek képe állítólag úgy készült, hogy a feleségének nem volt kedve az objektív elé állni, ezért ő lépett oda, kezében a gyermekével. Férfiaktok korábban vagy egy autójavító-műhelyben vagy egy benzinkútnál készültek izmos, olajos testű Rambókkal. Jan Saudek képén pedig gyengédség árad a hibátlan férfitestből.

Ön melyik fotóját tartja a leghíresebbnek?

A könyveimbe csak azokat a képeimet teszem bele, amelyek tetszenek. A többit elő sem veszem a fiókból. De a mai Mona Lisát nem nálam kell keresni. Valaki egyszer azt mondta: a tulipános képem egyszerűen gyönyörű. Ez tényleg igaz lehet, hiszen abból adnak el a legtöbbet. Érdekes mód azzal volt a legkevesebb munkám, ráadásul már kókadtak voltak. Bevallom, ez a képem dühből született. Egyszer egy hölgy az egyik kiállításomon azt mondta: szépek, nagyon szépek az én mezítelen fiúim, de egyensúlyba kellene hozni ezeket a felvételeket. „Miért nem készít például csendéleteket?” – kérdezte a hölgy. Nem volt könnyű lepleznem a felindultságomat, hogy miért beszél bele az életembe, de amint elment, elkezdtem gondolkodni. Lehet, hogy a Teremtő küldte a hölgyet, töprengtem, és azért, hogy új irányt mutasson nekem. Azóta pedig fotózok csendéletet is. Bár a hölgyet azért felvilágosítottam, hogy tudja: olyan fiúkat, mint én, senki nem fotóz, és a méreteik miatt nem is olyan könnyű találni ilyeneket. És most válaszolok az előbb feltett kérdésre: igen, nekem ezek a legjobb képeim. A férfiaktok. De a megélhetést a tulipánok biztosítják számomra.

Érsekújvárban mikor járt legutóbb?

Nagyon régen. Amikor portréfilmet készítettek rólam a csehek. Nem él már ott a családunkból senki. Anyukám halála óta nincs kit látogatnom a városban. Érsekújvár lezárt fejezet az életemben. A gyermek- és a kamaszkorom köt oda. Tizenkilenc év.

Pozsonyban ez az első kiállítása. Hol szeretné még közönség elé vinni az alkotásait?

Párizsban, a Georges Pompidou Központban. Ha csak egyetlen képet vennének tőlem a franciák, már akkor is boldog lennék.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »