„A Föld fog sarkából kidőlni,
a senkik vagyunk és senkik leszünk…” (enyhén javított Internacionálé)
A senkik a szó szoros értelmében senkik. Nincs rájuk jobb szó. Azért senkik, mert soha senki sem jelölte ki, választotta, bízta meg, nevezte ki őket az önmaguk elképzelt szerepére, küldetésére. Mégis jelen vannak az életünkben, mint megannyi hívatlan messiás.
Önmagukat is képtelenek meghatározni. Itt lófrálnak a zizegő társadalomban, eleinte csodálkoznak azon, hogy senki sem zavarja őket haza. Majd csodálkozva tapasztalják, hogy az emberek toleránsan bizalmat szavaznak nekik, valakinek nézik őket, sőt olykor fél füllel még a véleményüket is meghallják. Hihetetlen önbizalmat csiholó jelenség lehet ez a számukra. Magabiztosan és megszállottan pálcát törnek bármi és bárki fölött, és meg vannak arról győződve, hogy végül is egyedül csak ők mondhatják meg a tuttit. Mondják is rendíthetetlenül „reggel, éjjel meg este” (hozzáfűzném: hogy a délelőttöt, delet és a délutánt sem hagyják ki!) Mondják a különös irreális zsolozsmát Pesten és a brüsszeli LIBE–bizottságban, a médiában, a tüntetésen a szónoklatokban, a villamosmegállókban és a metrón. Rágják a (vad) kendercsepűt.
A senkik látszólag halhatatlanok, s amikor már úgy vélnéd, ennyi volt és az átlátszó önellentmondásaik nyomán leamortizálódtak, majd betemeti őket a múlt pora, egyszerre csak ismét itt kísértenek, és a saját reinkarnációik hőzöngő kórusában rontják a város és tájképeket, de még a prímszámok szigorú logikáját is összezavarnák, ha lehetne. Pattanásos orrú kamaszok és mamahotel- lakó, éretlen felnőttnek látszó jelenségek ordibálnak a pódiumon. Fittyet hánynak arra az (ős-) emberi tapasztalatra, hogy már a törzsi viszonyok között is a vének és nem a lánglelkű kamaszok handabandázása/tanácsa hitelesítette a döntések bölcsességét a törzs túlélésének reményében. Szemükben, ami a múlt, az elavult. Szent meggyőződésük/önhittségük, hogy ők az új idők új rapperjei, tőlük kezdődik el az új időszámítás, lángoló szavaik helyettesítenek minden tudást, tapasztalatot és bölcsességet, mint a sznob nagyképűség a tudást. Mert most is, mint annyiszor „ez a harc lesz a végső”. Dühöng a hozzá-nem-értés elvadult divatja. Van, aki a prímszámokkal ügyetlenkedik, van, aki amatőr filozófusnak (s egyben filantrópnak) képzeli magát és dilettáns rögeszméit jelszavakká tenné. Dühöng a gondolkodás mákonya, az utópia. Nem szégyen ma már halandzsálni sem a Kossuth téren, sem az Európa-parlamentben.
A meg nem gondolt gondolat általában visszaüt. Következményei vannak, s nem csak a nagy forradalomnak becézett puccsoknak, hanem a köztes eseményeknek is. Valamennyien emlékezzünk egy pillanatra vissza a nagy világmegmentő ötletek atyjára, Maóra, a nagy varázslóra. A ma már nevetségesen gyászos ötleteire: a háztáji vasolvasztó kohókra, a kínai verebek felszámolására, a középső birodalom légykapkodásra kényszerített népére és a nagy ötleteket követő éhínségre, a káoszra. Idézzük fel a vörös Mao-könyvecskék mozgalmát, gondoljunk az értelmiségiek szégyenteljes megalázására és részleges kiirtására… és Mao-ce-tungnak is még mennyi ötlete lehetett volna… ha tovább élhetett volna.
A meg nem gondolt gondolat most köztünk is tombolt a látszólag hihetetlenül nagy ellenzéki kudarc nyomán, főleg a választási csataveszteség gyászolói közt. Talán még az sem helyes, ha a választásokkal kapcsolatban és minden hamis csatazaj ellenére választási ütközetet emlegetünk. A választás végül is vita (olykor rögeszme-csere) amit a választók a szavazófülkékben pontoznak, majd eredményt hirdetnek. Tudja ezt, hiszen megtapasztalhatta minden politikus. Azok is, akik méltóságukat otthon feledve a szombati tüntetők közé álltak, kissé félszegen, itt-ott nyilatkozván még saját kárukra is tán, gyakran inkább a talaj felé vetett tekintettel. Hiszen a meg nem gondolt gondolat jegyében, egy olyan tüntetésen vettek részt, amely azt a társadalmi szerkezetet támadta, szidalmazta, amely okkal vagy ok nélkül (oktalanul?) őket is kiemelte a gyalogpolgárok soraiból.
A meggondolatlan gondolat aktivista médiája persze elemében érzi magát, vagy tán sokan közelgő hattyúdaluktól reszketve utolsó szalmaszálak után kutatnak. Harsányan hirdetik, hogy jövő szombaton, megint csak meggondolatlanul folytatjuk a jellegtelen tüntizést és minden résztvevő hozza el magával a vibráló frusztrátorát.
A szerző író, műfordító, színházi rendező
Gágyor Péter
The post Gágyor Péter: A senkik prím-ásai appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
