Geopolitikai tanulmányok: EURÁZSIA POLITIKAI TÉRKÉPE*, I. rész

Nicholas J. Spykman, külkapcsolatok tudomány professzora, Yale University

Nicholas John Spykman (* 1893; † 1943) holland származású amerikai geostratéga. Ö dolgozta ki az amerikai kormány, és tulajdonképpen a geopolitikai tudomány számára az „elszigetelési politikát” (containment policy = elszigetelési politika), amelyet Amerika a Hitler-ellenes-koalíció felszámolására és a Szovjetunió elszigetelésére alkalmazott. A Yale University-n a külkapcsolatok professzora volt. A külpolitikáról 2 könyvet irt:

America’s Strategy in World Politics, 1942-ben adta ki, miután Amerika belépett a II.vh.-ba. Ebben a könyvben annak a határozott véleményének adott hangot, hogy Amerika nem szabad a II. vh. után az I. vh. utáni izolacionista (elszigetelődési) politikát kövessen. Célja nem volt egyéb, mint Amerika visszavonulását Európából, a háború után, megakadályozni!The Geography of the Peace, 1944-ben, vagyis halála után 1 évvel jelent meg. Ebben a könyvében részletesen kifejti, hogy Amerika biztonsága nagyban függ az eurázsiai hatalmi egyensúlytól. A világbékét naivitásnak tartja, amelynek létrejötte lehetetlen, mivel a Földön lévő országok, régiók különböző értékrendjeit egy közös értékrendre hozni nem lehetséges! Véleménye szerint a háború utáni békét csak egy erőteljesen aktív külpolitikával lehet garantálni, melynek célja a különböző regionális hatalmak amerikaellenes agresszióját megakadályozni.

N.J. Spykman bemutatása és a cikk szerkesztése Dr. Ing. Sebestyén Teleki István, Zürich – Erdőszentgyörgy, munkája

Bevezető
A keleti félteke államai közötti geopolitikai kapcsolatok áttekintéséhez először is azt a tényt kell kiemelnünk, hogy mára a politikai erők számára a Föld felszíne egyetlen összefüggő mezőt alkot. A világ földrajza ismert, s egy régió hatalmi elrendeződésének megváltozása szükségszerűen befolyásolja más régiók rendjét. A tengeri hatalom kialakulása a nyugat-európai államok, politikai erői számára biztosította a legtávolabbi földrészek partjainak elérését. Az egyik földrészen meglévő hatalmi viszonyok elkerülhetetlenül tükröződnek más földrészek hatalmi; megoszlásában, és bármely állam külpolitikájára hatással lehetnek olyan események, amelyek i szerte a világban zajlanak.

A világpolitika e korszakának hatalmi viszonyaiért felelős alapvető tény az óceáni hajózás j kialakulása és az Indiába, valamint az Amerikába vezető tengeri útvonalak felfedezése. A tengeri közlekedés lehetősége képezi az új geopolitikai szerkezet, a tengerentúli birodalom j alapját. Korábban a történelem olyan nagy szárazföldi hatalmak mintáival szolgált, amelyek összefüggő földterületek uralmán alapultak, mint például a Római, Kínai és az Orosz Birodalom. Mára a tenger a közlekedés egyik fő ütőerévé vált, és egy kiterjedt hatókörű, nagyhatalmi szerkezettel rendelkezünk. A brit, a francia, a japán birodalom, valamint az Egyesült Államok tengeri hatalma mind hozzájárultak egy olyan modern világ kialakulásához, j amely a politikai erők kölcsönhatásának egyetlen, összefüggő teréül szolgál. A tengeri háta- j lom volt az, amely lehetővé tette, hogy az eurázsiai földrészről, mint egységről gondolkod-1 junk, s a tengeri hatalom kormányozza az Óvilág és Újvilág közötti viszonyokat is.

E jelentős változást, amely a hatalmi szervezetben végbement, átfogóan először Alfréd Thayer Mahan ismertette és elemezte a The Influence of Sea Power upon History, 1660-1783 (A tengeri hatalom hatása a történelemre, 1660-1783) című 1890-ben megjelent művében. Mégis, Sir Halford Mackinder brit földrajztudós volt az, aki 1904-ben a szárazföldi és a tengeri hatalom közötti viszonyok valóban globális méretű részletes tanulmányozását először elvégezte, Mackinder elemzésének alapeszköze egy olyan térkép volt, amelynek közepén Szibéria feküdt l (9. ábra), Európát pedig a világ közepe helyett az eurázsiai szárazföldi masszívum számos fél- j szigete közül az egyiknek tekintette. A nyugati világ a Föld arculatáról alkotott merőben új képpel szembesült, amelyet addig az Európáról, mint a világegyetem közepéről fenntartott addigi el- j képzelések elhomályosítottak. Legismertebb, Democratic Ideals and Reality (A demokratikus ideálok és a valóság) című, 1919-ben megjelent művében Mackinder ismét a világpolitika globális szemléletére hívta fel a figyelmet, és kiterjesztette, továbbfejlesztette az eurázsiai kontinenssel kapcsolatos elemzését.

Napjainkban még indokoltabb a világot összefüggő egésznek tekinteni, hiszen már nem csak j a tengerek, hanem a légtér is egybefűzik. A nyugati félteke helyzetének elemzése közben már eddig is torz képet alkottunk az Óvilág valóságos helyzetéről, mivel figyelmünk középpontjába 1 az Egyesült Államokat állítottuk, és az eurázsiai kontinenst két régióra, Európára és a Távol-Keletre osztottuk fel, hogy erejüket saját országunkéhoz viszonyítva mérjük fel. Ahhoz, hogy tiszta és teljes képet alkothassunk e két terület egymáshoz való viszonyáról, érdemes visszatérni Mackinder Szibéria-központú térképéhez, és részletesen áttekinteni különböző, a földrész geo­politikai viszonyaival kapcsolatban kialakított nézeteit.

ábra A világ Mackinder elképzelése szerint

 

Mackinder világa

Mackinder elemzése a magterület elképzelésével indul. A hatalmas kiterjedésű Szibériát a belső vízelvezetés és a tengeri elérhetőség szempontjából egy egységnek tekintette. Ez a hatalmas tér­ség azért tekinthető egy egységnek, mert minden folyója a Jeges-tengerbe, vagy a szárazföldön belül a Kaszpi-tengerbe és az Aral-tóba ömlik, és sehol, semmilyen része nem éri el a nyílt óceánt. A mindig is e régióban élő nomád törzsek időről időre kísérletet tettek a tenger elérésére és ebből kifolyólag hatalmas katonai nyomást fejtettek ki azokra az államokra, amelyek az idők során a tengerparti területeket foglalták el. Ez utóbbi területet Mackinder belső peremívnek ne­vezte el. A terület a földrészen lévő összes olyan államot magába foglalja, amely közvetlenül hozzáfért a tengerhez, s így mind tengeri, mind szárazföldi hatalmat gyakorolt. E területen túl fekszenek a külső peremív szigetei és sziget-kontinensei, míg az óceánok peremét a nyugati fél­teke tengerentúli földrészei foglalják el.

A 9. ábrán e nézőpontból a nyugati félteke masszívumának folytonossága megtörik, hiszen a Szibéria-központú térkép az észak- és dél-amerikai földrész atlanti-óceáni partvidékét Euró­pával szemben, csendes-óceáni partvidékét pedig a Távol-Kelettel szemben mutatja. A Mackinder-féle térkép első kiadásának idején, 1904-ben a dolgok akkori állása szerint mindez inkább jóslatnak számított, semmint ténynek, hiszen az Egyesült Államok hatalmi potenciálja a Csendes-óceán nyugati térségében csak a Panama-csatorna befejezése után vált teljessé. Mindamellett ma teljesen jogos egy olyan térkép használata, amelynek közepén az eurázsiai földrész fekszik, hiszen a nyugati féltekének alapvető érdekeltségei és kapcsolatai vannak az Óvilág mind európai, mind pedig távol-keleti részeiben.

A keleti félteke hatalmi konstellációját Mackinder a központi térség szárazföldi hatalma és Nagy-Britannia tengeri hatalma közötti viszony összefüggésében határozta meg. A Brit Biroda­lom számára a biztonság a világsziget tengeri és szárazföldi államai közti hatalmi egyensúly

ábra Eurázsia geopolitikai térképe

megőrzésétől függött. Ha a kettő közül bármelyik fölényre tenne szert, az egész földrészt és a tengelyterületet egyetlen hatalom uralná. Ezt a hatalmas szárazföldi masszívumot alapul véve olyan tengeri hatalmat lehetne létrehozni, amely könnyedén leigázná Nagy-Britanniát. Ezért a brit külpolitika feladata az volt, hogy az európai földrészen megakadályozza bármilyen hatalmi integrációt létrejöttét, s különösen hogy biztosítsa, semmi ne vezethessen egy Németország és Oroszország közti hatékony katonai szövetséghez.

Az eurázsiai szárazföldi masszívum topográfiája szempontjából ez az elemzés alapvető jelentőséggel bír. Létezik ugyanis egy jól körülhatárolható központi alföld, amelyet a Skandiná­viától a szibériai Csukcs-félszigetig szinte teljesen összefüggően elterülő hegyvonulat ölel körül, az emberek számára a belső területekről gyakorlatilag megakadályozva az óceánhoz való kijutást. E természetes határon túl fekszenek Európa, a Közel-Kelet, India és Kína part menti alföldjei. Szerencsétlen dolog, hogy a Mackinder által használt térkép nem mutatja e topográfiai jegyek egyikét sem, annak ellenére, hogy valójában ezek adják az elképzelés keretét. Hacsak nem sikerül közvetlenül az ő szövegére hivatkozni, nehézségekbe ütközik az általa használt ter­minológia implikációinak világos áttekintése.

Haushofer, a német geopolitikus átvette a brit földrajztudós értelmezését, és saját speciális szükségleteinek megfelelően adaptálta azt. Az általa rajzolt térkép felfedi, hogy bizonyos javítá­sokkal egészítette ki az eredeti változatot. Bejelölte a vízfolyásokat, olyan részlettel bővítve így a térképet, amely alapján a térképolvasáshoz szokott személy képes megbecsülni a hegyvonula­tok elhelyezkedését. Bejelölt továbbá bizonyos „politikai nyomással” bíró területeket, amelyek a Mackinder által tárgyalt, ám térképén nem ábrázolt hatalmi központok helyét jelölik. Mindazonáltal e térkép sem szolgál valóban megfelelő alapul a téma megvitatásához, mert hiá­nyoznak belőle azok a legfontosabb topográfiai tények, amelyek a geopolitikai elemzéshez elen­gedhetetlenek.

Vessünk tehát még egy pillantást a térképre és jelöljük ki még egyszer az eurázsiai földrész szárazföldi körvonalait: a központi alföldet, amelyet észak felől jeges vizek, kelet, dél és nyugat felől pedig egy nagy félkörben hegyek kereteznek. A hegyvonulaton túl terülnek el a tengerparti területek, amelyek a tengerig húzódó hegynyúlványok által tagolt síkságokból állnak. A Föld e képének további ismertetése során újra és újra hivatkoznunk kell majd e régiókra, így érdemes ezeket saját névvel ellátni (10. ábra). A földrészen lévő központi alföldet továbbra is központi magterületnek nevezhetjük, azzal a megjegyzéssel, hogy az valójában egybeesik a Szovjetunió területével. A hegyvonulaton túl fekvő, Mackinder által belső peremívnek nevezett tengerparti régiót talán hasznosabb lesz peremterületnek (Rimland) nevezni, mert e kifejezés jobban tükrözi a terület sajátosságait. A belső és marginális tengerek által alkotott füzér, amely ezt körülöleli és a szárazföldet az óceánoktól elválasztja, a terület szélén húzódó tengeri főútvonalat képez, amely a tengeri hatalom szempontjából az egész térséget összekapcsolja. Ezen túl fekszenek Nagy-Britannia, Japán, Afrika és Ausztrália part menti szigetei és sziget-kontinensei, amelyek a külső körívet alkotják. A „part menti” terminus olyan jól kifejezi a központi szárazföldi masszívumhoz való alapvető viszonyukat, hogy Mackinder terminológiája helyett a továbbiak­ban ezt fogjuk használni. Az óceáni öv és az óceánokon túli Újvilág pusztán földrajzi értelem­ben teszik teljessé a képet.

Az Óvilág ezen átfogó képe alapján most részletesen sorra vehetjük annak egyes régióit és elemezhetjük azok jelentőségét a hatalmi potenciál és a globális biztonsági politika szempontjá­ból. Értékelnünk kell azt a szerepet, amelyet az egyes zónák a nemzetközi életben egykor ját­szottak, hiszen csak ilyen kontextusban érthetjük meg a második világháború menetét, valamint a béke lehetőségeit.

Fordította: Pusztai Anikó Emese

A tanulmányt 3 részre bontottuk!

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kategória:Geopolitika Tagged: Geopolitikai tanulmányok


Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »