Épp ennyi ideje várunk arra, hogy végre-valahára nemzeti tizenegyünk egy rangos nemzetközi tornán meggypiros mezében kifuthasson a pályára. Ezalatt felnőtt két generáció, összeomlott egy Szovjetunió (azért az irapuatói 6-0-t nem minősítem a kommunista szuperhatalom csúcsának), majd volt egy orosz válság is, most viszont épp ismét aggódva figyeli az úgynevezett demokratikus világ az orosz medve erőfitogtatását.
Azaz egy mondatban: baromi hosszú idő telt el. Focihatalmak jöttek és mentek. A teljesség igénye nélkül: a tavalyi vb-n Brazília 7-1-re kapott ki a németektől; a bronzérmes Hollandia most a fasorban sincs, nemhogy Eb-n; a nyolcaddöntős, csupán tizenegyesekkel kieső (nem mellesleg 11 éve Európa-bajnok) görögök pedig nálunk csoportutolsók. Na, de hé! A mostani román válogatott is csupán messzelátóval lesi az 1994-es Hagi-féle vb-negyeddöntős csapatot! Mi pedig 30 éve a tévé képernyőin keresztül lessük, Burundinak hogy mutatja meg a Brazília vagy épp Németország, hogyan is kell focizni.
Kedd este végre VALÓBAN közel voltunk egy rangos világversenyhez. Ezen az estén talán még Vona Gábor is sutba vágta turanista hozzáállását, és a törökök, kazahok győzelme ellen szurkolt. Az eredmény ismert: kábé öt perc híján nem jött össze. Annyira kis időn múlt! Miért nem tudták a törökök a huszonharmadik percben becsűrni azt a gólt? Akkor nem lenne ennyire fájdalmas!
A fanyalgók (e jelzőt bármilyen pejoratív értelem nélkül tessék venni) előre megmondták: ez a csapat nem érdemli meg, focizni kell és nem matekozni, és a többi, és a többi…
Igazuk van. És még sincs! (Baráti körömben is van ilyen!)
Bővebben!
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
