Három óriásplakát és egy kulturális minimum

Három óriásplakát és egy kulturális minimum

Rendkívül erőteljes filmdráma a Három óriásplakát Ebbing határában, melynek árnyalt, szerethető és nagyon valóságos karakterei az új évezred legégetőbb problémáiba sodródnak, és melynek fojtogató légkörét korunk drámaíró csodagyereke, az író-rendező Martin McDonagh ezúttal is a tőle megszokott fekete humorral, iróniával és gúnnyal fűszerezi. Ez ugyanakkor egy nyíltan politizáló film, mégpedig a szó legjobb értelmében: számos társadalmi kérdésben foglal egyértelműen állást, vagy árnyalja a napjainkban uralkodó szélsőséges narratívákat. Elkeserítő belegondolni, hogy a filmet megtekintő milliók, akik képesek azonosulni akár az eutanáziával, akár a fegyvertartással, ugyanakkor hajlandóak megérteni úgy az amerikai rendőrök, mint az amerikai feketék helyzetét, s akik számára a moziban ülve nem kérdés, hogy a szólásszabadság egy elképesztően fontos jog, a film után hazamennek, bekapcsolják a tévét, és önfeledten szurkolnak a politikai reality valamelyik hősének, hogy riválisánál gyorsabban pörgesse a péniszét, miközben dühödten vitatják el a mellettük ülő személy szabad szólásának vagy méltóságteljes halálának jogát.

Amint véget ér a film, kezdődik a közéleti hazugságshow, és mindazt, amivel a nézők a moziban gond nélkül azonosultak, már le is cserélték a legprimitívebb, egybites válaszokra. Martin McDonagh arra tesz kísérletet, hogy kellő árnyaltsággal mutasson be húsba vágó problémákat, eltérő szempontokból tegyen átélhetővé közéleti dilemmákat, így ahelyett, hogy egy jól fésült és tudálékos, de maradéktalanul érdektelen és semmilyen Azurák Csaba magyarázná el a világot a filmvászonról, a néző progresszív, humánus és kifinomultan intelligens tartalommal szembesül.

http://mno.hu/

A Három óriásplakát Ebbing határában nagyon árnyalt választ ad a világot a patriarchátus fogalmával magyarázó, és a #Me too mozgalom kötelékében egyre inkább megvaduló feministák agresszív nyomulására: a nők nem áldozatok, hanem sokfélék – akár egyetlen nő. A Frances McDormand által nagyszerűen játszott Mildred alakjában az elnyomó ősanya, a félresiklott házasságában felsértett feleség és a meggyilkolt tinilány bosszúszomjas anyja elragadó ötvözetet alkotva feszül. McDonagh pontosan érti és mutatja meg a genderidelógia kohóinak tüzét hevítő sérelmeket, ugyanakkor minden igyekezetével árnyalja a problémát, és humanizálja annak a filmvásznon feltárt körülményeit. Érvel a bosszú, és hitet tesz a megbocsájtás mellett – s ezt a látszólagos ellentmondást hőseinek jellemfejlődésébe ágyazva oldja fel. Nem tagadja le a nőket ért bántalmazásokat, de melléjük rendel egy lelkileg megnyomorított fiúgyermeket, egy nőhöz jutni képtelen, hímnemű törpét és egy halálos beteg rendőrt, aki hivatását még a sír peremén billegve sem adja fel.

Mintaszerű, hogy az alkotó az Egyesült Államokat évtizedek óta feszítő rendőri erőszak kérdésében sem a démonizálás, hanem a humánum feltárásának eszközéhez nyúl. Bemutatja a hatalom megválthatatlan természetét és a politikai inkorrektség mindennapos működését, és a film mégsem válik vádbeszéddé, mert rámutat arra, hogy a rendőri túlkapásokat nem valamiféle megszállott gyűlölet, hanem kifejezetten az emberi ostobaság mozgatja.

http://mno.hu/

Mi magyarázza a szerethető emberek végeláthatatlan nyomorúságát? Miért nem képesek harmóniában élni? Ennek magyarázata pedig elsősorban nem az információhiányban, a véleménybuborékok zártságában, az eltérő érdekekben és a pusztító neoprimitivizmusban rejlik: a sötét árny, amely az amerikai kisvárosra, a Föld bolygóra és az emberiség jövőjére vetül, a pszichopátia. Az empátia nélkül működő vegytiszta gonosz Martin McDonagh előadásában olyan, mint egy szüntelen fenyegetés, egy olyan bomba, amely bármikor robbanhat, és bármit elpusztíthat. A filmek hősei a mai napig elszántan harcoltak a pszichopaták ellen, s végül többnyire le is győzték őket. Ebben a filmben erre még csak remény sincs – a pszichopátiás fenyegetés itt nem nyílt konfliktus alapja, hanem a sok sérült, de alapvetően jó embert szüntelenül fenyegető, életre-halálra szóló kihívás. Nem a világmagyarázó ideológiák és nem az eltérő vélemények hordozzák a legfőbb veszélyt, hanem emberek, akik a mindennapokban lelkiismeret nélkül működnek, akiknek a másik ember nem több, mint levadászásra váró préda.

Miközben a film a nagy amerikai kulturális háború számos frontján állást foglal mindkét tábor igazsága mellett, és arra tanít, hogy a szemközti oldalon is vannak méltányolandó szempontok és elfogadásra méltó érvek, az eutanázia és a szabad szólás joga mellett példaértékű módon tör lándzsát: társadalmi folyamatokat sokféleképpen láthatunk, van ugyanakkor a civilizációnknak két, mindannyiunk számára megfellebbezhetetlen érvényű fundamentuma – ez a gondolat szabadsága és az ember méltósága. Ez nem alku tárgya, itt nincs helye egyrésztnek és másrésztnek: ez kulturális minimum.

Ha ez a film politikai mozgalom volna, Szélsőközépnek kéne nevezni. Ez a gondolkodás és ez a magatartás lehet egy nap a megoldás az egymásnak feszülő hazug populizmusok, a pszichopaták uralta gazdaság és közélet általános válságára. A film sikere azt jelzi, hogy miközben a felszínen dúl a neoprimitivizmus, s családok szakadnak szét a vállalhatatlan és a vállalhatatlanabb közti küzdelemben, a lelkek mélyén mintha már fogalmazódna az igény egy olyan politika iránt, ami a konszenzust keresi, ami érdemi, és ami minden ízében emberséges. Martin McDonagh filmje ezt a reményt hordozza: a pszichopátia legyőzhető, és bár még nem tudjuk, hogyan, de felvettük a harcot.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.31.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »