„Senkinek nem áll szándékában falat építeni” – hangzott a történelem egyik jellemző ködösítése Walter Ulbricht szájából, majd az emlékezetes kijelentés után röpke két hónappal, 1961. augusztus 13-án hajnalban a keletnémet hadsereg és rendőrség egységei lezárták Kelet- és Nyugat-Berlin határát, s megkezdték az európai megosztottság, a hidegháború és a kommunista diktatúra jelképévé vált berlini fal építését.
Az előzményekhez tartozik, hogy a második világháborúban vesztes Németországot és annak fővárosát, Berlint a győztes szövetséges nagyhatalmak (az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió) megszállási övezetekre osztották. A hidegháború kezdete után, 1949-ben a szovjet zónában megalakult a Német Demokratikus Köztársaság, a nyugati szövetséges zónákból pedig létrejött a Német Szövetségi Köztársaság.
A szovjet zóna közepén fekvő Berlin keleti, szovjet megszállás alatt lévő része az NDK fővárosa lett, a nyugati szövetségesek által ellenőrzött, teljes egészében keletnémet területek által határolt Nyugat-Berlin pedig különleges nemzetközi jogállást élvezett.
Az NDK és Walter Ulbricht államfő-párttitkár egyre inkább nehezményezte állampolgárai tömeges távozását, ezért bár júniusban még egy nyugatnémet újságírónőnek azt nyilatkozta, hogy „senkinek nem áll szándékában falat építeni”, augusztus 5-én azonban a Varsói Szerződés tagállamai moszkvai konferenciájukon Hruscsovval az élen megadták az engedélyt a „műszaki határzár” létrehozására.
1961. augusztus 13-án hajnalban „az NDK államhatárának biztosítása céljából” a hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal, drótakadályokkal zárták le Kelet- és Nyugat-Berlin határát, az összekötő utcák burkolatát feltörték, a határon áthaladó metró- és vasútszakaszokat lezárták, Nyugat-Berlin és az NSZK között tranzitvonalakat jelöltek ki.
Az akadályrendszer mentén augusztus 15-én kezdődött meg a betonelemekből álló fal felhúzása. A fal tehát nem az ellenség távoltartása, hanem a lakosság helyben tartása érdekében épült, ám hivatalosan „antifasiszta védműként” emlegették. Az addigi 80 szektorátlépő közül csak 12 maradt nyitva, a tömegközlekedés csonkává vált. A 155 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő, folyamatosan erősített, végül már 3,5 méter magas fal a várost 44 kilométer hosszan szelte át, vonalán 302 figyelőtorony és 20 föld alatti bunker volt.
A 20. század történelmének ikonikus felvételei közé tartoznak azok a filmrészletek, amelyeken kétségbeesett kelet-berliniek az utolsó pillanatban, életük kockáztatásával átugranak a még alacsony falakon. Nyolcszáz civilnek és 85 katonának sikerült még elmenekülnie az építés idején. Családok szakadtak szét, sokan a munkahelyüket vesztették el. De megszakadtak a Berlin egységét addig biztosító közlekedési kapcsolatok, romlottak a közszolgáltatások, miután a fal építésével kettévágták az elektromos hálózatot is.
A falat és környékét szigorúan ellenőrizték, a szökni próbálókkal szemben tűzparancs volt érvényben az NDK határőrségnél. 1989-ig összesen 125-en haltak meg így, s novemberi lerombolásáig mintegy ötezer embernek sikerült nyugatra menekülnie a halálzónán, a drótakadályokon és magán a falon keresztül, adott esetben folyamatos golyózápor közepette. Körülbelül ugyanennyi embert fogtak el szökési kísérlet közben.
A fal közelében lakók csak külön igazolvánnyal közlekedhettek. Csupán néhány katonai ellenőrzőpont maradt nyitva a két zóna között, amelyek közül a leghíresebb a Checkpoint Charlie lett. Itt cserélték ki Gary Powers-t, a lelőtt U2 pilótáját az Egyesült Államokban letartóztatott szovjet mesterkémre, Rudolf Abelre. A négyhatalmi megállapodást követően a nyugat-berliniek már könnyebben átjárhattak Kelet-Berlinbe, de a keletiek számára továbbra is illegális maradt, egészen 1989. november 9-ig.
Eltávolítása hivatalosan 1990. június 13-án kezdődött meg, a határőrizet július 1-jén szűnt meg, a műszaki zárat 1991 novemberére számolták fel. A fal történetéhez – melynek egy-egy darabja ma már történelmi emlék – hozzátartozik, hogy egy évvel annak lebontása után Rogers Waters, a Pink Floyd egykori alapítója számos világsztár zenésszel közösen a The Wall című művének látványos előadásával emlékezett meg az eseményről a helyszínen több száz millió tévénéző előtt. Bár a darabnak eredetileg nem volt köze hozzá, ezzel a koncerttel, majd a végén bemutatott „falomlással” örökre összefonódtak.
(NZS/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
