Újabb kihívás előtt áll a felvidéki magyarság, halljuk rendszeres időközökben. Minden parlamenti, európai parlamenti, helyhatósági, önkormányzati és államelnöki választás előtt vagy éppen népszámláláskor. Mindig ezek a fránya kihívások és mozgósítások. Fogadkozások és remények. Fogyatkozó bizodalom. Majd a lehangoló eredmény után jön a csalódást elfedni próbáló elégedettség, mert mi már a kudarcot is képesek vagyunk eredménynek megélni. És jönnek az unalomig ismételt klapanciák: vagyunk, leszünk, megőrizzük, megvédjük satöbbi.
Mindeközben vészesen zsugorodunk, a szülőföldjén élő magyarság által lakott hosszú csík szigetekre szakadozott, a tömbmagyarság rojtosodik, a szórvány tünedezik. Városaink után fokozatosan veszítjük el a falvainkat is. Itt vannak a legrosszabb utak, a legelmaradottabb infrastruktúra, a legkevesebb befektetés, a legfoghíjasabb egészségügyi ellátás, miközben az utódállam virágos kertjének, éléskamrájának kellene lennünk. Ellenben itt fogynak leginkább az anyanyelvi iskolák, és itt tengődik a legtöbb munkanélküli. Itt aratnak legeredményesebben a végrehajtók, és innen csángál el a legtöbb fiatal a megélhetés után.
Mindebből annak kéne következnie, hogy a felvidéki politikum (ami napjainkban egyenlő a Magyar Szövetség gyűjtőpárttal) legfontosabb és legsürgősebb teendője az „állapotfelmérés” legyen.
Minden egyébnek, a rövid, közép és hosszú távú stratégiának ebből kellene kiindulnia. Már ha van stratégia, mert a választási kampányban a szokásos jelszavakon kívül kevés konkrétumot hallottunk. Világos célok helyett tehát ciklikusan ismétlődő kampányüzemmódban, sarokszámok bűvkörében élünk (százalékarányunk, parlamenti küszöb százaléka, helységnévtáblák, anyanyelvhasználati jog lépcsőfokai stb.), s nem vagyunk képesek ötről a hatra jutni. Már azzal is kénytelenek vagyunk megelégedni, ha a status quo-részecskéket, például vegyestudatúék által összebrüsztölt KKA-t (amely elsősorban az ő holdudvarukat szolgálta) sikerül megvédeni.
A hibákat, árulásokat, a tespedtség okait lehetne oldalszám sorolni, ezek nagyjából közismertek. Rögtön a rendszerváltozáskor a hárompártiság, majd a kényszerházasság, amelybe kódolva volt a pártszakadás, a vegyestudatúak bizniszorientált csapatának árulása, ami végzetes megosztottsághoz vezetett. Az ebből adódó csalódottság és a szakpolitika hiánya (amiről portálunkon Öllös László fejtette ki nemrég a véleményét) a magyar szavazók elpártolásához vezetett. Egyre nagyobb teret nyer a Stockholm-szindróma, amikor a foglyul ejtett túsz kiegyezik a túszejtővel: a félmilliós felvidéki magyarság egy jókora hányada most már szlovák pártokra szavaz.
Majdnem, de mégsem
A dugába dőlt, jobban mondva elszabotált komáromi nagygyűlés után – mert oda kellene visszanyúlni – 2016-ban még volt egy próbálkozás (magyar–magyar találkozó, ha emlékszik még rá valaki) Dunaszerdahelyen, ahol majdnem megalakult a Magyar Nemzeti Tanács.
Volt ott egy jókora kerekasztal, amelyhez mindenki odafért, azok is, akik komolyan gondolták a felvidéki magyarság képviseletét, és azok is, akiknek a csizmaszárában ott lapult a gyíkleső, meg azok is, akik küldött emberek voltak, mint később kiderült. De sem akkor, sem utána nem történt semmi. Mert a megfelelési kényszer és a taktikázás mindig maga alá gyűrte a kiállást, a dolgok néven nevezését, a – mondjuk ki – bátorságot.
Mert az nem nagy merészség, inkább súlyos taktikai hiba, még inkább identitászavar, hogy a választások előtt jóelőre bejelentjük, kivel nem fogunk egy tálból cseresznyézni, miközben várható volt, ki fog kormányt alakítani. Aztán odaállunk a győzteshez, mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy a magyarok egy részének értékrendje távol áll a Fico-féle szocdem, a mainstream szerint tolvaj társaságtól, de biztos, hogy csillagászati távolságra húzódik a progresszív haladárokétól is, akik a szuverenitást legszívesebben másfél méterrel a föld alatt szeretnék tudni. Velük legfeljebb egy kis töredék szimpatizál. Magyarán: helyénvaló lenne végre meghatározni a Szövetség ideológiai, etnikai irányultságát.
Kishitűségünk iskolapéldája, amikor azt állítjuk, hogy ma már nem lehetne megszervezni egy nagygyűlést. Akik ezt állítják, elfelejtik, hogy mindenek ellenére hány polgármestere, megyei és helyi önkormányzati képviselője van jelenleg is a Szövetségnek. Ebben a felvidéki magyarság szinte verhetetlen országos szinten is. Még mindig, mindenek dacára. Vagy az érdekeik ellen való lenne. Ráadásul akad még jó pár, a partvonalon kívülre kényszerült személyiség, aki talán még képes lenne legyűrni a sértődöttségét, és ha értelmes célért sorompóba kellene állni, talán még hajlandó lenne rá.
Restart a túlélésért
Aztán volna itt még egy modell, ellentétben azok véleményével, akik megint a közösködés, egy újabb hidas-féle katyvaszban, szlovák párttal való egyesülésben vélnék látni a megoldást. A Német Szövetségi Köztársaságban kiválóan működött a bajorországi CSU, amely szövetségi szinten koalíciós partnere volt a CDU-nak. Nem a választási matematikának, hanem az irányultságnak, a konzervatív értékrendnek köszönhetően. (A múlt idő a sanyarú német jelennek szól.) Lehet, hogy el kéne gondolkodnunk, mitől országos párt a Magyar Szövetség, ha nem várhat szavazatokat például Zsolnáról, Trencsénből vagy Poprádról? A magyar politikum (kivéve „vegyeséket”) mindig is regionális pártként volt jelen, egy többé-kevésbé megrajzolható területen. Számunkra az etnikai politizálásnak nincs alternatívája.
Harminc éve azért gyűlt össze 3500 felvidéki parlamenti, önkormányzati képviselő, polgármester, a magyarság színe java, hogy kitűzzön egy túlélési stratégiát a felvidéki magyarság számára. A cél világos volt, a megvalósulást azonban elsinkófálták.
Az esemény harmincadik évfordulóján Somogyi Alfréd apácaszakállasi lelkész olyat mondott, amin érdemes elgondolkodni. Sőt, már rég ebben kellett volna gondolkodni. Somogyi kimondta azt, amitől sokan kapnak hideglelést: meg kéne alapítani a Magyar Nemzeti Tanácsot. A különféle lobbizások által létrejött platformok helyett – amivel éveket és arcokat veszítettünk – ez egyfajta restart lehetne, egy újrakezdés reménye és lehetősége.
Vagy talán bízzunk abban, hogy a szlovák „demokrácia” egyszer eljut a felismerésig, hogy a szlovák választási törvény diszkriminatív és féloldalas? Amelynek mi vagyunk a legnagyobb vesztesei? Ha a többségi nemzet magától nem jön rá, hogy a szlovák peremrégióknak sem kedvez a sok nyugat-szlovákiai pártlistás a pozsonyi Várhegyen, talán ösztökéljük, hogy felismerje, van a meglevőnél igazságosabb választási rendszer is. Azt is tudatni kéne, hogy az ötszázalékos választási küszöb a kisebbségek számára diszkriminatív.
Kisebbségvédelmi törvény, területi/személyi önrendelkezés (amelynek a terve valahol ott lapul egy fiók mélyén), választási törvény megváltoztatása, az ország (nemzetközi szerződésekbe is ütköző) közigazgatási felosztásának (megyerendszer) újratárgyalása – volna itt sok téma.
Az azonban nem old meg semmit, ha ismét az unalomig ismételgetjük, mire jó az, hogy a többség „lásson minket”, „halljon a gondjainkról”, parlamenten kívül is láthatóak legyünk. Csak az nem lát minket, aki nem akar. Kezd már kissé unalmas lenni ez a „vagyunk, hogy legyünk”-féle filozófia. Ifjabb kollégám, Kolek Zsolt nemrég írt látlelete tűpontosan mutat rá bajainkra. „A felvidéki magyar politika régóta adós az önmeghatározással. Már szinte közhelyként beszélünk róla, hogy a sikerhez önmagában kevés, ha a politikai képviseletünk magyar egységről beszél, és ettől várja, hogy a magyar választók egységesen felsorakoznak mögé.”
Ha már huszáros gyorsasággal sikerült még a névváltást (hogy a Szövetségből legyen Magyar Szövetség) is lekésni, talán nem ártana egy kis dopping tisztelt képviseletünknek. Különben úgy járunk, mint a „csallóközi expressz”, amely váltogatja ugyan a gazdáit, ám az utazás menetideje nem változik: 100 kilométer két óra alatt, vagyis 50 km/órás sebesség. Ha másban nem is, ebben talán európai rekorderek vagyunk.
Megjelent a Magyar7 2024/6.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
