Húsvét napján

Húsvét napján

Százharminc évvel ezelőtt, 1888-ban is április 1-én volt Húsvét vasárnapja. A losonci Losoncz és Vidéke szerkesztősége így köszöntötte olvasóit az ünnep napján.

Betlehem bölcsejétől a jeruzsálemi Golgotáig s azon túl az élet által szétrombolt szent sírig fefolyt küzdelemben az egész emberiség legszen­tebb ideáljainak, törekvéseinek, múltjának, jelené­nek s jövőjének fönséges képe vonul el lelki sze­meink előtt. Egy óriási tragoedia, mely megdöbbent, fölemel s ember fölötti erővel érezteti velünk az örök igazság isteni erejét s megnvugtató hatalmát.

A fönséges, nagyszerű küzdelemnek vége a halál, de mely magában hordja  az új, szebb, dicsőbb életnek csíráját, mely biztatva tölti el nagy­szerű tanulságával a picziny emberi szívet: Föltámadunk!

Minden, de minden jelensége a nagy isteni dicső  teremtésének ezt a hymnuszt zengi ma füleinkbe. A nagy természet lekötött erői fölszaba­dultak, a legkisebb fűszáltól az őserdők több szá­zados óriásaiig mindnyájában megserkent az élet első jelensége, az elaszottnak látszó rügyek duzzadoznak, halvány színben ragyogva biztatnak a jövővel. A föld parányi férgei, melyeket megder­mesztett a tél hideg fagya, életre kelnek, egy­másután bújnak elő rejtekeikből, örülnek az újjá szülemlett életnek. Maga a természet világa s an­nak ezer meg ezer jelenete zengi a mennyei hymnuszt: Föltámadunk!

Ha már a természet minden jelenete, s hi­tünk alapjait képező szent könyveink tanításai e mai napon mind oly biztatva szólnak hozzánk, ellenállhatunk-é mi e biztató szózatnak; bezárhat­juk-e szíveinket a hit és természet ellenállhatat­lan szavai előtt: közömbösen viselheti-é lelkünk magát? ! Bizonyára nem! Hiszen a mi lelkeinkben is oly édesen visszhangzik a biztató remény zsolozsmája: Föltámadunk!

A föltámadás hite, a föltámadás reménye egyik legszebb, legigazibb vigasztalója az ember­nek. Ha a hit, a remény kiveszne valaha az em­beriség szívéből, bizonyára nem lenne istennek szánandóbb teremtménye az embernél. A föltá­madás hite a mai emberiséggel veleszületett bol­dogító eszme.

Ha a rideg tudós, ki mindenben merő anya­got lát, kénytelen bevallani, hogy semmi sem lesz semmivé, hogy minden pusztulás új élet csi­ráját hordja kebelében: akkor mi, kik a legfölségesebb morál éltető szellemét szívjuk magunkba, e fölséges morál szerzőjének, megtestesítőjének taní­tásai ellenére csak az emberiségről, a teremtés legkimagaslóbb, öntudatos lényéről, az emberről tagadnék meg azt, mit a Megváltó feltámadásá­val bizonyított be?!

Nem, óh nem! Mi hitünk szárnyain fölemelkedünk oda, hol nem hat szí­vünkbe egyéb, mint a Golgotán kiszenvedett, de harmadnapra föltármadott istenember élő példája s nem engedjük elrabolni magunktól hitünk édes vigasztalását, hanem zengjük a szent hymnuszt hitünk meggyőződésének egész erejével. Föltá­madunk!

Föltámadunk! De e föltámadást, hogy tel­jes legyen, elő is kell készítenünk. Nekünk úgy kell élnünk, hogy méltókká tegyük magunkat hi­tünknek e drága Ígéretére. A feltámadás egyes mozzanatainak már a földi életben be keli kö­vetkezniük. Fel kell támadnunk az emberszeretet, igazság, becsületesség, könyörületesség, alázatos­ság, igazi építő munkásság nagy eszméi számára már ez életben.

El kell apránként magunktól ta­szítanunk mindazon eszméket, melyek a szenny­nek csak látszatát is rajtunk hagynák. Szeretnünk kell az emberben az embert, az isten legtökéle­tesebb földi teremtményét, küzdenünk kell az igazságért magáért, becsületeseknek kell lennünk magáért a becsületért, könyörületeseknek kell len­nünk mindenki irányában, dobjuk el a fölfuvalkodottságot, önhittséget, hasson át bennünket min­den tettünkben.

S gondolatunkban az igazi szere­tet s ez alapokon működjünk s építgessük a ma­gunk s az emberiség boldogságát! S ha így élünk, akkor nem lesz az ajkunkon elhangzó szó: „Föltámadunk” szívünknek üres visszhangja, ha­nem a lelki s testi őszinte s igazi megnyugvás szent háladala. Föltámadunk!

(Losoncz és Vidéke, 1888. április 1., 14. szám)

Lejegyezte: Puntigán József

Nyitókép: mult-kor.hu


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »