Tavaly novemberben az Európai Parlament küldöttsége járt Szlovákiában, hogy felmérje: az itteni romalét állapota ha csigavonalban is, de halad-e, vagy a társadalom legelmaradottabb rétegének és marginális csoportjainak integrálása a „cigányúton” csak egy helyben topog.
E többnapos látogatást összegző, képanyaggal dokumentált jelentés prezentálása Brüsszelben megütközést keltett. Ez a rosszalló visszhang „csupán” egy újabb megrovás, vagy a lényegre tapintás is? Az akut téma tágabb összefüggéseit Ravasz Ábellel, a pozsonyi Bél Mátyás Intézet elnökével feszegettük.
Darázsfészekbe nyúl, aki fölveti, hogy nálunk nyomasztó, sok helyütt megrázó kontúrjai vannak a romaügyként ismert országos problematikának?
Szlovákiában mondjon vagy javasoljon bárki bármit erről a kérdéskörről, számolnia kell azzal, hogy darázsfészekbe nyúl. Egyrészt. Másrészt nagyon könnyű pár napra úgy idelátogatni, hogy az ember itt megnéz egy-két roma telepet; és utána sommásan megállapítani, hogy nyoma sincs semmi javulásnak. Viszont a valóság – a reális tényeket objektíven nézve – ennél azért jóval pozitívabb. A roma közösségek sokrétűsége dacára az utóbbi másfél-két évtizedben adatokkal igazoltan növekszik soraikban a foglalkoztatottság, javul a lakhatás és így az egészségügyi helyzetük is, a gyerekek nevelési körülményeit nézve bővül az óvodáztatás, illetve az iskolai oktatás. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne bőven olyan roma közösséget találni, ahol a dolgok ma még rossz irányba mennek.
Eszerint a brüsszeli megintés túl szigorú és általánosító? Vagy elfogult?
Erre nincs szimpla válasz. Ami a lényeg, Brüsszelből egy újabb impulzus jött, hogy ezen a fájó területen fokozzuk a felzárkóztatás, a beilleszkedés tempóját. De különben sem hiszem, hogy Szlovákiában ne tudnánk, mi mindent kell ezen a téren megtenni. Itt működik egy, az integrációs politikával felkészülten foglalkozó szakmai gárda, amely szakszerűen tájékoztatja is a mindenkori kormányt – amely aztán hallgat erre vagy nem. Gondolom, ha az állam hagyná intenzívebben dolgozni ezeket a szakembereket, és helyben is segítené őket a bevált eszközök meg a működőképes munkaformák továbbvitelében, akkor ezen a területen országosan is kevesebb lenne a kirívó probléma.
Ez elkerülte a nálunk járt EP-küldöttség figyelmét?
Mindenesetre nem ezt kommunikálta, hanem inkább csak a negatívumokat sorolta. Megjegyzem, az EP-képviselőknek ezt a csoportját a szlovák fél részéről itt olyan emberek kísérték, akikben nálunk nemigen tapasztalni politikai akaratot az úgynevezett romaügy előremozdításának felkarolása.
Túllépve a brüsszeli „szigorlaton” nem ott van a kutya elásva, hogy itt a közvélemény zöme a roma kisebbségre egy versenyképtelen és önszerveződésre alkalmatlan etnikumként tekint?
Ez komoly részeleme a probléma egészének. Nálunk a közfelfogás javarészben tényleg úgy véli, hogy a romákat sohasem sikerülhet beszőni a társadalom ép szövetébe. Sőt, azt is mondják, hogy ez a növekvő lélekszámú kisebbség koloncként marad a nyakunkon. Az élet viszont jóval árnyaltabb képet fest. A roma közösség atlasza szerint Szlovákiában mintegy 450 ezer roma él. Ennek egyharmada teljesen integrálódott; a másik harmad a hazai társadalom szélére sodródva ugyan, de peremhelyzetében is a mindennapi élet főbb jellemzőinek dolgában még szervesen kapcsolódik a többségi társadalomhoz. És van a fennmaradó harmad, cirka 150 ezren, ők a roma telepeken bántó módon leszakadt közösségekben élnek. Ez jelentős szám, de nem a romák többsége! Ám mert a romákról kialakult mediális kép általában elmarasztaló, a közbeszédet is ez a hangnem uralja. A pozitív híreket sokkal nehezebb a nyilvánosság elé tárni.
Ha felhozom, hogy 2016-tól négy esztendőn át Ravasz Ábel is romaügyi kormánybiztos volt, úgy komiszság azt pedzegetni, vajon 1989 óta az egymást váltó szlovák kormányoknak volt-e reális fogalmuk a roma etnikum való helyzetéről, a tények több irányú és akut összefüggéseiről?
Nem komiszság. Vállalom a munkám eredményeit és határait. Azalatt a négy év alatt például a hazai roma közösségek állapotáról komoly elemző tevékenység zajlott, hogy a romaügy kapcsán ne csak a levegőbe beszéljünk. Ha szóba jön, hogy ’89 óta milyen irányba halad ez a problematika, akkor ma adatok állnak rendelkezésre, nem pusztán a benyomások. Egyben kijelenthető, hogy a szlovákiai roma közösség szemszögéből nézve, a rendszerváltást követő első évtized volt a legnyomasztóbb. Ebben a szakaszban a „mindent megoldó” piac úgy „rendezte” az ő pozícióikat, hogy a népesebb roma lakosságú régiókban 30–35 százalékra szökött a munkanélküliség. Érzésem szerint a szlovák állam csak 2009–2010 táján tudatosította: ha sürgősen nem tesz valamit ezzel a mélyülő kockázatos helyzettel, úgy komoly társadalmi gondjaink, akár feszültségeink is lesznek.
Minderről az első 10–15 évben nem volt reális fogalma az államnak? Illetőleg a politikának?
Ezzel a felvetéssel közel járunk az igazsághoz. Az első egy-másfél évtizedben a napi politika nem is akart mindezzel érdemben foglalkozni, komolyabb fogást találni ezen a problémán. Lényegében a kétezres évek elején kezdődtek el az első számottevő kutatások, majd 2010 környékén indultak az első jelentősebb felzárkóztatási programok is.
Nem az a teljes igazság, hogy a politika – a romákról szólva is – mindig inkább saját magáról beszélt? Így többnyire elhallgatta a lényeget, eltolta a megoldást. Ráadásul csak akkor szokott lépni, ha egy kérdés már nagyon a körmére égett.
Ezzel nehéz ellenkezni. Meg nálunk ez a kérdés eleve nagyon népszerűtlen téma. A politikusok zöme akkor foglalkozik a romákkal, ha nagyon muszáj, vagy jó pontokat lehet vele szerezni. Sok esetben a településeken is hasonlókat tapasztalni. Vagy azt, hogy a polgármesterek gyakorta csak nyögvenyelősen kapcsolódnak be a különböző és drága roma integrációs programokba, mert a helyi többség előbb-utóbb számonkéri, kinek is a polgármestere ő. Kormánybiztosként keresztül-kasul bejártam Szlovákiát, beleértve háromszáz roma települést is. Számos helyen szembesültem azzal, hogy a polgármesterek aggodalma bizony komoly fékező erő. Még ha ez nem mindenütt van is így.
Ön miben hibázott a kormánybiztosi poszton?
Nem az a kérdés, egyáltalában hibáztam-e, hanem hogy azok közül melyiket említsem. Például hiába értett egyet minden józan eszű politikai partner a kötelező óvodáztatási szándékkal, annak bevezetése mégis három évig húzódott. Abban sem sikerült előbbre jutnom, hogy a roma integrációs programokban az európai források mellett, a munkavégzés folyamatossága érdekében inkább a jobban tervezhető hazai pénzek felhasználására összpontosítsunk. Ha ugyanis véget ér egy uniós programozási időszak, egykönnyen egy törés is beáll. Ezzel szemben épp a folyamatosság az elsődleges követelménye a nehéz körülmények között folyó terepmunkának.
Az imént arra utalt, hogy a brüsszeli intő egyben új impulzus is lehet.
Ezt őszintén gondolom, hiszen a régiókat járva azt látom, hogy 2020 tavasza óta – és távolról sem csak a járványhelyzet miatt – számos program elakadt. Szerintem a még életképesen működő projekteket a jelenlegi iparkodásnál hatékonyabban kellene támogatni, központilag segíteni. Építeni kell azokra az emberekre, akik vállalják ezt az önzetlen és igényes munkát, minden lehetséges eszközzel támogatni. Nem mellékesen fűzöm hozzá: a tárgyilagosság érdekében az EP-képviselők ilyen pozitívabb példákkal is találkozhattak volna.
Akkor hol az igazság? Ha kimegyek az utcára, három emberből négy azt fogja állítani, hogy a romaügy dolgában talán időzített bombán ülünk. Önt hallgatva inkább úgy tűnik, van fény az alagút végén!
A fény tagadhatatlanul ott van, de ez egy hosszú alagút. És nem is az a kérdés, milyen hosszú az alagút, hanem hogy milyen gyorsan haladunk benne. Ha állandóan forgolódva csak az oldalkijáratokat keressük, sohasem jutunk a végére. Ez nem olyan társadalmi gond, amely képes önmagától megoldódni. Ott látni sikereket, ahol tenni akaró ügyes emberek és menedzserként is talpraesett, koncepciózus polgármesterek képesek a helyi közvélemény pártfogását is elnyerni. Persze, ebbe rengeteg munkát, energiát és még több empátiát kell befektetni. Akad erre is nem egy példa. Hadd említsem akár Csércset (Čirč), az Ólublói járás egyik ruszin faluját.
Hát a roma közösség? Ő mennyiben felelős a saját helyzetéért? Mert vele szemben továbbra is magas az előítéletek fala.
Természetesen, mindenki felelős a saját sorsáért. De nehezebben tud gondoskodni magáról olyasvalaki, aki úgy nő fel, hogy a szűkebb-tágabb környezetében nem kapja meg a normális létezés alapjait és lehetőségeit. Az ilyen egyéntől társadalmi szinten is kevesebbet várhatunk el. Egyébként a hazai roma közösség, szerintem, már huzamosabb ideje jelzi, hogy próbál újítani, más és jobb irányba tartani.
Az integrációt sem félrenézéssel, sem lenézéssel nem lehet megoldani; de tűzzel-vassal kikényszeríteni sem. Mi most az állam feladata – kijavítva a brüsszeli intőt?
Véleményem szerint az államnak, tehát mind a mai, mind a következő kormányoknak azokat a törvénykezési és egyéb felzárkóztatási kezdeményezéseket kellene szorgalmazniuk, amelyekről nyilvánvaló, hogy azért szükségesek, mert jogállami és demokratikus úton a hazai roma közösség akadálytalan társadalmi beilleszkedését segítik elő. Hogy ne csépeljük a szalmát, hanem fokozzuk az óvodáztatást; tegyünk érte, hogy a roma gyerekek ne kerüljenek indokolatlanul a speciális iskolákba; és törvénnyel garantáltan élvezzenek támogatást azok, akik helyileg jó projekteket valósítanak meg. Egyszóval az állam teremtse meg azt a környezetet, ahol a fejlesztő programokkal lokálisan is céltudatosan, buktatók nélkül lehet dolgozni.
2022 nyarán-őszén megvan ehhez a meggyőződéssel párosuló akarat a szlovák parlamentben?
Nincs. A szlovák parlamentben nincs meg ehhez egyharmad képviselő sem, nemhogy meglenne a 76 szavazat!
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
