Kinek az elnöke Emmanuel Macron?

Kinek az elnöke Emmanuel Macron?

A francia köztársasági elnökről – főleg az adóreform óta – gyakran írja a francia sajtó, hogy a gazdagok államfője. Mindemellett durva leegyszerűsítés azt állítani, hogy szavazótáborát kizárólag jómódúak alkotják. A legújabb szociológiai vizsgálatok arra vallanak, hogy ez a tábor sokkal összetettebb, heterogénabb, sokszínűbb, mint korábban gondolták. Mindez a magyarországi választások közeledtével azért is érdekes, mert van valami halvány analógia Emmanuel Macron és a Fidesz szavazóbázisa között. Macron szavazóinak szociológiai összetételéről rengeteget vitáztak a francia sajtóban a 2017-es elnökválasztás óta. De a legizgalmasabb kérdésre – nevezetesen arra, hogy ha egyszer „a gazdagok köztársasági elnöke”, akkor mi a magyarázat a rendkívüli népszerűségére – senki sem adott megnyugtató választ. Vajon tényleg a jómódúak szűk rétege, tehát egy kisebbség ültette elnöki székbe, vagy megválasztása a középosztály alsó rétegének, illetve az alatta elhelyezkedő szélesebb néptömegeknek köszönhető?

Az állítás, miszerint Macron kizárólag a gazdagok köztársasági elnöke, nem is annyira szociológiai ténymegállapítás, mint inkább az államfő ellenzékének politikai véleménye. Ez a feltevés főleg Jean-Luc Mélenchon retorikájában, valamint a baloldali napilapok és portálok cikkeiben gyakori. Mindössze az vele a probléma, hogy a hipotézisnek nem az elnöki szavazótábor tüzetes szociológiai vizsgálata, hanem a köztársasági elnök által megszavaztatott reformcsomag az alapja. Az adóreform következtében például – legalábbis az OFCE (Observatoire Français des Conjonctures Économiques) intézet kutatói szerint – a lakosság 1 százalékának évente 450 ezer euróval több marad a bankszámláján. Sőt: az ISF (vagyis a szolidaritási vagyonadó) eltörlése évente nem kevesebb mint 170 ezer euróval növelte a gazdagok 0,1 százalékának jövedelmét.

Van ennek a feltevésnek egy nagy hibája. Nem magyarázza meg, hogy miért szavazott Macronra a választók túlnyomó többsége, amikor ez a többség még jóakarattal sem nevezhető politikája haszonélvezőjének. Arról nem beszélve, hogy a francia elnökválasztást akkor sem lehet a lakosság legföljebb 10 százalékát kitevő „gazdagokkal” megnyerni, ha ez a társadalmi csoport történetesen egy emberként sorakozik fel a jelölt mögött. De vajon kikből tevődött össze a második fordulóban Macronra szavazók további 55 százaléka?

Macron szavazótáborát gyakran írják le úgy, mintha Marine Le Penének volna a fordított tükörképe. Ha ez igaz, a nyitás jelöltjének tartott Macron, akire sok fiatal és vezető káder szavazott, szöges ellentéte a Nemzeti Front jelöltjének és vezetőjének. Legalábbis annyiban, hogy utóbbi szavazótáborát főleg nyugdíjasok és munkások alkotják. Ha a foglalkozási kategóriák felől nézzük a dolgot, megállapíthatjuk: Macron szavazótáborában a választópolgárok egészének adataihoz képest sokkal nagyobb számban találhatók mind vezető káderek és értelmiségi foglalkozást űzők, mind alkalmazottak, mind a középosztályra jellemző foglalkozások művelői.

Jóllehet az elnök nagy hangsúlyt helyezett a kampány fiatalosságára, és arra, hogy az első szavazókat maga mellé állítsa, szavazóbázisa egyáltalán nem mondható fiatalnak. A Macron-szavazók többsége (51,7 százalék) a 35–65 év közötti korcsoportból érkezett, és csak 9,1 százalékuk 18–24 év közötti, szemben például a Jean-Luc Mélenchonra szavazók 30 százalékával. Jellemző az is, hogy a Macronra szavazók szemében nem a jelölt politikai programja volt a döntő, nem is a személyisége, hanem az a puszta tény, hogy sikerült bejutnia a második fordulóba.

http://mno.hu/

Ha világos is, hogy Macront ez a heterogén szavazótábor segítette győzelemre, és tartja meg a hatalomban, változatlanul ott a kérdés: miért szavaztak rá a közép- és az alsó osztályok. Ebben szerepet játszhatott, hogy ügyesen játszik rá a baloldal-jobboldal megosztást elutasítók kiábrándultságára, az európai és a nemzeti érzésre, illetve saját „fiatalos és dinamikus” karakterére. A siker annak is betudható, hogy képes volt elébe menni a középosztály alatti széles tömegek elvárásainak, a becsvágyat és az egyéni érvényesülést állítva beszédeinek középpontjába.

A francia köztársasági elnök későbbi népszerűségvesztése viszont arra vall, hogy a pozitív kép kezd töredezni, és az általa meghirdetett „szociálliberális” újvilág illúziói is megfakultak. Ebben a helyzetben a mögötte álló szavazótábor a heterogén jellege miatt törékeny és sebezhető, és ugyanez a jelleg teszi lehetővé azt is, hogy a „progresszív baloldal” és kisebb részben a Nemzeti Front elszipkázza a benne csalódott szavazókat.

A szerző újságíró, műfordító

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.29.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »